Túlvilág van, de nem mindenkinek

Nemrég napvilágot látott egy cikk, amelyben a szerző arról értekezik, hogy minden bizonnyal nincs élet a halál után. A dolog szerinte tudományosan bizonyított, mert volt egy eset, amikor valakit több órás klinikai halál után visszahoztak az élők sorába, és ez az ember nem tudott erről az élményről mit mondani. Nem volt sem fényes folyosó, sem egyéb vízió, gyakorlatilag az történt, hogy a tudata elveszítése és újbóli visszanyerése közötti időszak egyszerűen kiesett számára. A tudomány szerint ez a várva várt bizonyítéka annak, hogy lélek nincsen, mert porból lettünk és porrá leszünk.

A csalódás tehát hatalmas, mert tegyük szívünkre a kezünket: mindannyian abban bíztunk, hogy bár nem kenyerünk az ájtatosság, azért Isten mégis létezik, és ugyan nem adtunk neki túl sok okot erre, de ha majd a színe elé lépünk, elnéző lesz velünk. Sokan vélekednek úgy is, hogy a fiatalság a bűnök halmozásának, az öregség meg azok megbánásának az időszaka, vagyis ha aggkorunkban kezdünk el foglalkozni Istennel, az elég lesz a pozitív végkifejlethez.

Arra nem térnék ki, mekkora pech az, ha valaki túl korán rúgja égnek a bocskorát, mert akkor – vélekedtünk egészen mostanáig – úgy röpül a pokolba, mint a sicc. De talán ez sem ennyire egyértelmű, tekintve, hogy a Mindenható észjárását mi, halandók képtelenek vagyunk felfogni. Ha nem adja meg a folytatás lehetőségét, miért szabott ki ránk ilyen nyúlfarknyi életet? Nem beszélve arról, hogy a lélek – mások szerint a szellem – kiiktatásával csupán a környezetünket pusztító szörnyek lennénk, aminek ugyebár nincs meg az örökkévalósághoz méltó emelkedettsége.

Ezzel az okfejtéssel hamar eljutunk ahhoz a ponthoz, hogy azt feltételezzük: muszáj, hogy legyen túlvilág, csak nem mindenkinek. Az emberiség nagyjából tíz százaléka lehet méltó a mennyországba szóló jegyre, aminek osztogatása eléggé rejtélyes módon történik, mert nem tudni, mi az, ami az Istennek tetszik, és mi az, ami nem. A népesség kb. tíz százaléka pedig annyira elvetemült, hogy a túlvilágot illetően nem érdemel jobb elhelyezést a pokolnál, megjegyezve, hogy ezt korántsem biztosan a gonoszság miatt kapja. Az Isten útjai ebben is kifürkészhetetlenek.

A maradék nyolcvan százalék, vagyis a fakó középszer jár a lehető legrosszabbul, mert feloldódik és elvész a semmiben. Ők azok, akik bár léteznek, nem tesznek hozzá semmit az egyetemes világlélekhez, és nem is faragják azt számottevően. Ez a jelentős számú népesség csak eszik szórakozik és szaporodik, a Mennyei Atya nézőpontjából tehát nem érdemel mást, mint hogy a halála után az emléke is megsemmisüljön. Ezért tűnhetett úgy annak az embernek, akit visszahoztak a klinikai halálból, hogy odaát nincs semmi. De lehet, hogy csak neki, meg nekünk, hozzá hasonlóknak, akik nem értjük és nem is figyeljük az Úristent. Kiderül majd a végelszámolásnál.