A magyar írók közös jellemvonása, hogy mindannyian elégedetlenek a sorsukkal. Sík Sámuel, a Budapesten jó körülmények között élő prózaíró sem volt ebben kivétel, pedig egyik könyvét a másik után adhatta ki. Folyton arról panaszkodott, hogy ez a rövid póráz, amelyen a rendszer az alkotókat tartja, mennyire megalázó és elviselhetetlen. Mondta ezt úgy, hogy közben drága borokat ihatott, és ösztöndíjasként a fél világot bebarangolhatta.
Egyik reggelen – éppen február tizennyolcadika volt, a nagy Jókai Mór születésnapja –, arra ébredt, hogy valami nincs rendben körülötte. Az első, amit megérzett, a szalma szúrós érintése volt a lába szárán, aztán orrát megcsapta a penészes falak és az emberi izzadság illata. Amikor kinyitotta a szemét, egy sötét, dohos helyiségben találta magát, ahol szakadt tunikás, kormos arcú emberek heverésztek.
Azt hitte, még mindig álmodik, de amikor belerúgott a mellette fekvőbe, goromba, ám nagyon is valóságos morgás volt a válasz:
– Nyughass, még nincs itt a reggel!
Ekkor kinyílt az ajtó, és egy tagbaszakadt férfi lépett a helyiségbe. Bőrét a nap kicserzette, homlokán izzadság csillogott, a kezében meg egy hosszú pálca billegett.
– Talpra, semmirekellők! A munka nem vár! – dörrent rájuk latinul, amit Sámuel valahogy értett, bár fogalma sem volt, hogyan.
Egyik szobatársa – egy vézna, meggyötört alak – gyorsan odasúgta neki:
– Ne nézz a szemébe, ha jót akarsz! Most kivisznek bennünket az építkezésre. Mivel új vagy, ma te leszel a hordár, és ha szerencséd van, nem üt agyon egy lehulló kődarab.
Sámuel nem értette, mi ez az egész, de azt tette, amit a többiek, és néhány percen belül már az utcán vonult a csapattal. Végigvezették őket a hajnali Rómán, amely mocskos volt, bűzlött a nyilvános latrinák és az állati trágyával kevert emberi hulladék szagától. A macskaköveken hordárok, kocsisok és bámészkodó polgárok jöttek-mentek, mindenütt zsivaj és kiabálás hallatszott.
A Forum Romanum közelében egy félkész templomhoz vezették őket, ahol hatalmas kőtömböket kellett mozgatniuk. Sámuel hátára egy kisebb, de még mindig elviselhetetlenül nehéz kődarabot szíjaztak. A nap már ezen a korai órán is perzselt, az izzadság csípte a szemét, és minden izma tiltakozott a terhelés ellen, mégis haladnia kellett, különben jött a korbácsütés.
– Mozdulj, servus! – üvöltötték a felügyelők.
A kába Sámuel alvajáróként cipelte a köveket, egyiket a másik után, és bár kegyetlenül szomjazott, inni csak akkor kapott, ha a felügyelő úgy döntött. Délután, amikor a hőség már az elviselhetetlenség határát súrolta, egy centurio érkezett az építkezéshez. Összeszűkült szemmel nézett végig a rabszolgákon, majd megállt Sámuel előtt.
– Azt beszélik, te tudsz írni – mondta. – Bólints, ha igaz.
Sámuel bólintott, bár inkább csak lecsuklott a feje.
– Jól van, most velem jössz. A dominusnak új szolgára van szüksége.
Mielőtt bármit tehetett volna, a katona megragadta és irányba állította. Sámuel nem sokkal később egy pazar villában találta magát, ahol mindenütt mozaikkal kirakott padlók, freskókkal díszített falak és pompás márványszobrok hivalkodtak. A főúr, bizonyos Gaius Licinius, egy félmeztelenül heverésző, pocakos, lomha alak volt, aki lustán legyezgette magát.
– Ez az új rabszolgám? – kérdezte unottan.
A ház inasa, egy idősebb rabszolga, halkan odasúgta Sámuelnek:
– Ha jót akarsz, mindig egyetértesz vele, soha nem nézel a szemébe, és ha kérdez, dicsérd a költészetét.
Sámuel értetlenül pislogott, de máris egy pergament toltak az orra elé.
– Olvasd el ezt a verset – mordult rá a dominus. – Most írtam! Zseniális, ugye?
Sámuel belepillantott a sorokba, amelyek arról szóltak, hogyan hasonlít a dominus egy isteni császárhoz. Életében nem látott még ilyen gyatra próbálkozást, és ezt ösztönösen majdnem szóvá is tette, de az idősebb rabszolga még idejében köhécselt egyet, így azt mondta:
– Mesteri munka, uram! Életemben nem láttam még ilyen kiválóságot.
– Akkor te leszel a költészeti tanácsadóm! De előbb hozz nekem egy italt!
Sámuel megkönnyebbülve futott ki a konyhába, ahol már épp azon gondolkodott, miként menekülhetne ki ebből a házból, amikor az udvarról hirtelen kiáltások hallatszottak. Egy kocsi fölborult a bejárat előtt, és a szolga, aki vezette, dühösen őrá mutogatott.
– Békésen közeledtem, amikor ez az őrült elém pattant – harsogta. – A lovak megvadultak tőle, és nekirántották a Praetor kocsiját a falnak. Ő a felelős ezért a mérhetetlen kárért!
Az odaérkező dominus ezzel teljesen egyetértett.
– A büntetése nem lehet más, csak halál – mondta. – Holnap reggel keresztre feszítjük!
Mielőtt Sámuel bármit szólhatott volna a védelmében, két legionárius megragadta és magával vonszolta. Egy tömlöcbe vetették, ahol penészes szalmán kellett kivárnia a holnap hajnalt, hogy a Via Appián felállított keresztek egyikén felszabaduljon számára egy hely.
Bár ez volt az utolsó éjszakája, és ilyenkor az ember általában nem szokott aludni, Sík Sámuelt valahogy mégis elnyomta az álom. Amikor kinyitotta a szemét, a szép, tágas a budapesti lakásában találta magát.
– Micsoda képtelen álom – sóhajtotta, amikor kikászálódott az ágyból, ám amikor ránézett a mobiltelefonjára, nem február tizennyolcadikát mutatott, hanem tizenkilencedikét, vagyis egy napot átugrott, ráadásul a mindig puha tenyerén több csúnya vízhólyag éktelenkedett.
Attól a pillanattól, nem panaszkodott többé senkinek.
