A magyar bürokráciát ki kéne tömni szalmával és pénzért mutogatni a turistáknak. Fogadok, hogy még Új-Zélandról is eljönnének megnézni és megtapogatni, pedig nekünk, akik ebben az önmagával határos országban élünk, szinte föl sem tűnik.
Amikor nemrég egy ismerősömnek elújságoltam, hogy bosszús vagyok, mert tavaly néhány forinttal túlfizettem a villanyfogyasztásomat, és most ezért a pitiáner összegért el kell vonszolnom magam a postára, az ismerősöm közömbösen azt mondta: ez így helyes, adja csak vissza az ELMŰ azt a pénzt.
Ez rendben is van, adja vissza, de nézzük a meztelen tényeket: az a postahivatal, ahol a lóvét fölvehetem, két kilométerre található a lakóhelyemtől, ráadásul úgy helyezkedik el, hogy tömegközlekedéssel nem tudom megközelíteni. Marad a gyaloglás, ami önmagában még nem baj, de elmegy vele egy óra, és ez munkabérre átszámítva kb. ezer forintot tesz ki. Gyaloglás közben az ember meg is szomjazhat, és hajlamosnak mutatkozik arra, hogy a fölvett néhány ezer forintból az első útjába kerülő boltban vegyen egy-két sört. Ez újabb ötszáz forint mínuszt jelent, de mivel a visszautalt lóvé a „talált” pénz kategóriájába esik, az ember hajlamos elcsábulni, és nem sört venni, hanem egy jobb minőségű bort, amiért testvérek között is felszámolhat, mondjuk, 1500 forintot. A visszakapott pénz felének innentől lőttek, ráadásul kialakul a spontán vásárlás effektusa is, mert ha már bement abba a boltba, meg pénze is, van, úgy elkölti az egészet, mint a pinty.
Amit az elmélet csupán csak kilátásba helyez, azt a gyakorlat sátáni kacajjal meg is valósít, magyarán: a talált pénzemnek az utolsó forintig a nyakára léptem. De másnap, amikor a melóból hazaérve kinyitottam a postaládámat, két ELMŰ-s boríték bukott ki belőle. Mindkettőben egy-egy számla lapult, darabonként dupla akkora összeggel, mint amekkorát egy nappal korábban visszakaptam. A nyomtatványok alján hatalmas piros számokkal ott díszelgett a 10%-os abcúgra utaló jelzés. Mintha parasztosan azt üzenték volna: nesze, baszd meg, itt a tíz százalékos rezsicsökkentésed!
Ez volt az a pillanat, amikor megértettem a postára rángatás metafizikáját: az ELMŰ-sök ezzel a trükkel akartak bosszút állni a bevételkiesésükért. Tudták a mocskok, hogy az utolsó fillérig el fogom baszarintani azt a lóvét, ami másnap nagyon fog hiányozni, mert már kilőtt nyílként röpül felém a következő havi számla. Úgy okoskodhattak, hogy ha már ők is kevesebbet kaszálnak, akkor nekem vajon miért legyen jobb az élet? Magyarok vagyunk, vagy mi a szösz.