Olvasom, hogy egy ifjú pár, akik az esküvőjükre összespóroltak hatszázezer forintot, kénytelenek voltak ezt az összeget odaadni egy duguláselhárítást végző alakulatnak. Az esetből országos ügy lett, mert az ilyesmit szereti a sajtó (és persze az olvasó is), de a károsultak hiába tettek feljelentést, a rendőrség nem nyomoz. Az ő megfogalmazásuk szerint ezt csak akkor teszik meg, ha több ilyen irányú panasz érkezik. Ezt őszintén szólva nem értem. Ha egy gyilkosságról érkezik bejelentés, akkor ugyanígy széttárják a kezüket és azt mondják: sajnáljuk, de addig nem nyomozunk, amíg nem lesz legalább egy tucat hulla?
Persze nem vagyok meggyőződve, hogy ha elkapták volna ezeket a csalókat, és egy kicsit megfingatják őket, nem jönnek elő azzal, hogy a dugulás nem a WC-alatt, hanem valahol a látóhatár mögött keletkezett, és nekik addig kellett eljutniuk a csőgörénnyel. Ide passzol az a történet, hogy nálunk nemrégiben, amikor az új gázkazán bekötését jött ki ellenőrizni a szakember, telefonton beszólt a központba, hogy ezért a kb. 10 perces melóért mennyit kérjen. A főnöke megtudakolta, hogy helyileg hol van ez a lakás, ahol jelenleg dolgozik. Budán, mondta a mester. Akkor negyvenezer, jött a válasz. Az eset tanulsága túlmutat önmagán, mert feltárja a minket körülvevő abszolút romlott rendszert. Ennek egyik vetülete az, hogy jobban ki vagyunk szolgáltatva a mestereknek, mint az időjárás szeszélyeinek, mert az utóbbi ellen megfelelő öltözékkel simán védekezhetünk. De vajon hogyan kell felöltözni, szerelő, kőműves vagy burkoló ellen?
Sajnos ilyen cudar világ vesz körül bennünket: szerelni, dolgozni egyre kevesebb fiatal akar, így a kevés szakember annyit kér a munkájáért, amennyit nem szégyell. Jó mestert találni szinte már varázslat, és bár a cech kifizetése minden esetben fölér egy foghúzással, ha szerencsénk van, a hiba legalább megszűnik. Más esetben csak fizetünk, mint a köles, és a tákolt, nagyjából elvégzett javítás után kiderül, hogy ugyanott vagyunk, ahol voltunk. Ilyenkor jön az újabb kör, a tortúra meg az infarktusközeli állapot. És nemcsak az olyan csapások esetében, mint amilyen a csőtörés vagy a dugulás. Nekem pl. már egy hónapja tart a kalandom egy fővárosi mobiltelefon szervizzel, ahová még december elején vittem be az iPhone-omat akkumulátorcsere céljából. A cserét elvégezték, de otthon észrevettem, hogy ebbe a műveletbe „belehalt” a készülék kamerája. Azonnal reklamáltam, és a bevizsgálás után elismerték a hibájukat, jelezve, hogy a közelgő ünnepek miatt majd csak valamikor január elején várható az alkatrész megérkezése. Némi morgást követően – hogy az ünnepig még van tíz nap, ennyi idő alatt pedig Kínából akár gyalog is ideérhet az a kamera – tudomásul vettem, hogy nincs mit tenni, de azóta eltelt egy egész hónap, az ünnepek emlékét belepte a hó (a karácsonyfák is kidobva hevernek a parkolóautomaták mellett), de még mindig csak hitegetnek. Abszolút tanácstalan vagyok, mert a reklamáció ebben a szép digitális világban nem úgy megy ám, hogy az ember fölmegy az illetékes hatóság honlapjára, ahol az adatai bevitele után egy űrlapon elmondja a panaszát, minek utána a rendszer automatikusan elindítja az eljárást. Erre esély sincsen. A hatósági űrlapok fabatkát sem érnek, a panaszbenyújtás mikéntje és módja, pedig annyira homályos, hogy jogász legyen a talpán, aki el tud igazodni rajtuk. Amikor pedig a rendőrséghez fordulunk, azt a választ kapjuk, hogy erre nekik sem kapacitásuk, sem felhatalmazásuk nincsen.
Így aztán kiszolgáltatottak vagyunk a mestereknek, ami nem újdonság, de attól még bosszantó. Ettől a nagy digitalizációtól, ami körülvesz bennünket joggal várhatnánk el, hogy legalább ezt a fajta ügyintézést egyszerűbbé teszi. De ennek éppen az ellenkezője történt.
Mi hát a megoldás? Őszintén szólva, ha tudnám, már rég működne a kamera a telefonomon, de így, hogy nem működik, csak várok, várok és várok.
