Petőfi morcosan üldögélt a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Amit tervezett, az csúfos módon megbukott, és emiatt nem okolhatott mást, csak önmagát. Kevélyen ült a lépcsőn és bosszankodott. Körülötte álmatag márciusi délelőtt honolt, de a költőt ez nem vidította fel. Legszívesebben fölmászott volna a lépcső tetejére, hogy teli torokból elüvöltse magát. Nem úgy, mint a figyelmet követelő szónok, hanem hogy kiszabaduljon belőle a méreg. Ha ezt megteszi, az udvarlási rítusukban megzavart gerlicék biztosan messzire szállnak a még nem is rügyező gesztenyefákról, de ennél többre nem számíthatott. Az önvád akkor is megmarad, ha az ember üvöltözik, és akkor is, ha csendben marad.
Ha most idejönne egy festő, mondjuk, egy azok közül, akik se perc alatt lepingálják a múzeumból kilépő osztrák és svéd turistákat, szóval egy ilyen ügyes vállalkozó ebben a pillanatban megmintázhatná róla a romokban üldögélő magyar költő mintaképét. Ilyesmi ritkán fordult elő vele, de ebben a pillanatban még verset írni sem volt kedve. Hiába lépne elébe egy redaktor, hogy busás honoráriumot fizet egy helyben lefirkantott négysorosért, egy béna kecskerím nem sok, annyit sem izzadna ki magából. Bosszantja minden, ami elképzelhető és ami nem, de leginkább ő, maga. Lassan azért megfogalmazódott benne egy tétova verskezdemény: „Egyetlen téma bánt engemet, önmagam személye.” Idáig jutott, aztán rím hiányában leblokkolt.
Be kellett ismernie, hogy ami történt, az a lehető legnagyobb gyalázat. Hatalmas szerencse, hogy itt, a Múzeumkertben nincs tanúja ennek a baklövésnek, ami a kudarc non plusz ultrája. Belegondolni is rémes, mi történne, ha egy kókler zsurnaliszta felismerné, és mellé settenkedve kifaggatná az igaz valóságról. Amilyen lelkiállapotban van, biztosan elszólná magát, és az esti lapokban már meg is jelenne a leleplező cikk: „Petőfi, a nemzet Sándora csúnyán elkalkulálta magát”. Alatta pedig ott bontakozódna a gúnyos téma, mely szerint a népszerű költő rozoga ólajtót idéző módon elbukott. Nem az alkotásaival, mert azok, mint tudjuk, rendben vannak, hanem mint szervező. Kimeredt szemmel olvasná az egész város, mi is történt valójában, és közben megismerkedne a rút igazsággal: „Petőfi néhány nappal ezelőtt egy kollektív manifesztációra tett indítványt a Pilvaxban, amelynek végrehajtásában olyan cimborái jelenlétére számított, mint Jókai Mór vagy Vasvári Pál.” Az újság közölné a részleteket, hogy a cimborák az asztalra csapva támogatták az elképzelését, amit Petőfi örömmel vett tudomásul. Régi álma valósult meg ezzel, mert amit javasolt, az sokkal több volt, mint egy hirtelen ötlet: az örökkévalóságot hordozta, maradandó emléket hagyva az utókor számára.
És most itt ül megsemmisülten, mert lekéste a megbeszélt időpontot. A többiek bezzeg itt voltak, de mert ő, a főszervező nem méltóztatott megjelenni, némi várakozás után szétszéledtek. Talán ha tegnap nem borozgatott volna a háziúrral késő éjszakáig, másként történik minden, de megittak vagy négy kancsóval, ami költői viszonylatban is túlzás. Most bezzeg fogadkozik, hogy abbahagyja a borversek gyártását, mert csak ezen a rizikós módon szerezhet hozzájuk ihletet, ami lám, beláthatatlan következményeket von maga után. Mert abban biztos lehet, hogy még egyszer aligha fogja összeverbuválni ezt a társaságot egy közös dagerrotípia kedvéért. A terv ugyanis ez volt: megörökítik magukat együtt, és a képet berámázva kiteszik a Pilvax falára. Nyolcra volt megbeszélve a találkozó itt, a Múzeum előtt, de kilenc is elmúlt mire ő megébredt. Hiába futott, ahogy a lába bírta, mire ideért, a barátai már szétszéledtek, így a kínos feladat egyedül őrá hárul: muszáj lesz bocsánatot kérnie a képkészítő mestertől.
De ma nincs ehhez kedve. Március tizennegyedike van, ami alig egy nappal kevesebb attól a rossz emlékű idustól, amikor Július Cézárt meggyilkolták. Az lesz a legjobb, ha visszamegy a Pilvaxba, és valahogy kimagyarázza magát. A bécsi forradalom híre most nagy sláger, ha ebbe az irányba fordítja a beszéd szekerét, Jókai, Vasvári meg a többiek talán meg fogják bocsátani az elmaradt dagerrotípiát.
