Szellemek árnyéka

2022.10.07.
Olvasták: 945
Tizenharmadik fejezet

Hajnali hatkor ébresztett a telefonom és én kipihenten, tettre készen pattantam ki az ágyból. Már nyoma sem volt a fejfájásnak, csak egy enyhe duzzanat emlékeztetett az éjszakai kalandomra. Rózsa frissen főtt kávéval és némi aprósüteménnyel, valamint egy hadsereg részére is elégséges reggelivel várt. Miután teleraktam a hasamat a gumicsizmát vizsgálgattam, vajon megszáradt-e tegnapi áztatásom után. Nagyjából igen ezért kicsit idegenkedve de felhúztam a lábamra. Járáspróbát is tartottam, mert ilyen lábbelit még nem viseltem és úgy tűnt csak minden negyedik lépésnél esek hasra. Jó arány gondoltam, ezért bevállaltam ezt is.

Rózsa felszerelt még egy kis süteménnyel, és a kezembe nyomott egy demizsont is, lelkemre kötve hogy adjam át Lajos bácsinak egy kis csomag édességgel egyetemben.

Beröffentettem hűséges paripámat Simson urat és nekivágtam az életveszélyes mutatványnak, hogy motorral jussak el a faluba. Túléltem az utat és a motort a kis fahíd mellet hagyva átballagtam a reggeli fényben fürdő kis erdőn Lajos bácsi kunyhójához.

Az öreget megint a padon ülve találtam, ahogy egy halászhálóval szöszmötölt.

– Jó reggelt fiatalúr! Elkésett – köszöntött az öreg.

– Elkéstem? Miről késtem le? – kérdeztem meglepetten.

– Tulajdonképpen semmiről, csak a reggelről. A reggeli első napsugárról, ami megcsillan a vízen – válaszolt.

– Jöttem volna hamarabb is, de meg kellett sütnöm ezt a süteményt, és még a bort is le kellett fejtenem – mondtam neki, miközben átadtam neki Rózsa ajándékát.

– Azt hiszem jól megleszünk mi ketten – nevetett fel az öreg, és beleszagolt a demizsonba. – Jól gondoltam: nem bor ez öcskös! Jófajta kerítésszaggató. Köszönd meg a nevemben Rózsának – mondta és belehúzott a demizsonba, majd felém nyújtotta – Na húzd meg!

Szabadkoztam hogy nem iszok korán reggel, de az öreg megfenyegetett, hogy akkor többé nem áll szóba velem, ezért egy nagyot kortyoltam a demizson tartalmába. Bár ne tettem volna, mintha folyékony tüzet ittam volna, úgy égetett az ital.

– Jóféle mi? – kérdezte az öreg.

– Hjahhh… – hörögtem könnyes szemmel levegőért kapkodva.

– Akkor talán menjünk is. – mondta mosolyogva.

Elővett egy nagy hátizsákot a ház melletti lőszeres ládából, a vállára vetette és egy szempillantás alatt beleveszett az erdőben megbújó kis ösvényt övező sűrű aljnövényzet tengerébe. Sietve követtem, mert meglepően fürge volt az öreg idős kora dacára. Arcomba csapódó ágak üdvözöltek, amitől valószínűleg maradandó károsodást szenvedett az önbecsülésem, hiszen szemmel láthatóan Lajos bácsit nem bántották. Először valami mágiára gondoltam, de rájöttem, hogy az öreg után haladva, az ő általa elhajtott ágak csapnak pofán. Kicsit lemaradtam, mire megszűnt a természet ilyenképp zaklatása irányomban, de ekkor meg nem találtam az utat mivel az öreg kikerült a látókörömből.

– Állj már meg, vagy tán tudsz vízen járni? – hallatszott Lajos bácsi hangja valahonnan a sűrűből.

Megtorpantam és ekkor vettem észre, hogy a lehajló bokrok ága alatt már egy holtág vize hullámzott. Ha az öreg nem szól, akkor a kutyaúszást gyakorolnám a zavaros vízben. Gyermekkorom nagy álma, hogy én egy indián nyomolvasó leszek most dőlt össze hangosan, és romokban hevert.

