Ha körülnézünk napjaink irodalmi kínálatában, azt tapasztaljuk, hogy egyre több az olyan mű, amelynek címe „valakinek a valamije”. Nem mondok példákat, mert abból nagy sértődések lennének, de higgyék el, ez a realitás. Keressenek rá, és meglátják, tele van a kirakat valakinek a valamije kötetekkel, amelyek bár azt a látszatot keltik, hogy történetet mondanak, valójában az értelmiségi lét bonyolultságát tárják az olvasók elé.
Ennek megfelelően a szóban forgó kötetek fedőlapján nem olyasmit találunk, mint pl. Kis Pista bajuszkötője, vagy Kovácsik Liduska arannyal futtatott nyaklánca, hanem olyan tárgyakat, amelyek egy közismert hírességgel kapcsolatosak. Ernest Hemingway egycsövű flintája, Franz Kafka hatodik dobókockája, Herman Hesse iránytűje, vagy Paul Vérlaine fogkeféje, hogy mást ne mondjak.
Az ilyesmi persze azonnal érdeklődést kelt: mi a csoda történhetett Paul Vérlaine fogkeféjével?! Netán egy bűneset kötődik hozzá? Vagy egy szaftos irodalmi pletyka? Csupa olyan kérdés, ami arra inspirál, hogy megvegyük a könyvet, mert ez a fajta címadást technika bravúros írói teljesítményt sejtet. Azt feltételezzük, hogy aki egy ilyen kötet megírására képes, az alapos és szerteágazó tudással rendelkezik Paul Vérlaine életéről, tehát mester a mesterek között.
A csalódás nem is ezen a vonalon ér utol bennünket, mert tény, hogy ezek a könyvek szövegminőség tekintetében nem hagynak maguk után kívánni valót. A mondataik elegánsak, a gondolatfűzésük könnyed és magabiztos, vagyis a mű abszolút megfelel a modern szépirodalom követelményeinek. Olyan az egész, mint egy hozzáértő kézzel összerakott, újdonatúj asztal. Sehol egy apró repedés, sehol egy homályos folt, minden csak úgy ragyog, és mert a lábai tökéletesen egyformák, nem is billeg.
Az ilyen műre joggal lehet büszke a gazdája, és joggal röhögi ki azt az ügyetlen ácsot, aki úgy fog hozzá a saját asztala elkészítéséhez, hogy csak régi, kopott deszkákból tud válogatni. Ezeket szegezi, csapolja össze nagy nehezen, minek utána szó sem lehet lakkozásról, mert arra már nem futja sem a tudásából, sem a keretéből.
Ha ezt a két asztalt egymás mellé tesszük, tízből kilencen a csillogó újért vetik ki a kezüket, és csak egy nyúl a tákolmányért. De aztán, amikor az utóbbi hazaviszi és használatba helyezi a szerzeményét, hamar rájön, hogy ennek a darabnak lelke van, ellentétben azzal a másikkal, amelyiknek nincsen. Kimódolt, utánérzéses szar, tucatáru, totálisan nélkülözi az élet esszenciális valóságát. A billegő, nyikorgó asztal viszont minden repedésével, egyenetlenségével azt meséli el, amire egy elegáns bútordarab képtelen.
A „valakinek a valamije” regények szerzői gyakran olyan irodalmi közegből érkeznek, ahol az életet főként olvasmányélmények alapján értelmezik. Olyan közeg ez, amelynek a határa ott ér véget, ahol az aszfaltos út is, persze nem fizikai, hanem tapasztalati értelemben. Ezek az írók kiválóan eligazodnak a szimbólumrendszerek, filozófiai fogalmak és narratív szerkezetek világában, de ha az élet valódi kátyúja kerül eléjük, gyakran csak elméleti eszközeik maradnak a reagálásra. Nem azért, mert ostobák, sőt: túlságosan is okosak. De nem volt részük azokban a zsigeri tapasztalatokban, amelyek az irodalomnak azt az élt adják, vagyis azt a többlet jelentést, amit nem lehet könyvtárból kimazsolázni.
Ez nem azt jelenti, hogy minden intellektuális irodalom értéktelen volna, csak azt, hogy az az írás, amely kizárólag a gondolatból, és sosem a tapasztalatból táplálkozik, előbb-utóbb elveszíti az illatát, a súlyát, a testét. Olyan lesz, mint egy jól kidolgozott térkép, amelyről hiányzik az a környezet, ahol valóban történik valami.
A valakinek a valamije regények – esszékötetek, filozofikus szövegfolyományok – ilyen kalandra hívják az olvasót. Megértésükhöz, élvezetükhöz nélkülözhetetlen az ezotéria iránti fogékonyság, és az a kompromisszum, amely egyszer s mindenkorra száműzi az irodalmi követelmények közül a megélt élmények fontosságát. Azt mondják, eredeti történetek már nincsenek, tehát ha Vérlaine fogkeféjéről írunk létregényt, nem esünk bele a témaismétlés kelepcéjébe.
Csakhogy Vérlaine fogkeféje nem regény, hanem egy gusztustalan, leharcolt kis tárgy, amit vagy kidobunk, vagy elmeséljük, hogyan ragadt bele az abszint meg az apróra vágott borosta. Az efféle címek mögött nem titkok, hanem fedőfestékek rejlenek: az író nem mélyre ás, hanem dekorál. És bár első pillantásra csillog, amit kínál, valójában ugyanazzal a hamis csillámporral hinti be a semmit, mint a rosszul sikerült búcsúi bazárportékák. Paul Vérlaine fogkeféje – ha tényleg létezne – talán inkább arra való volna, hogy a szerzők ezzel suvickolják le a saját stílusukról a ráégett unalmat. De hát ki akarna ilyesmit a szájába venni?
