Régi, sarkalatos kérdés a fociban, hogy az eredmény mindig és minden szempontból fontosabb-e, mint a mutatott teljesítmény. Nem tagadom, a tegnapi, Ukrajna elleni produkciónkra gondolok, mert azzal finoman szólva sem lehet dicsekedni. Viszont győztünk, és ahogy művelt kocsmai körökben mondogatni szokták: ez a lényeg. A bennünk motoszkáló, kellemetlen érzést pedig, hogy ez talán az „egyszer volt Nagyszombaton kutyavásár” esete, majd valahogy feldolgozzuk.
Persze nem elvitatni kívánom a magyar csapat érdemét, mert igazi fegyvertényt vitt véghez, de még Marco Rossi szövetségi kapitány is arról beszélt a meccs utáni nyilatkozatában, hogy nem érdemeltük meg a győzelmet. Igaz, hozzátette azt is, hogy az odavágón meg az ukránok nem érdemelték ezt meg.
Szóval ilyen fura játék a foci: van, hogy egy csapat meghal a szépségben, máskor meg nézni is fáj a játékát, mégis jön az eredmény. Nehéz eldönteni, mi a jobb, de a többség talán afelé hajlik, hogy csúnya gól nem létezik, ha mi rúgjuk, és a rossz játék is megszépül, ha győzünk.
Mert gondoljunk csak bele: „Hányszor zengett ajkain / Ozman vad népének / Vert hadunk csonthalmain / Győzedelmi ének!” Mindegy, hogy a török idők csatatereiről vagy a modern kor stadionjairól beszélünk, a bukás nálunk mindig tragikus. Mi nem az a nép vagyunk, amely egy 6–0-s összeomlás után csak úgy megrázza magát, és főnixmadárként életre kel. Ha ilyesmi történik velünk, azonnal egymásnak esünk, és ahelyett, hogy új sereget toboroznánk, hogy a Buda felé masírozó ellenséget egy másik csatamezőn jól eltángáljuk, csak marjuk és faragjuk egymást.
Nekünk a vereség mindig isteni átok: ok a sebeink nyalogatására, az önsajnálatra, az idők végezetéig tartó búslakodásra. Ráadásul a győzelmeinket is ezen a szűrőn keresztül nézzük: most ugyan diadalt arattunk, de csak azért, mert Fortuna mellénk állt. Az ellenfél amúgy mindenben jobb volt, csak éppen gólt nem rúgott. Apróság.
Ilyenek vagyunk mi, magyarok, legalábbis, ha a foci meg a történelmi traumáink kerülnek szóba. Még szerencse, hogy a józan paraszti ész a nagy tudálékoskodás mögött azért csak megszólal: a taktika meg a stratégia felettébb hasznos tudomány, de ha nincs bennünk kurázsi, egyik sem ér többet haszontalan okoskodásnál.
Röviden: győzni kell, és kész. Akár a történelem legcsúnyább, legnevetségesebb góljával, akár mérhetetlen szerencsével, akár úgy, hogy a játék szinte minden elemében pocsék teljesítményt nyújtunk. De úgy kell lejönni a pályáról, ahogy a győztes hadvezérek hagyják el a csatateret. A foci persze nem háború, ezért a hasonlat talán túlzás, de mégiscsak ez a legfontosabb mellékes dolog.
A rossz játékot aztán ki lehet elemezni, a hibákat ki lehet javítani. Csak nehogy addig elemezzünk, amíg a sikerből egy új vereség nem születik.
