Számos tanulmány fejtegeti azt a bonyolult kérdést, hogy a modern költészet, azon belül pedig a modern költő milyen tulajdonságokkal rendelkezzen. A vélemények megoszlanak, de abban mindenki egyetért, hogy a modern költőnek a hexameterek bűvölése mellett tudnia kell lőni. Nem feltétlenül géppuskával, vagy ágyúval, de hogy a stukker ne legyen számára idegen, az létkérdés.
Elmúltak azok az idők, amikor a költő sápadt volt, tüdőbeteg, és egy padlásszobában vetette papírra, hogy az élet elviselhetetlen. Ma már a költő harcol, akár a macska, ha sarokba szorítják. A lélek finom rezdülése akkor jön elő, ha az ujj ott van a ravaszon. Rezdül, de annak következménye lesz.
Az ódivatú költőnek elég volt egy tintatartó, egy gyertya és egy szerelmi bánat. A modern költő felszerelése ennél bonyolultabb. Tollat továbbra is hord magánál, de nem kizárt, hogy az egy miniatűr rakéta. Notesze nincs, kabátja belső zsebében pedig elektronikus hadviselésre alkalmas kézirat lapul, amelyet szükség esetén térképként is használni lehet.
Külső megjelenését tekintve a modern költő megőriz valamit az elődök mélabújából, de ezt már nem keskeny vállal, hanem enyhén előredöntött, támadásra kész tartással viseli. Szeme alatt lehetnek karikák, hiszen az ihlet és az alvás sosem voltak közeli rokonok, de a karikák ma már egy háromnapos sivatagi bevetés következményei. Hajzata lehet zilált, de nem azért, mert nem találta meg a fésűt, hanem mert az imént mászott ki a csatornából, ahová egy robbanás elől rejtőzött, és közben szonettet írt.
Jellemében a modern költő érzékeny, de nem sérülékeny. Meghatódik egy rozsdás ereszcsatorna látványától, ugyanakkor puszta kézzel ki tud belezni egy kritikust, ha az túlságosan közel merészkedik a rímeihez. Lelke finom hangszer, de az esze tokja páncélozott. Tud sírni egy elhagyott gesztenyefa alatt, de ha kell, leugrik egy helikopterről is a bérolvasóktól hemzsegő zavaros vizekbe.
A modern költő különösen nagy gondot fordít az állóképességre. Egy irodalmi folyóirat szerkesztőségébe kéziratot vinni ma már olyan, mint átvágni a dzsungelen iránytű nélkül, ezért a költő reggelente nem csupán kávét iszik, hanem fekvőtámaszozik miközben memoritereket mormol.
Érzelmi élete természetesen továbbra is viharos. Szerelmes, csalódott, megbántott és reménykedő, ahogy illik, de mindezt már nem borítékba zárt levelekben, hanem biztonságos csatornán továbbított, titkosított elégiákban intézi. A múzsa sem az, aki régen volt. Nem könyököl ablakban, nem ejt le kendőt, inkább motorral érkezik, sisakrostély mögül néz a költőre, majd eltűnik a városi éjszakában, hátrahagyva egy fél sort, amelyet csak üldözés közben lehet megfejteni.
A modern költő legfontosabb erénye mégis az, hogy nem ijed meg a káosztól. Sőt, otthonosan mozog benne. Tudja, hogy a világ egyszerre nevetséges és tragikus, és hogy a vers ugyanúgy lehet mentőöv, mint időzített bomba. Nem akar mindenkit megváltani, de ha megszólal, azt úgy teszi, hogy a mondat vége úgy csattanjon, mint egy horogütés.
Így aztán a modern költő nem a régi költő ellentéte, hanem annak továbbfejlesztett, megerősített, városi terepre optimalizált változata. Ugyanúgy keresi a szépséget, csak közben ellenőrzi a kijáratokat. Hisz a szó erejében, csak tudja, hogy az erő visszarúg. És ha végül ott áll a füstben, tépett kabátban, kezében a verssel, arcán azzal a különös mosollyal, amely egyszerre jelent világfájdalmat és taktikai fölényt, akkor megértjük: a modern költészet jövője biztos kezekben van.
