Az irigykedéssel vegyes kíváncsiság néha előhozza belőlünk azt a kérdést, hogy egy színházi világsikerrel vajon mennyit lehet keresni, mert a Terror című egyfelvonásosával Ferdinand von Schirach egészen biztosan rekordot döntött.
Schirach mifelénk elsősorban bestseller szerzőként ismert, de ha nem írta volna meg a Terrort, ott is csak a mezőnyben futottak közé tartozna. Ez a darab viszont telitalálat. Nem annyira a téma újszerűsége miatt – feloldhatatlan erkölcsi dilemmákról sokan írtak már nagy kaliberű műveket –, hanem hogy ezt a darabot Schirach Németországban, az ottani belpolitika talán legégetőbb kérdéseit feszegetve írta, mégpedig 2015-ben, amikor ebben az országban kezdetét vette a máig tartó válságkorszak. De az ötlet ettől függetlenül is izgalmas, ám az, hogy világsiker lett, kizárólag annak tudható, hogy Schirach drámájának kiinduló helyzete egy németországi fiktív gépeltérítés: a Lufthansa Berlin és München között közlekedő utasszállítóját megszerzi és a Müncheni Bayern stadionja felé kormányozza egy terrorista. A létesítményben éppen válogatott meccset rendeznek, hetvenezer nézővel. A gép nem kommunikál a légi irányítással, az idő pedig fogy. Lars Koch vadászpilótának pillanatok alatt döntenie kell: lelője-e a repülőgépet a fedélzetén 164 utassal, hogy megmentse a stadionbeli hetvenezret, vagy engedelmeskedve a belügyminiszter utasításának hagyja, hogy a járat a sportlétesítményre zuhanjon.
Mivel erre a darabra fizikai képtelenség belépőt szerezni, nyugodt lélekkel fogok most szpoilerezni, megjegyezve azt, hogy ha valaki mégsem adja föl a jegyszerzési harcot, a Katona Kamra kínálatában próbálkozzon, és ugorja át a következő három bekezdést.
Az alaphelyzet már ebben a vázlatos formában is szuperkényes, mert a szerencsétlen vadászpilóta mindenképpen ráfarag: ha teljesíti a parancsot, és hagyja lezuhanni a gépet, katonai értelemben ugyan tiszta marad, viszont a média megsemmisítő össztüzet zúdít rá: ott volt a lehetőség a kezében, hogy egy gombnyomással megmentsen hetvenezer embert, felülbírálva a normalitás és józan ész szabályait negligáló fölöttesi parancsot, ám ezt szervilis beszariságból nem tette meg. Ha viszont lelövi a gépet – ami egyébként így is, úgy is le fog zuhanni – katonai értelemben parancsot szeg, viszont megmenti több tízezer ember életét. Az alapdilemma, amire Schirach mesteri módon építkezett innentől az, hogy kioltható-e ártatlan emberek élete pusztán azért, hogy még több ártatlan életet megmentsünk?
Kétségtelen, hogy ez komoly filozófiai paradoxon, amelyben inkább a racionális érvelésnek áll a zászló, de a liberális világszemlélet és az ezzel komplementerben álló törvényalkotás érvelése sem elhanyagolható. A darab szerint a vadászpilóta lelövi a gépet, és emiatt később a bíróság előtt kell felelnie. A tárgyalás zárt, csak az elnök (Kiss Eszter), a vádlott védője (Kovács Lehel), az államügyésznő (Fullajtár Andrea), a tanúként berendelt katonai szakértő (Rajkai Zoltán), a repülőgép egyik utasának özvegye (Pálmai Anna), no meg a vadászpilóta (Kovács Lehel) vannak jelen. Mi, nézők vagyunk az esküdtszék, amely a tárgyalás végén eldönti, hogy a vádlott bűnös-e, vagy ártatlan.
Ez az egyetlen epizód, mármint hogy nekünk, nézőknek kell szavaznunk Lars Koch sorsáról, teszi a drámát igazán érdekessé. E nélkül csupán rádiójáték lenne, egy a sok hasonló próbálkozás között, viszont a szavazás megteremti azt az interaktivitást, ami nélkülözhetetlen a világsikerhez. És hogy a dolog még érdekesebb legyen, van egy honlap is, amelyen követhető, melyik országban, miként viszonyulnak a nézők a nekik szegezett kérdéshez.
A tárgyalás egyébként annyira valósághű, hogy a végén már tényleg esküdteknek hisszük magunkat. Nincs bizonyítási folyamat, és nem is derülnek ki olyan részletek, amelyek más megvilágításba helyezhetnék az ügyet, így teljes egészében morális síkra helyeződik a hangsúly. Az államügyésznő az alkotmány megkérdőjelezhetetlenségére hivatkozik, mert ott írva van, hogy nincs olyan helyzet, amely lehetővé tenné ártatlan életek kioltását. A védelem ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy a törvényhozás nem tévedhetetlen, és hogy a terroristák éppen ezt az alkotmánybeli anomáliát használják fegyverként: megszereznek egy utasokkal teli gépet, hogy az alkotmány védelmi pajzsa alatt megvalósíthassák őrült, tömegpusztító terveiket.
Az előadás legérdekesebb része kétségtelenül a zárószavazás, mert addig mind a két oldal szilárdan tartja a maga állásait. A józan belátás szemszögéből úgy tűnhet, a vadászpilótának van igaza, mert amit a vád ellene felhoz az csak elméleti játszadozás. De az esküdtszék még így sem, hogy hetvenezer ember menekült meg egy olyan gép lelövése árán, amely e nélkül is lezuhant volna, nos, a közönség egy része a szeptember 4-i előadáson még így is elítélte a pilótát. Ha azt nézzük, hogy katonaként megtagadott egy parancsot, akkor mindez jogos, ám ez a döntés egészen másról szólt, és az politikailag is és morálisan is sokkal összetettebb, mint hogy ebben a hevenyészett bemutatóban ki lehetne fejteni. Mindenkinek magának kell rájönnie, miért.
A darabot Jónás Péter fordította, rendező Dömötör András.