Egy szép tavaszi reggelen, amikor Nap a Hold és az univerzum éppen kedvező szöget zárt be egymáshoz viszonyítva, a budapesti Déli pályaudvar mellől egy társasutazás résztvevői életük kalandjára készülődtek. A csoportot szállító busz a Sagitarius A-csillag felé vette az irányt, ahol a Tejútrendszer közepén forgó szupermasszív fekete lyuk található.
A mintegy 26 000 fényévet a busz vidám hangulatban tette meg. A csoport jobbára nyugdíjasokból állt, mint a kulturális körutazások többségénél, mert a fiatalok inkább az űrdiszkókban buliznak, vagy a téridő strandokon süttetik magukat a kozmikus sugárzással. Az idegenvezető, egy helyismerettel rendelkező élien, már az út elején, az M7-esen ismertette a teljes programot, aztán a Sarkcsillagig marslakós poénokkal szórakoztatta a társaságot.
– A fekete lyukban sajnos nincs wifi, de mindenki kap egy hologram prospektust a tudnivalókkal – mondta egy utas kérdésére válaszolva.
Az első hosszabb megálló a Herkules csillagképben volt, ahol a gravitáció hullámai már látványosan meggörbítették a teret és az időt. Az utasok boldogan pózoltak az „Én és a gravitációs lencse” tábla előtt. Mindenki készített egy szelfit, amin úgy néztek ki, mintha gumiból lennének, miközben az idő szépen lassan folydogált körülöttük. Az idegenvezető közben elmesélte, hogyan működik a gravitációs lencse, bár a legtöbben inkább a tökéletes szelfijük elkészítésére koncentráltak.
Továbbindultak, és a következő megálló az Eseményhorizont volt. Az élien itt figyelmeztette az utasokat, hogy tartsák a kezüket és lábukat a buszon belül, mert ha valaki kiesik, az egy kicsit nehezen fog visszatalálni.
– Itt kezdődik az igazi móka! – mondta a mikrofonba, hogy a hátul ülők is hallják, miközben a busz eleje elérte az eseményhorizontot, ahol az idő már nem igazán viselkedett normálisan. Az órák felgyorsultak, majd lelassultak, és néhány pillanatra az egész csoport olyan érzést kapott, mintha egy gyorsított filmben szerepelnének.
– Itt nincs idő unatkozni – mondta egy idős hölgy, aki az unokáinak készült mesélni az utazásról. – Alig várom, hogy elmondjam nekik, milyen érzés volt egy olyan helyen lenni, ahol nem vagyunk sehol.
Az utazás legizgalmasabb része azonban még hátra volt. Ahogy a busz egyre mélyebbre hatolt a fekete lyuk belsejébe, egyre több lett a látnivaló. Drágaság, pompa és különlegesség vegyült és oldódott egymásba, nem csoda, hogy az utasok alig győzték a fényképezést.
Közben az élien a belső horizontról és a szingularitásról tartott előadást, de a társaság inkább azon izgult, hogy milyen lesz a büfé a lyuk közepén. Egy fiatal pár éppen azt vitatta, hogy lehet-e kapni fekete lyuk süteményt a helyi ajándékboltban, nem beszélve a híres neutron italról, ami ott állítólag olcsóbb, mint a webáruházakban.
– Nézd csak, ott egy időn és téren kívüli hűtőmágnes! – mondta egy bácsi a feleségének, miközben a busz végre megállt egy furcsa kis ajándékbolt előtt, ami úgy tűnt, hogy a semmi közepén lebeg.
Ez volt az a pont, ahol már az atomok sem léteztek, nem beszélve az időről meg a térről. Kiváló hely volt ez egy közös fotóra, úgyhogy az élien egybeterelte a csoportot, és megkért egy helyi fénylényt, aki sugárszálakból szőtt pokrócokat árult, hogy kattintson rájuk egy képet.
De ha nincs idő, az egyben azt jelenti, hogy el is múlt, vagyis ideje visszaindulni. Erre a fekete lyukak nemrég felfedezett tulajdonsága biztosított lehetőséget, mely szerint iszonyatosan gyengén, de hőt sugároznak, vagyis kiléphet belőlük az, aki vagy ami valaha oda belépett.
– Elképesztő, hogy ez az egész mennyire hasonlít egy földi társas útra – mondta az a bácsi, aki a hűtőmágnest felfedezte, miközben a busz lassan visszatért a téridő zónába. Ehhez alig billiószor billió évre volt szükség, ami egy buszos utazás vonatkozásában, meg sem kottyan. Főleg, ha közben űrlényes filmeket lehet nézni a fedélzeti televízión.
