A tó napról napra közelebb jött hozzánk. Napról napra. Riadtan ébredt álmából reggel steve 23. Nem értette, miért álmodja ezt. Nem is gondolkodott – arról már rég le is szokott – gyorsan beírta az első, keze ügyébe eső gépbe a keresést: tó, egyre közelebb. Mióta átálltak az elektronikus oktatásra, ügyintézésre, mindenütt volt gépe. Másként nem is lépett kapcsolatba, csak gépen. Beírta felhasználónevét, steve 23, jelszavát és már bent is volt. Ez mindig nyugalommal töltötte el, a sikeres belépés biztonságot adott neki. Áldásosnak érezte a világ ilyetén működését, élvezte a gondolatnélküliséget, azt, hogy csak választania kell a felkínált lehetőségek közül. Nem szeretett és nem tudott gondolkodni. Most azonban furcsa, idegesítő hiányt érzett, mikor hiába keresett. Otthagyta. Hülyeség. Nem is szokott álmodni, miért pont ez, ez az álom zavarná. Épp ez, ez, hogy álmodott. Újrakezdte, tó, egyre közelebb.
Az iskolát a gép előtt végezte, vizsgát a gép előtt tett – ha puskázásra másik gépet vitt a közelbe, a vizsgagép felismerte, a vizsgát blokkolta és ezzel vége, kezdhette elölről. A gépei felismerték és ő szeretettel, szinte gyengéden, finoman érintette a billentyűzetet. Vigyázott rájuk, a világot jelentették. Iskolás korában szórakoztatta a sok program, mert sokféle volt. Élvezte a színházprogramot, saját maga állíthatta össze milyen darabot néz meg, valaha élt és rég halott színészek között válogatva, kik játsszák, milyen stílusban, korhű jelmezben vagy modernben, sőt a legfejlettebb verzióban azt is meghatározhatta, hepiend legyen-e a Rómeó és Júlia, vagy Pygmalion vége.
Emberekkel nem volt oka találkozni, de nem is hiányzott. Ebben a világban, ahol a vezetéknév, keresztnév hagyományát a felhasználónév, jelszó váltotta fel, nem volt szükség személyes találkozásokra. A pénz már csak elektronikusan könyvelt bevételként és kiadásként jelent meg, a szükségleteket interneten keresztül rendelve és kiegyenlítve rendezték. Még a lakások műszaki állapotát is csak szerveren keresztül figyelték a nagy becsben tartott villanyszerelők.
A gép egyszerre választ adott a keresésre. Ez az! Ezt láthatta! Ezért álmodta! Egy hirdetés volt. Emberek egy szűk csoportja évek óta újra és újra kapcsolatba akar lépni másokkal, nem elfogadva a valóságot, személyesen. Ők hirdettek egy digitális tárlatot, de nem virtuálisan ám! Nem. A hirdetés szerint a hét hatodik napján kiállítás nyílik, melyet személyesen kell felkeresni és ott, helyben megnézni. A digitális és önmagukban változó képek közt a legígéretesebb a tó képe, mely napról napra, sőt, percről percre közelebb megy a nézőhöz, akiben végül azt az érzést kelti, hogy vizes, majd a víz mozgatni kezdi, végül fennmaradni, úszni kell.
Megőrült a világ. Méghogy menjen el otthonról, személyesen nézzen meg egy kiállítást! Inkább rákeres arra a híres képre. Semmi. Tovább! Semmi. Francba! Nincs meg. Dehogy fog elmenni, majd kiveri a fejéből. Persze a hét hatodik napján esetleg. Á, nem teszi magát nevetségessé. Emberekkel, kiállításon. Hiszen ma van a hét hatodik napja! Esetleg, talán.
Elhatározta magát, mert gondolat fészkelt a fejébe, melyet nem tudott kiverni onnan: muszáj elmennem. Elkészült, elment, tisztes távolságot tartott, majd egyre közelebb. Érdekeset érzett, jó itt lenni. Furcsa, de késztetést érzett a beszédre, az érintésre. Ez a jövő, vagy a múlt?
Szétnézett, majd érezte, egyre vizesebb, a víz ringatni, emelni kezdi, a furcsa lebegésben megmozdul, használni kezdi kezét, rúgja a vizet, csak úszik, boldog, mint még soha, úgy érzi, mindent szabad, még az Isten talpát is megcsiklandozhatja.