Ültünk egy zöld padon, néztük a várost, e csodát.
Itt élt és alkotott egykor da Vinci Leonárd.
Fürdette Firenzét az őszi napsugár,
pincérek szaladtak, csilingelt a sok pohár.
Nos hát e zöld padon ültünk, mert sajgott a lábunk.
Azt hittük nem lehet turistább turista nálunk.
Google Maps, bédekker, képtár és múzeum,
százezer új fotó; dolor in anum meum.
És eljött a reggel, várt minket még néhány képtár.
Éreztem, ágyamból nem tudok felkelni én már.
Hát ittam Chiantit, nem voltam olyan fitt,
hogy megnézzek még képtárat, dómot vagy bármit.
Pizzaztunk Pisaban épp a Ferde Torony mögött,
turisták szelfiztek, azt mondtam, nézd, mennyi lökött.
Mindenhol szuvenír, kicsi és nagy torony,
galambok topogtak morzsáért asztalokon.
San Gimignanoban Chiantit ittunk az utcán,
szőlőszép dombvidék; napmosoly táj ez a tuszkán.
Kértünk hát gyorsan még pár pohár Chiantit,
csillagos este lett; ó, ez több, mint romantik.
Másnap jött Siena, nagy terek, szűk sikátorok,
kilógott a nyelvünk, száraz volt ajak és torok.
Rendeltünk azonnal két üveg Chiantit,
s befaltunk hozzá még salsicciat egy tucatnyit.
Reggel még kávéztunk, utána indulnunk kellett.
Suhantunk, mint akit valami rossz szellem kerget;
Bologna, Ferrara, Padova, Treviso,
ég veled, Toscana, édes, amore mio!
Letenyén éreztük, egészen más élmény vár ránk,
nyomtam a gázpedált, hajtottam egyre a járgányt.
Itthon már sírt az ősz, szél tépte a fákat,
ég veled, Toscana, milyen jó is volt nálad!