A tökéletes munkahely ábrándképe személyenként és habitusként változik, de a többségünk alighanem egyetért abban, hogy a minél magas jövedelem elérése, minél kevesebb erőfeszítéssel ebben a témában nyerő megközelítés. Persze vannak olyanok is, akik nem bírnak magukkal, például azért, mert hajtja őket a munkás vérük, vagy egyéb, talán lelkiismereti okokból, de nem képesek belenyugodni abba, hogy agyon vannak fizetve szinte a semmiért. Ők azok a megszállottak, akik úgy érzik, tenniük is kell valamit a fizetésükért, de nem úgy, ahogy a rabok a szenet lapátolják a vasútállomáson, hanem kreatívan, kibontakozva, megcsillantva a tehetségüket. Az ilyen személyek, ha nem is rendelkeznek földöntúli képességekkel, mindig úgy tesznek, mintha ők találták volna fel a gyalogutat. Ügyesen építenek például hajómodellt vagy tűrhetően játszanak valamilyen hangszeren, esetleg értik a számítógépes világ abszurditásait, és úgy szörföznek a kódok között, ahogy az aranyéletű kaliforniai srácok a hullámok hátán. Ütik, verik és kétvállra fektetik a munkát, mert csak úgy és akkor boldogok, ha az a valami, amibe belekezdtek elkészül, vagy ha nem készül el, akkor legalább napirenden van.
Velük most ne foglalkozzunk, mert ők az extrém kisebbség. Mi, normális észjárásúak abban reménykedünk, hogy a semmivel is lehet nagy pénzeket szakítani, és mindent meg is teszünk ennek érdekében. Tapasztalataink szerint volt idő, amikor majd belegebedtünk a munkahely monotonitásába, a kollégák kiállhatatlanságába és a főnök packázásaiba, miközben a nap tetemes részében adatokat pakoltunk föl a netre. Egy adat fölvitele kábé negyven kattintást kívánt, és ez a rutin minden alkalommal megismétlődött. Igaz, hogy közben légkondis, vagy ha hideg volt, kellemesen melegített irodában ücsörögtünk, de ha csak egy kattintást is kihagytunk, vagy rossz gombra pöcköltünk, az adat nem került be az adatbázisba. Talán meg voltunk elégedve a bérezésünkkel is, talán nem túlságosan, mindenesetre ez a lélekölő munka igencsak távol helyezkedett el az általunk álommelónak képzelt tevékenységek bűvös körétől.
De nem minden a pénz, legalábbis egy nem kimondottan kedvelt filozófiai irányzat ezt hirdeti fennen. Akik ezt a tanítást elfogadják, részben vagy teljes egészében mellőzik a munkával kapcsolatos keserítő tényezők közül az anyagiakat. Nekik az is boldogság, ha minden nap bemehetnek a hivatalba, és ott elkvaterkázhatnak, kávézhatnak a kollégákkal. Azt a keveset, ami a felszínen maradáshoz szükséges, letolják a napi rutinnal, de egy homokszemmel sem többet. Nem motiválja őket a prémium, legalábbis nem olyan eszelősen, mint másokat, mert tudják, hogy az év végi alapjutalom így is meglesz, a céges kitüntetéseket pedig a csókosok kapják. Minek hát az idegrendszert csúcsra járatni, amikor simán jól is érezhetjük magunkat?
És hogy miért mondtam el mindezt? Csakis azért, mert megjelent az ilyenkor, év elején szokásos felmérés az egyes országok szerinti álommelókról. Ahogy sejteni lehet, az ügyvédi pálya még mindig nagyon vonzó, de van néhány meglepetés is, ami azt bizonyítja, a világ kereke lassan, de biztosan odébb gördül. Nálunk, Magyarországon például – a felmérés tanulsága szerint – a DJ-hivatás lett a rózsaszín ködbe borult álom. Ebben olyan nagyhatalmak közé léptünk, mint Kanada, India vagy Ausztrália, mert az, hogy a zeneimádó íreknél is ez a leginkább vágyott foglalkozás, nem is meglepetés. De az, hogy mi magyarok is a szórakoztató-iparban látjuk álmaink megtestesülést, engem nagyon meglepett. Persze erre is létezik, ha nem is racionális, de legalább megfontolandó magyarázat, nevezetesen az, hogy mivel az életünket jó magyar szokás szerint általában sivárnak és közönségesnek tartjuk (a magyar embernek semmi sem jó), úgy érezzük, a villogó fények és a ritmikus, doboló hangok elterelhetik erről a figyelmet. Arról nincs semmilyen adatom, hogy egy DJ mennyit kereshet, de hogy nem keveset az egészen biztos. Így pedig már nagyon is álomszerű lehet az a bizonyos figyelemelterelő csillogás.
Az eredeti cikk, amelyben tanulmányozhatják az országok szerinti álommelókat.