Azt mondják, Budapesten nem könnyű lakást venni. Még akkor sem, ha tele vagyunk pénzzel, akkor meg pláne, ha ennek az ellenkezőjével büszkélkedünk. Tengernyi szempontra kell figyelni, és nemcsak azért, mert átvernek bennünket, hanem mert a lakás önmagában nem az, amire vágyunk. Az ugyebár olyan, amilyen. Van benne fürdőszoba, vécé, jobb esetben spájz, meg egy-két hálóhelyiség, ám ezek egyike sem számít rendkívülinek. Akad közöttük olyan, ahová vígan besüt a nap, a másikba a levegő is alig szivárog be, de mi, budapestiek az ilyesmihez már hozzászoktunk. Számunkra teljesen elfogadott, hogy a valóban csábító kínálat mellett gyalázatos állapotban lévő sufnikat is megpróbálnak ránk sózni.
Ami viszont lényeges, az a szomszédság. Hiába vesszük meg álmaink otthonát – amely egyszerre tágas, levegős és barátságos –, ha a szomszédok között van egy-két lidércnyomásos őrült. Nem megyünk semmire a natúr kényelemmel, ha reggelente arra ébredünk, hogy nehéz köveket görgetnek fölöttünk, miközben alattunk, a pincében egy edzőterem működik, ahol traktorkereket döntögetnek a nap huszonnégy órájában. Az sem szívderítő, ha kiderül, hogy a mellettünk lakó a kukából kiszedett cuccokkal barikádozza el a körfolyosót, vagy nagy testű, folytonos ugatásra szakosodott kutyákat tart. A lista hosszan és kíméletlenül bővíthető egészen az olyan házimacskáig, ami rendszeresen odaokádik a bejáratunk elé, vagy a naponta nagymosást tartó házaspárig, amely a száradni kitett ágyneműivel egészen a mi bejáratunkig befedi a körfolyosó korlátját.
Nagyon kell vigyázni az ilyen szelíd és kevésbé szelíd őrültekkel, ezért a lakásvásárlásnál ne is figyeljünk másra, csak a szomszédokra. A legmerészebb újítás az volna, ha a lakáshirdetésekben nyíltan fölfednék a szomszédság jellegét. Mindezt azért, hogy a tűrésküszöbünk és kalandvágyunk együtthatójának függvényében kiválaszthassuk a számunkra leginkább megfelelő kombinációkat. Ilyesféle hirdetésekre gondolok: „Eladó jó állapotban lévő budai öröklakás zenekari üstdobos jobb szomszéddal.” Vagy: „Tágas, világos lakás eladó a pesti belvárosban. Szomszédság: jobbra egy szobrász, akit minden este 11-kor száll meg az ihlet, balra egy ufóhívő, aki saját készítésű berendezéseivel zavarja a környéken lévő wifi-routereket.” Ugye, rögtön másképp hangzik a kínálat, mintha egyszerűen csak annyit mondanának: „kettő plusz egy fél szoba, jó közlekedési lehetőséggel”?
De találkozhatnánk ilyesmivel is: „Eladó napfényes panel a nyolcadikon, kiváló állapotban. Szomszéd: egy hobbiszakács, aki minden nap másik nemzet konyháját gyakorolja, de a szellőzője csak önhöz vezet.” Vagy: „Csendes kis lakás, parkra néző ablakokkal. A szomszédban lakó süket néni non stop a Szomszédok ismétlését nézi”. De a legfigyelemreméltóbb talán az a hirdetés lenne, amely tartalmaz bizonyos mennyiségű, megfejtésre váró misztikumot: „Korrekt kis garzon, mellette egy nyugdíjas bácsi, aki garantáltan az önével ellentétes politikai nézeteket vall, és ezt lesből támadva folyton hangoztatja.” Végül pedig íme, a prémium kategória: „Nagypolgári lakás eladó a belváros szívében, hangulatos ganggal. Szomszédok: balra egy távol keleti család, amely furcsa illatú növényeket termeszt, jobbra pedig egy afrikai menekültekből álló formáció, amely kecskéket tart”.
Bizony, sokat javítana a tisztánlátásunkon ez a változtatás, bár a végén e nélkül is mindig kiderül: a lakás csak a falak, a vezetékek és a parketta kombinációja. Ami viszont életünk minőségét hosszú évekre meghatározza, az a fal túloldalán ordító kórus, a fúróval szimbiózisban élő ezermester vagy a közös képviselő, aki szerint az egész ház az ő magánvállalkozása. Ezért azt mondom: Budapesten lakást nem, csak szomszédokat vásárolunk. A lakás úgy jár hozzájuk, ajándékba.
