Koriazár király nagy uralkodó volt, hatalmas udvartartással. Mögötte a sorban a felesége, Koriazár királyné következett, aztán a trónörökös, a királyi főkancellár, a főudvarmester, a birodalmi kincstárnok, a főlovászmester, a királyi pecsétőr, az udvari fővadász, a királyi pohárnok, az első számú udvari csillagjós, a királyi ágymelegítő, a palotai macskák főfelügyelője, a királyi papucsok őre, az ünnepi harangozás helyettes főellenőre, a bal oldali palotakapu második kulcsának hordozója, valamint a királyi levesek hivatalos első megkóstolója.
És végül, hatszázadikként ott volt Szeppi, a vécépucoló, aki ezzel a pozícióval nem igazán büszkélkedhetett, de még így is több rang jutott neki, mint egy jobbágynak.
Nézzük csak, miféle kiváltságok jártak annak, aki valamilyen szerencsés véletlen folytán bekerült Koriazár király udvartartásába.
A trónörököst például a tanára nem pofozhatta fel. A királyi főkancellárnak joga volt ülve maradni, amikor a király belépett a terembe. A főudvarmester bárkit csöndre inthetett, ha őfelsége nyugalma ezt megkívánta. A birodalmi kincstárnok évente egyszer megszámolhatta a király aranyát. A főlovászmester kenőpénzt szedhetett a patkolókovácsoktól. A királyi pecsétőr tollas bársonysüveget viselhetett, aminek láttán mindenki fejet hajtott. Az udvari fővadásznak joga volt lelőni a királyra rátámadó vaddisznókat. A királyi pohárnok minden csapra vert hordóból elsőként ihatott, kivéve, ha felmerült a mérgezés gyanúja, mert akkor ezt a megtiszteltetést átengedte egy alacsonyabb rangúnak. Az első számú udvari csillagjós minden földi tévedésére találhatott égi magyarázatot. A királyi ágymelegítő befekhetett a király ágyába, bár ha az hideg volt, ez nem mindig esett jól. A palotai macskák főfelügyelője hetente egy heringet kapott természetbeni juttatásként, feltéve, hogy valamelyik macska nem ette meg előbb. A királyi papucsok őre évente egyszer hazavihette a király egyik megunt papucsát. Az ünnepi harangozás helyettes főellenőrének joga volt országos ünnepeken elsőként kijelenteni, hogy „mehet”, mire a harangozók rángatni kezdték a kötelet. A bal oldali palotakapu második kulcsának hordozója ezüstláncon viselhette azt a kulcsot, ami nem nyitott ki semmit. A királyi levesek hivatalos első megkóstolója pedig minden délben kapott egy csésze levest ingyen. Igaz, neki kellett eldöntenie azt is, hogy van-e benne méreg, így ezt a tisztséget viszonylag gyakran új ember töltötte be.
E tekintélyes sor legeslegvégén kullogott Szeppi a maga minimális rangjával. És hogy miben állt az ő kiváltsága? Gyakorlatilag semmiben.
A szakmájából adódóan ugyanis olyan büdös volt, hogy még a tavernában is elhúzódtak mellőle. Pedig mindenki tudta, hogy az udvarnál áll alkalmazásban.
Aztán egy napon váratlan esemény történt: a hely, ahová Koriazár is gyalog járt, olyan cudarul eldugult, hogy az inasok, a szobaszervizesek képtelenek voltak kidugítani. Próbálkoztak, ahogy tudtak, de a csatornába senki nem merészkedett be, pedig a király dolga elég sürgősnek mutatkozott. Szóltak hát Szeppinek, aki jött, látott és győzött. Lazán bemászott a csatornába, ahol észrevette, hogy a dugulást egy királyi díszköpeny okozta. Koriazár észre sem vette, hogy a lefolyóba ejtette.
Amikor Szeppi ezzel a bűzös ruhadarabbal előkecmergett a csatornából, mindenki befogta az orrát, és integetett, hogy tűnjön el mihamarabb. Szeppi ennek eleget is tett, majd a patakban megmosta a köpenyt, levette róla a gyémántokat, a súlyos arany hímzést, amit később jó pénzért értékesített.
Nem sokra rá vett magának egy csinos kis házat, némi földdel, legelővel, és ott élte le a hátralévő életét. A király pedig új hatszázadik szolgát választott, de ez már egy másik mese. Aki nem hiszi, fogja be az orrát és járjon utána.
