Senki sem képzelte, hogy világbajnokok leszünk. Mégis többet vártak a csapattól, noha az igazán nagy nevek, Puskás, Kocsis vagy Czibor hiányoztak. Ott volt viszont Grosics, Bozsik, Budai, Hidegkúti. És mellettük olyan futballisták, mint Sipos, Sárosi, Sándor Csikar, Tichy és Fenyvesi.
Ha ma lennének ilyen labdarúgóink!
Szóval, a végső győzelemre nem voltunk esélyesek, de a csoportkörből tovább kellett volna jutnunk. A mai számítások szerint ez még így is megtörténhetett volna, mert ugyanaúgy három pontot gyűjtöttünk be, mint Wales, amely három döntetlennel érte ezt el, nekünk viszont volt egy győzelmünk, és a gólarányunk is jobb volt. Ám az akkori szabályok szerint ismét meg kellett mérkőznünk a walesiekkel.
Aki emlékszik rá, tudja jól, hogy 2-1-re kikaptunk, s ezzel számunkra véget is ért az 1958-as világbajnokság. Természetesen az a válogatott már nem az Aranycsapat volt, de egy képzett, jó focisták alkotta együttes. Akkor mégis miért? Wales nem tartozott a világ élvonalába. Világbajnokságon azóta sem szerepeltek.
Tudtommal a korabeli hazai sajtó nem írt arról, hogy milyen ellenséges hangulat fogadta Svédországban a magyar válogatottat. Minden mérkőzés egy-egy politikai tüntetéssel ért fel, a nézők soraiban zászlókat égettek, szidalmazták a játékosokat és a szakvezetőket. Szó se róla, Tichyékkel senkinek sem volt baja. A tiltakozás, a szidalmazás Kádár rendszerének szólt, hiszen a budapesti politikai pereknek világszerte híre ment, s a Nyugat szabadságát élvező nézők minden alkalmat és lehetőséget megragadtak ellenszenvük, tiltakozásuk kifejezésére.
1958 június 15-én, a Wales ellen elért döntetlen és a Svédország ellenében elveszített mérkőzés után mintha feléledt volna válogatottunk. És Sandvikenben 4-0-ra megvertük Mexikót.
Ugyanezen a napon ítélték halálra Nagy Imrét és társait. Köztudott, hogy a halálos ítéleteket másnap hajnalban végrehajtották
Ezt követően, június 17-én került sor a Wales elleni megismételt mérkőzésre. Aznap reggel a Népszabadság háromsoros, eldugott hírben tudósított Nagy Imre és társai kivégzéséről. Nyugaton, így Svédországban is többen tudtak erről, mint idehaza, ahol a párt – a maga részéről érthetően – igyekezett ennek a tragikus eseménynek minél kisebb hírverést csinálni.
Az akkori szövetségi kapitányt, Baróti Lajost mindenki jólértesült embernek tartotta, s ezért feltételezhető, hogy ő már a mérkőzés előtt hallotta a lesújtó hírt. Meglehet, játékosait nem tájékoztatta erről, de ők azért nem voltak annyira elzárva a külvilágtól, hogy más forrásból ez a hír ne jutott volna el hozzájuk.
Márpedig ez minden bizonnyal hatással – lehangoló, rossz hatással – lehetett rájuk, befolyásolva a pályán nyújtott teljesítményüket. Igaz, a félidőben még 1-0-ra vezettünk Tichy góljával. Ennek ellenére a magyar csapat ideges hangulatban vonult az öltözőbe.
Egy korabeli tudósítás szerint a félidőben még vesztésre álló walesi játékosok megközelítően sem voltak olyan idegesek, mint a mieink.
Ők nem kaptak otthonról elkeserítő híreket.
