Létezik egy jelenség, amely nagyon gyakori a közösségi médiában: sokan érzik úgy, hogy a halott ismerősöknek is kijár a születésnapi vagy névnapi gratuláció, ezért következetesen és kitartóan köszöngetik az elhunytakat. A legmegdöbbentőbb az egészben az, hogy ezek az üzenetek nem is mindig szándékosak. Mindössze arról van szó, hogy a Facebook automatikusan figyelmeztet minket arra, hogy „ne felejtsük el” felköszönteni barátainkat, de közben nem veszi figyelembe, azt hogy az illető már réges-rég eltávozott. Az emberek pedig – ahelyett, hogy ennek utánanéznének – lazán bepöccintik a „Boldog szülinapot!”-ot, és közben azt gondolják, az illető, akinek gratuláltak, valahol kávét kortyolgatva olvassa az üzenetet.
De miről is árulkodik ez a gyakorlat? Legfőképpen arról, hogy az online élet mára annyira kiüresedett, hogy ezek a kvázi jókívánságok az ösztönösség szintjén mennek végbe. Másodszor pedig azt, hogy az emberek az ismerősöket egyre inkább nem valóságos személyként, hanem olyan adatokként kezelik, amelyek időről időre felbukkannak a hírfolyamukban, és amelyekre ugyanúgy reagálnak, ahogy bármelyik másik online impulzusra.
Azt gondolhatnánk, hogy egy kis faluban, ahol mindenki mindenkit ismer, pontosan tudják, ki halt meg és ki él még, de nem így van. A valóság az, hogy a közösségi média annyira eltorzította a kapcsolatokat, hogy még a saját falubelijeink haláláról sem vagyunk hajlandóak tudomást venni, ha azt az algoritmus nem jelzi. Így történhet meg, hogy valaki éveken át névnapi jókívánságokat küldözget egy halott ismerős üzenőfalára, anélkül, hogy egy pillanatra is eltűnődre azon, hol van és mit csinál most ez az ember.
Ez a tudatszűkülés a szellemi tespedtség legékesebb bizonyítéka. Régen, ha valaki meghalt, a közösség gyászolt, emlékezett, és megtanulta feldolgozni a veszteséget. Ma a Facebookon a halott továbbra is él – legalábbis a profilja ezt mutatja –, és egyesek ebből arra a következtetésre jutnak, hogy a halál a digitális világban nem létezik. Mintha a túlvilág egy online klub lenne, ahol az ismerősök a felhők széléről integetnek vissza, ha üzenetet kapnak.
Mi volna erre a megoldás? Talán sokkal kevesebb ösztönösség és jóval több tudatosság, de mondhatnánk úgy is, hogy több figyelem és kevesebb lustaságot leplező automatizmus. Be kéne látni, hogy szinte már halottgyalázással ér fel az elhunytaknak nyilvánosan gratulálni a névnapjuk, vagy a születésnapjuk alkalmából. Ha valaki valóban fontos nekünk, gratuláljunk neki magánüzenetben, vagy egy telefonhívás, esetleg személyes találkozás keretében. Persze az utóbbi nem mindig megoldható, de a magánüzenet akkor is őszintébb és jobb módszer. Ami meg az elhunytakat illeti, rájuk inkább méltó módon kellene megemlékezni, például a haláluk évfordulója ürügyén, de azt is csak akkor, ha van valódi mondanivaló, nem pedig egy automatikus „HBD, haver!” bejegyzéssel.
A közösségi média nem temető, és nem is egy szellemidéző szeánsz. Az életnek van eleje és vége – és ezt még Mark Zuckerberg algoritmusai sem fogják tudni eltörölni.
