A hetvenes években, amikor még nem volt Tinder, de még mobiltelefon sem, ha ránk jött a párkereshetnék, nem sóhajtoztunk, hogy milyen szerencsétlenül magányosak vagyunk, hanem elmentünk a diszkóba.
Ez volt a mi applikációnk. Itt intéztük a párkeresést az elejétől a végéig, ebben a cigarettafüsttel és zajjal gazdagon áthatott, zsúfolt intézményben, amelyhez villogó fények biztosították a hangulatot. Párválasztás szempontjából az utóbbi játszott fő szerepet, de nem mondható, hogy az előbbi kettő mellékesnek számított. Elég volt csak benézni ide, és a pulóvered annyira cigiszagú lett, hogy ha otthon rátetted az ablakpárkányra, a macska három napig nem mert az utcába bejönni.
A gyors számok alatt ment a szűrés. Megnézted, hogy táncol a kiszemelt: ügyes-e, riszálja-e a csípőjét, tudja-e a ritmust tartani. Én például sose’ tudtam, de azt gondoltam, ha rázom a hajam, talán azt hiszik, született rocker vagyok, nem pedig valaki, aki épp most kapott áramütést.
De az igazi próba a lassú számokkal kezdődött. Ilyenkor leoltották a villanyt, és hirtelen mindenki sokkal szebb lett. Olyan sötét volt, hogy akár egy hokedlit is táncba vihettél volna, csak legyen rajta miniszoknya. Ezt viszont megelőzte a „felkérés”. Ez volt a hetvenes évek legfeszültebb pillanata. Odasomfordáltál, megköszörülted a torkod, és kimondtad a varázsszót: „Szabad?” Ha a kiszemelt lány igent mondott, az maga volt a lottóötös. Ha nemet, akkor álltál, mint egy hülye, és gyorsan át kellett lépned a barátnőhöz, mintha eredetileg is őt kerested volna.
Különösebb részletességgel senki nem látott senkit, és ez bizonyos fokú szabadságot biztosított. Bevett szokás volt például a híres „jobb láb technika”. Óvatosan betoltad a cipődet a lány két lába közé, amennyire a miniszoknya azt megengedte. Ez volt a hetvenes években a Bluetooth-kapcsolat. Ha a táncpartner nem rúgott bokán, biztos lehettél benne, hogy a kapcsolat létrejött. És ha ez a kapcsolódás nem csak egy zeneszám – pl. a Rolling Stones Angie-jének – végéig tartott, már szinte borítékolható volt a siker, ami a „hazakísérésben” csúcsosodott ki.
A gyakorlott párkereső arra is ügyelt, hogy a kipécézett lányt közvetlenül zárás előtt, tehát az utolsó lassú ciklusban kérje fel, mert akkor az szinte a „nyakán maradt”. Természetesen ez csak akkor működött, ha a szimpátia a kölcsönösség jeleit mutatta. Ezt persze könnyű volt lemérni abból, hogy ha az este folyamán szemeztünk a lánnyal, ő is visszaszemezett ránk. Az elutasítás kockázata így minimálisra csökkent.
Sajnos ez ma már a történelem része, ami bizony nagy kár, mert mi tánc közben még éreztük a partnerünk hajának illatát, nem beszélve a tapogatás jelentette gyönyörökről, úgyhogy mérhetetlenül sajnálom ezt a mostani, elveszett generációt, amely csak lézeng, és hagyja magát elemészteni a társtalanságban. Pedig csak egy apró mozdulat hiányzik a boldogságukhoz: szemétbe kell dobni a mobiltelefont.
