A Centrál kávéház ablakán túl kellemes március végi napsütés vetült a villamossínekre, de bent még a február ködös mélabúja kavargott a kávéscsészékből felszálló gőzben. Az egyik ablak melletti asztalnál négy úriember ült olyan testtartással, mintha a jövőt próbálná kipuhatolni a cigarettafüstből.
Suprányi Elemér kifogástalanul vasalt mellényben kavargatta a kávéját. Önmagáról azt állította, hogy író, mert egy vékonyka kötete már megjelent. A másodikat viszont tavaly elutasították, mert túl formabontónak tartották, ami magyarul annyit jelent, hogy a kézirat egyszerre volt érthetetlen és unalmas.
– A modern prózának nem a történet a veleje, hanem a kihagyás! – mondta most, úgy megnyomva a „kihagyás” szót, mint aki búcsúzkodik az állomáson.
– Na, akkor a te regényed maga a legfinomabb marhavelő! – jegyezte meg Tulipán Jenő, a bot csinálta újságíró, aki mindig úgy nézett a világra, mintha az egy elrontott cikk lett volna. Jenő sosem írt egy sort sem, mert a lapjánál a nagybátyja volt az egyik résztulajdonos, de eljátszotta, hogy ő egy szerkesztő.
Vele szemben Bratyák Rezső pödörgette a bajuszát. Ő színikritikus volt. Nem az, akinek véleményére ad a közönség, hanem, aki a darabokról látatlanból ír. Többnyire olyan produkciókat vesézgetett, amelyek két szereplőből és három nézőből álltak, és csak negyven soron számolt be róluk, ha valahol maradt egy lyuk a laptükörben. Már egy ideje azt számolgatta fejben, hogy a tavaszi évadra kitől lejmoljon majd egy jobb állapotú kabátot, és hányszor kell a darabba beleírnia azt, hogy „sötétség”, mert ahova ő járt, ott a világításra nemigen jutott keret.
A negyedik társasági tag, Csácsik Albert, a költő éppen egy négysorost írt egy szalvétára. Nem saját művet, hanem idézetet, ami hirtelen eszébe jutott. A szalvétát azzal a szándékkal simogatta, hogy később majd saját költeményt farag az idézetből.
De a látszat csalt, mert az urak nem kávézgattak, hanem vitatkoztak. Suprányi letette a kanalat, és a bal szemöldökét veszélyesen magasra emelte. Ez volt nála a „szellemi balegyenes előtti” testtartás, amit általában egy lehengerlő gondolatfutammal szokott kivitelezni.
– Tulipán barátom… – kezdte lassan. – Ha nem haragszol, te egy fésületlen kritikai alkat vagy, aki mindenbe beletúr, de semmit nem ragad ki.
– De legalább nekem van mibe beletúrnom – mondta Tulipán, és olyan diadalmasan biccentett, mint aki most gyújtotta meg a dinamit kanócát.
Ekkor történt az eset, amire a Centrálban hosszú időn át emlékeztek a pincérek. Suprányi, nem élt a verbális revans lehetőségével, hanem belenyúlt zsebébe, és előhúzott egy fekete sakkvezért.
A többiek dermedten figyelték.
– Ő az én állandó metaforám. Az akaratom szimbóluma. És Jenő úr, most hadba szólítom ellened ezt a harcost!
Aztán, mielőtt bárki tiltakozhatott volna, Suprányi a figurát belesüllyesztette Jenő csészéjébe, aki levegőhöz sem jutott a meglepetéstől. De a többiek is meglepődtek, Bratyák például félrenyelt egy falat pogácsát, Csácsik pedig azt suttogta:
– Fekete figura a fekete kávéban, csodás egy allegória! – és már írta is, természetesen a szalvétájára.
Tulipán nem szólt semmit. Csak nézte a csészéjét, mintha abban billegne a jövője. Vagy legalábbis a löket a mai szerkesztőségi munkájához.
Az egyik pincér látta ezt, és odasúgta a társának:
– Már megint ezt az új stílust játszák. Mi is a neve? Itt van a nyelvemen.
– Dadaizmus – mondta a másik pincér, és ment, hogy Karinthyék asztalánál felvegye a rendelést.
Suprányi pedig hátradőlt, és egyetlen lassú korttyal kiitta a saját, sakkfiguramentes kávéját.
– Uraim, az irodalom ma megint nyert – mondta, és a többiek úgy bólogattak, mintha valami lényeges esemény történt volna.
Karinthyék éppen ekkor hangos hahotában törtek ki.
A zseni valamilyen viccet mesélt.
