Vannak fényképek, amelyek láttán megmagyarázhatatlan érzések kerítik hatalmába az embert. Itt van például ez a teve a platón. A tákolmányt boldogtalan csacsi húzza, leszegett fejjel, talán azon gondolkodva, hogy miért ezzel a teherrel verte meg a sors. Ha teszem azt tevének született volna, ő heverne fent a kordén, és a teve lenne az, aki vontatja, már úgy értve, hogy abban az alternatív valóságban a teve nem teve lenne, hanem csacsi.
A kép az igavonó jószág szemszögéből maga a gyalázat. Ékes bizonyítéka az igazságtalanságnak és az esélyegyenlőtlenségnek. Ezzel pedig meg is érkeztünk a lényeghez: a kép az esélyegyenlőtlenség meglétét és térhódítását, mi több, királyi uralkodását ábrázolja. Teljesen normális, hogy egyetlen pillantást is vetve rá, kibuggyan belőlünk a kérdés: mivel vagyunk különben mi, emberek a szamaraknál? Mivel érdemlünk többet náluk, milyen cselekedetünk alapján mondhatjuk, hogy barátságosabbak, kedvesebbek és főleg hasznosabbak vagyunk? Ha egy ember húzná a kordét, rajta pedig békés egymás mellett ülésben szorongana a csacsi meg a teve, maradna némi esély, de mert nem ember húzza, a napnál is világosabb, hogy csúfosan megbuktunk.
Hogyan beszélhetnénk esélyegyenlőségről, amikor a történelem pirkadatától mind a mai napig nem fordult elő az, hogy az esély egyformán adatott volna meg mindenkinek. Olyan módon szerveződtünk és fejlődtünk, hogy aki gyorsabb, esősebb és okosabb volt, az a társai fölé magasodott. Mindig is számított, hogy ki, hol és minek születik. Főleg az, hogy minek. Tevének születni például kifejezetten kedvező, ahogy a kép is bizonyítja. Féltik, gondozzák az embert, és ha úgy adódik, hogy kocsival fuvarozzák Bagdadból Medinába, még oda is kötözik, nehogy leessen. Megszámlálhatatlanul jobbak az esélyei, mint a lerongyolódott, gebe csacsinak, mert őt egy pillanatig sem veszik emberszámba.
Ebben az egy szál fotóban benne van minden, amit az emberi társadalom hamisságáról tudni érdemes. Azt hajtogatjuk, hogy keményen harcolunk az egyenlőtlenségek kiiktatása érdekében, de közben a tevénket szamárüzemű kétkerekűn furikázzuk. Persze fennáll a lehetősége annak, hogy bizonyos számú kilométer megtétele után a szamár és a teve helyet cserélnek, de ez csupán elmélet. A valóságot a számok mutatják, és az a tény, hogy az út másik oldalán is közlekedik egy kordé, rajta ugyancsak egy tevével. De miért néznek mind a ketten hátrafelé?