– Na, erre gyere! – hallottam meg az öreg hangját a bal oldalamról, és egy kis szemgyakorlat után meg is láttam, ahogy tán két méterre tőlem a parton áll.

Odamentem mellé, és megláttam egy facsónakot kikötve egy fa törzséhez egy lánccal. Az öreg egy kulcsot akasztott le a nyakából, ami bálamadzagból készült egyedi népművészeti remeken lógott, majd a láncot lezáró lakatot nyitotta ki vele.

– A kölykök elcsórnák, ezért zárom csak – morogta Lajos bácsi miközben a már szabad láncot a csónakba dobta.

– Na pattanj be a ladikba! – mondta miközben egy balerinát meghazudtoló mozdulattal belépett az imbolygó csónakba.

– Ladik? – hangzott fel a kérdésem.

– Az hát, mifelénk ez a csónak neve – válaszolt, és a ladik farában lévő ülésre ült. – Gyere már, mire vársz?

Utánozva az öreg mozdulatsorát lendületesen beléptem az alkotmányba, ami azonnal megbillent, és ha Lajos bácsi nem kap el már fürödtem volna, mint egy kiskacsa.

– A középvonalra lépj, ne a szélére, mert felbillen! – mondta morcosan. – Te nem tanultál fizikát?

Miután sűrű bocsánatkérések után nagy nehezen helyet foglaltam az ülés gyanánt a csónaktestbe ácsolt deszkán, az öreg felállt, és a ladik alján fekvő csáklyát a kezébe vette. A csáklya egy hosszú farúd volt a végére erősített vaskampóval, amit a rögtön feléledt szakmai kíváncsiságommal szemléltem. Valami hasonló készséggel gyilkolhatták meg a két szerencsétlen áldozatot is. Lajos bácsi a vízbe merítette a csáklyát, és a víz fenekén megtámasztva nagyot lökött rajta, aminek a hatására a ladik gyorsan eltávolodott a parttól.

Az imbolygó ladik oldalát markolva néztem az öreget, ahogy szakavatott mozdulatokkal késztette haladásra a járművet, és be kellet látnom, hogy nekem ez nem menne még ha megfeszülnék, akkor sem. Kellemes idő volt így reggel, a víz érdekes illata eltöltötte a tüdőmet és a lelkemet.

Ahogy eltávolodtunk a parttól, kitárult előttem a vízfelület. Talán három méter széles kis folyócska volt, amin a ladik haladt. A partot sűrű növényzet borította, itt-ott nádas ritkította a sűrűséget.

– És mi az, ami érdekelné első sorban a fiatalurat? – kérdezte tőlem Lajos bácsi.

– El tudunk jutni a Nyáras szigetig ezzel a ladikkal? – kérdeztem. – Szeretnék körül nézni a régi kompkikötő környékén.

– Te is szellemekre vadászol? – kérdezte meg az öreg.

– Igen, vadászom, de a szellemekben nem hiszek – válaszoltam.

– Pedig lehet, hogy jobban tennéd – nézett rám mosolyogva.

Igazán nem tudtam eldönteni, hogy most komolyan beszél-e, vagy viccel. Gondolataimba merülve bámultam a csodaszép tájat, míg a ladik a célja felé úszott csendesen.

 

(folytatjuk)

Alex Forestter

Teljes nevén Alexander S. (Samu) Forestter 1988-ban a magyarországi Tenyerestalpason született, egy amerikai szőkítőszereket forgalmazó cég utazó ügynöke és egy helyi kozmetikuslány egyetlen gyermekeként. Általános iskolai tanulmányait a pusztabeneki egyetemen végezte, majd apja vállalkozásban mint kisegítő helyezkedett el. Így került az USA-ba, ahol egyszeriben érdekelni kezdte az írás. Az amerikai átlagfogyasztóknak szánt, tipikusan magyar környezetben játszódó krimijeit manapság úgy veszik, mint a cukrot. Er(d)ősen vonzódik a rejtélyhez, a természetfelettihez és ezt ügyesen S(ándor)olja bele fordulatos írásaiba. A jövő nagy tehetségeként tartják számon.

Ne hagyja ki ezt sem: