Egy román író – megérdemli, hogy kiírjuk a nevét – George Stanca fölfüggesztett börtönt és tetemes pénzbírságot kapott, mert Tolsztoj naplójának román fordításából részleteket vett át és azt álnéven közzétette.
Plágiumügyekben mi, magyarok sem vagyunk éppen járatlanok, de ez a dolog akkor is furcsa. Nem mindegy például, hogy ki, miért és mit plagizál. Egy magyar államelnök simán belebukik az ilyesmibe, miközben egy nemzetközileg magasan jegyzett író egész életművét erre az idézgetésnek mondott, de valahol azért mégiscsak plágiumnak tűnő gyakorlatra építi.
Lehet, hogy Stanca is ennek a kettős mércének az áldozata. Nem oly régen még arról cikkezett a sajtó, hogy egy vezető román politikus durván és egyértelműen plagizált, ha jól tudom, a doktori disszertációjában, de bármekkora is volt körülötte a fölhajtás mostanáig még csak ejnye-bejnyéig sem jutott a dolog. Stanca 2009-ben gondolt nagyot s merészet, föltételezve – bár ez csak hipotézis – hogy ha a saját dolgait írogatja, senkinek sem lesz velük érdekes. Talán azon hasalt el, hogy túl kapzsi volt: ezer oldallal már úgy is bele lehet szaladni a késbe, ha az ember nem a saját nevén adja ki a cuccot.
Az ok nem annyira szakmai, mint fizikai természetű: egy ilyen vaskos kiadvány a maga tárgyi valóságában is érdeklődést gerjeszt. Meg aztán ott van az irigység is, ami tán Romániában is hasonló módon működik, mint minálunk: a százoldalas kis füzetecskékre a kutya se figyel, de a több kilót nyomó kapitális művek úgy vonzzák a rosszakarókat, ahogy a sillerbor a muslincákat. A gondot természetesen nem Tolsztoj leszármazottai okozták – ha jól tudom, a szerzői jog csak az író halála utáni 70 évig terjed ki –, hanem a fordító. Neki esett rosszul az, hogy Stanca nem konzultált vele az ezer oldal átvétele ügyében.
Bármi is az igazság, megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a kettős mérce a plágiumban is működik, és ezzel nem védeni akarom Stancát. Nyilvánvaló, hogy az irodalomnak a média világában alig van becsülete. Miközben a szerzői jogvédő hivatal mindent megtesz, hogy a filmek és a zene másolását megnehezítse – a nyers adathordozók árába már régóta benne szerepel egy ilyen jellegű illeték – az írásművek mellett csak egy rozoga őrbódé áll. Azt azért nem lehet mondani, hogy a szerzői jog nem tered ki a könyvekre, de ezek körül összehasonlíthatatlanul kevesebb a vibrálás, mint a multimédiás cuccok körül. Jóformán csak akkor derül ki, hogy az írott anyagot is el lehet kófiskálni, ha valamelyik lusta, dilettáns író ehhez a módszerhez folyamodik.
De ha ezek a pénzpolitikai felhangokat félretesszük, akkor is marad egy nyugtalanító kérdés: miért kell lopni olyasmit, ami soha nem lehet a miénk? Hiába veszi föl valaki Tolsztoj kabátját, attól még nem fog hasonlítani az írófejedelemre, nemde bár? Gyerekkoromban volt egy mondás, hogy virágot meg könyvet lopni nem bűn. Fogalmam sincs, hogy románul ez megvan-e, de biztosra veszem, hogy a kertészeknek meg a könyvkereskedőknek Romániában is más lenne erről a véleményük. Arról pedig, hogy kabátot lopni vajon szabad-e, gyanítom, hogy sehol a világon nem nyitnak vitát.