Nem is olyan régen még a bor volt az életörömök eszenciája. Egy kis pohár vörös az ebéd mellé, némi aranyló fehér esténként, lazítás gyanánt, vagy csak úgy, minden ok és ürügy nélkül, termékeny alapot szolgáltatott a boldogságunkhoz. A bor emberemlékezet óta az ünnepek, évfordulók, találkozások, szerelmek állandó kísérője volt, de most úgy tűnik, ennek is vége. Egy friss tanulmány ugyanis lerántotta a leplet arról a mesterkedésről, amelyet gonosz vegyészek vittek végbe a szőlőtőkék mellett, vagy a pincék katakombáiban. Az a világ, amely egykor a természet legnemesebb ízeit hordozta, az ő ármánykodásuk miatt közönséges kémiai laboratóriummá silányodott.
A tanulmány szerint még a nemes, hosszú évjáratokat megélt borok is telítve vannak olyan láthatatlan szennyeződésekkel, amelyek a földből, a levegőből, a vízből, az esőből szivárognak a szőlőbe, majd a palackba. Hiába a bio termesztés, a biodinamika, a jó szándék, a TFA és a PFAS rövidítések mögé bújt mérgek mindenhová utat találnak. Függetlenül a minőségtől, minden pohár borban ott vannak, amit gyanútlanul magunkhoz veszünk.
De ha jobban körülnézünk, nemcsak a borral kapcsolatban mutatkozik meg ez az aggasztó fejlemény. A gabona a rovarirtók permetében ázik, a palackos ivóvízben ott úszkál a láthatatlan mikroműanyag, ami pedig a csapból folyik, abban ott vannak a lebomlani képtelen hormonok. Ha pedig azzal áltatjuk magunkat, hogy bár az ételünk, italunk valamilyen szinten és formában mind mérgező is, legalább a levegőnk biztonságos, hatalmasat tévedünk. A légkörben ott kavarog a kipufogógázokból származó ólom, és a közlekedés egyéb gáznemű mellékterméke. Az abszolút egészségesnek hitt zöldségek sem kivételek, hiszen a nitrát, peszticidek még a konyhakertben is kifejtik káros hatásukat. Bárhová nyúlunk, bármit eszünk, iszunk dől belénk a méreg.
A legaggasztóbb mégis az, hogy a tudomány már nem is próbál a megváltó szerepében tetszelegni, mi több: ő lett a vádló, aki teljesen abszurd módon önmagát helyezi górcső alá.
Mit tegyünk hát ebben az egyre szörnyűbbé váló, kémiai laboratóriummá változott világban? Két lehetőségünk van: vagy kapálózunk és szép csendben – vagy ha olyan a habitusunk, akkor hangosabban – beleőrülünk ebbe az állapotba, vagy éljük tovább az eddigi életünket. Ami engem illet, az utóbbit választom, hiszen úgysem tehetek semmit. Városban élek, esélyem sincs arra, hogy magam termeljem meg az enni- és innivalómat, így rá vagyok szorulva a nagyüzemi élelmiszer-ellátásra. Sok milliárd ember osztozik ebben a sorsomban, és köztük szép számban akadnak boldogok és boldogtalanok is, de az előbbiek – talán –, ha egy pillanatnyi csendben, amikor felbontanak egy palackot, és a tartalmát poharakba töltik, abban az illúzióban ringathatják magukat, hogy olyan nedűt vesznek magukhoz, ami kis mennyiségben orvosság (nagy mennyiségben pedig gyógyszer). Ha pedig koccinthatnak a szeretteikkel, akkor nem is érdekli őket különösebben a tudomány. A lényeg ugyanis az, hogy nem kell mindig, mindent tudni. Ha mindent tudnánk, még levegőt sem vennénk.
Így hát maradjunk borpártiak. És maradjunk tudatlanok.
Egészségünkre!
