A találékonyság engem mindig lenyűgöz. Hiába tudom például én is, hogy elméletben miként kell csomót kötni a nyúl lábára, ez fabatkát sem ér, ha nem vagyok képes megfogni a nyulat. Gyakorlat hiányában a legzseniálisabb ötlet is csak okoskodás, ami vagy működik, vagy nem. Kell, hogy tudjuk, miféle szabályok irányítják a világot, és hogy azokat hogyan fordíthatjuk a javunkra, mert akkor olyan sikereket érhetünk el, mint az a pasas Angliában, aki 15 éve van betegszabadságon.
Szó szerint csodálom ezt az ürgét. Főként, ha belegondolok, hogy annak idején milyen nehezen adtam be a főnökeimnek, hogy gyötör a láz, a hasmenés, vagy hogy műteni fognak vakbélre, a többi nyavalyámról nem is beszélve. Húztam őket magam után, mint etnikum az elvágott vasúti kábelt. Szenvedtem a torokfájástól, a köhögéstől, hidegrázástól és megannyi más gyötrelemtől anélkül, hogy három napnál hosszabb táppénzt kaptam volna. Ez a lángelme pedig 15 éve otthon van, a semmi nem sok, annyit sem kell dolgoznia és megkapja az IBM-től a fizetése ¾ részét.
Vajon mi lehet az, amitől ennyire kikészült? Tizenöt év alatt egy komoly kórság már sírba vitte volna, ha pedig olyan krónikus betegsége van, ami lehetetlenné teszi számára az otthoni munka elvégzését, régesrég le kellett volna százalékolni, hogy ne a munkáltatója, hanem az állam tartsa el.
A jelekből arra következtetek: emberünknek nem volt betegbiztosítása – nem fizette az egészségügyi járulék angol megfigyelőjét –, és mert kiváló taktikai érzékkel a hátrányos helyzetére hivatkozva perrel fenyegetőzött, az IBM úgy látta jónak, ha fizet. Mostanában a diszkrimináció a liberális demokráciák Achilles-sarka, aki ezt célozza meg, függetlenül attól, milyen ügyben zörgeti meg a lándzsát, száz százalékos sikerre számíthat. Másfelől pedig nem egy kisvállalkozásról van szó, hanem egy óriásvállalatról, aminek meg sem kottyan az, ha valakit csak úgy el kell tartania több évtizeden keresztül. Bármi is legyen a háttérben, ez a Guinness-féle rekordok könyvébe kívánkozó állapot, ami legalább annyira abszurd, mint amennyire nem.
Arra viszont nagyon kíváncsi lennék, mit szólnak ehhez azok, akik szintén, vagy még inkább betegek, de nem részesültek ebben a szerencsében. Lehetnek például állami alkalmazottak, vagy olyan cégek dolgozói, ahol a személyzeti osztály nem ennyire nagyvonalú. Mert ez a fajta találékonyság úgy látszik, csak olyan mamutcégeknél működik, ahol a pénz nem lehet sem etikai, sem pedig gyakorlati kérdés. Persze az sem kizárt, hogy a történet szereplője valóban beteg. Emésztheti olyan kórság is, mint amilyen a flatulencia. Ez az a nyavalya, amikor az ember képtelen visszatartani a szellentéseit, így megállás nélkül fingik. Állítólag Hitler is ebben szenvedett, bár lehet, hogy ez csak rosszindulatú pletyka.
Ha tehát a tizenöt éve beteg ember flatulenciát mondhat magáénak, nyilván nem dolgozhat zárt térben másokkal. Na, de otthon ettől még vígan tologathatja az aktákat, úgyhogy pénz ide vagy oda, nem értem az IBM-et. Nagy kár, hogy az esetről készült tényfeltáró riport nem tartalmazza a diagnózist, de talán ennek is megvan a magyarázata: nem akarnak öteleteket adni. A jó példa ugyanis ragadós, és bár az IMB egy óriásvállalat, az ilyen pandémia ellen nekik sem lenne orvosságuk.