(Tillmann Pentele Aranymogyoró című könyvéről)
Mihez is kezdtünk egykor az életünkkel, mit hoztunk ki belőle? S ha kapnánk egy új esélyt, egy másodikat, egy sokadikat, élnénk-e vele? S vajon tudni fogjuk-e, hogy kihoztuk a maximumot életünkből? Ezeken a kérdéseken elmélkedem, míg Tillmann Pentele könyvét olvasom. Meg azon, hogy mi a valóság, s mi az, ami a valóságban is létezik, megtörténik? Nem egyszerű kérdések, írnám őket fajsúlyos gondolatoknak, s közben még Kafka, Petri, de Hajnóczy is bevillant, míg az Aranymogyorót bújtam. Nem feltétlenül faltam a sorait, mert nem kispályás olvasmány, ugyanakkor örök dilemmákat hozott be Pentele a történetbe. Nem volt könyörületes önmagával, s az olvasójával sem, ha írhatok ilyet. Ezért viszont nem korholnám őt, s mivel köztudomású, hogy a könyv szerzője munkás és költő, tiszteli és becsüli a munka világát, szóval, én megemelem előtte kalapom. A munkának van becsülete az életében, ugyanakkor Drapp Özséb karakterében is végig érezni, hogy valami másra, valami többre vágyik, ami jobban meghatározza őt a társadalomban, de a saját életében is. A művészet, a zene megment, s egyértelműen új távlatokat nyit az álmok világa, a képzelet. Igen, a képzelőerő is, hiszen Özséb túlélő, még ha nem is tud róla. Túléli a Covidot, a bezártságot, a megszorításokat, de a mindenképpen szürke hétköznapokat, a munkanélküliséget is. Nem feltétlenül megy le kutyába, mindig méltó, hű marad saját életéhez (írjam, hogy önmagához?), így valóban megérdemli az Aranymogyoró elnevezést. Mert sohasem szabad feladni, az élet mindig tartogat számunkra meglepetéseket, sőt, valódi megoldásokat. Tillmann Pentele könyve pedig modern, elgondolkodtató, nagyon mai, kötelező olvasmány.
