Van az emberben egy rejtélyes, de annál állhatatosabb képesség: valahogy mindig fordítva ül a lovon. Főként akkor látszik ez, amikor a szabadságot kevésnek érzi, a kötelességet pedig soknak. Az előbbi hiába annyi, mint a tenger, az utóbbi pedig éppen hogy érzékelhető, a kesergés és a sóhajtozás szinte általános. Sohasem elég, ami van, mindig többre vágyunk. Gondoljunk csak Ádámra meg Évára, nekik az Édenkertben minden a rendelkezésükre állt, csupán egyvalami volt tilos: almát enni egy bizonyos fáról. Olyan kevés kötöttség, hogy szinte szóra sem érdemes, ők mégis feláldoztak érte mindent. Nem érdekelte őket, hogy abban a kertben semmiért sem kellett fizetni, ami pedig rendelkezésre állt, az príma behozatali áru volt a Mennyországból. Ott volt például az a gyümölcs, amitől begyógyult a seb, vagy az a másik, amitől az ember ugyanúgy járhatott a vízen, ahogy később Krisztus. De volt az édenkertben egy különleges dió is, amit az ég felé dobálva új csillagokat lehetett alkotni, nem beszélve arról a mangóról, ami lebegve követte azt, aki leszüretelte.
És mindehhez különös, nem e világi lények társultak: egy madár, amely képes volt elszavalni a későbbi idők legszebb költeményeit, egy sündisznó, aki bármilyen témában tudott társalogni, és egy fa, amelynek levelein visszatükröződtek az álmok. A nagy kérdés: az első emberpár miért hagyta mindezt veszni egyetlen alma kedvéért? Talán, mert több tudományra vágyott? Aligha, hiszen ott folyt előttük az a patak, ami fölé hajolva bármilyen tudást, ismeretet megszerezhettek kezdve az atomfizikától a kelmefestésig. Talán kíváncsiságból? Talán. De sokkal valószínűbb, hogy ez a meggondolatlanság a túlzott jólétből fakadó unalom számlájára írható.
A következmények ismertek, mint ahogy az is, hogy az Édenből való kiűzetésünk óta újra és újra, elkövetjük ezt a hibát. Ha jól megy a sorunk, azt mondjuk ez nevetségesen kevés, ha pedig kapunk egy törvényt, amit be kellene tartanunk, azt mondjuk, ez a szabadságunk sárba tiprása. Meg vagyunk róla győződve, hogy a boldogtalanságunkat mindig külső tényezők okozzák, nem pedig a bennünk rejlő, örökölt programhiba.
Ezért aztán újból és újból megkapjuk a méltó büntetésünket: ránk zúdul a bürokrácia, a zsúfolt közlekedés, a semmitmondó hírek özöne, a pártok acsarkodása, és a túlzott telefonhasználat. És közben azt hisszük, jó úton járunk a Paradicsom felé. Pedig az már rég elveszett.
