Volt idő, amikor a teheneket az ostobaság szinonimáiként emlegettük. Te marha – mondtuk annak a cimboránknak, akit valamilyen butaságon értünk tetten, aki pedig simán bolondozott, az marhult. Mindez ma már a múlt, mert egy magyar ökológus és két pásztor honfitársunk megállapította, hogy a tehenek meg tudják különböztetni egymástól a növényeket, és eltérő módon viszonyulnak is hozzájuk. Van, amelyiket szeretve tisztelik, van, amelyiket simán bekapják és van, amelyiket csak egy másikkal együtt hajlandóak elfogyasztani. Úgy fest, a tehenek a növényvilág igazi szakértői, ami érthető, hiszen mi máshoz értsen az ember – pardon: állat – mint ahhoz, amiből él? Innentől pedig megdől minden teória a marhulásról, az a vélekedés pedig, hogy a tehenek ostobák egy jó nagy marhaság. Ne tévesszen meg senkit, hogy joviális nyugalommal csámcsognak és kérődznek, ez a tevékenység folytonos odafigyelést, és heves agymunkát követel, megkockáztatom, jóval hevesebbet, mint az, ami az emberiség 90%-ának napi rutinjára jellemző.
Tudom, hogy most sokan a szívükhöz kapnak, és elfehérednek, hogy ez azért már túlzás, ilyen mélyre ne süllyedjünk bele az önostorozás iszapjába, mert igaz, hogy rekordsebességgel tönkretettük ezt a csodálatos bolygót, és hogy fajtársaink e percben is ezerszám bűnöznek meg háborúznak mindenütt, ahol levegő veszi körül őket, a tehenekéhez képest ez mégiscsak összetettebb tevékenység. Már egy natúr útonállás is bonyolultabb – mondogatják a tehénszkeptikusok –, mint egy kopár hegyoldalon füvet keresni, mondogatják mérgesen, és valahol igazuk is van, mert úgy odaállni valaki elé, és kirabolni nem mindig kecsegtet sikerrel. Ad abszurdum az is megtörténhet, hogy az áldozat hasonló cipőt visel, mint a rabló és még fegyvere is van, ami olyan helyzetet teremt, hogy ahhoz képest a műfüves focipályán végzett legelés tehénpiskóta.
Sok ilyen szituáció létezik, kezdve az atomrakéta tervezéstől a hétvégi bevásárlásig, amikor az emberi értelem kicsúcsosodik a parajból és önmaga fölé nőve hirdeti azt a hipotézist, hogy mi vagyunk a Föld igazi urai. Megváltoztattuk a környezetünket és már a Holdra is eljutottunk, igaz, hogy a kérdés azóta is nyitott maradt: vajon minek? Városokat, autósztrádákat és logisztikai központokat hoztunk létre, és rájöttünk, hogy egy kis trükközéssel minden elfogyasztható. A tehenek finnyás ízlésével ellentétben mi bármilyen vackot magunkba tömünk, ha az jól néz ki, és hirdetik a tévében. Miközben a tehenek laza természetességgel válogatják ki a számukra hasznos növényeket, mi jól bekötözködünk műanyag alapú, tartósítókkal, állomány- és ízjavítókkal csábítóvá tett kvázi élelmiszerekből. Az átlagfogyasztóban, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk Mehemednek, fel sem merül annak lehetősége, hogy esetleg különbségek lehetnek a származékok, adalékok és kémiai katalizátorok között, válogatás nélkül veszi, viszi és némi átalakítás után húzza le a vécén mindegyiket.
Akkor hát ki az ostobább: Mehemed vagy a tehenek? Gyanítom, hogy erre is megvan a többségi válasz, ami úgy hangzik, hogy természetesen az utóbbiak, hiszen uralkodunk felettük. Kétségtelen tény, hogy karámokba, kerítések mögé, véső soron pedig istállókba majd pedig vágóhidakra küldjük ezeket a pompás élőlényeket, mert nem rendelkezünk azzal a képességgel, hogy szót értsünk velük. Miközben az emberiség egyetemes története nem szól másról, mint uralkodásról – szorgalmasan följegyezzük, ki, mikor, hol és hogyan uralkodott – a tehenek békésen legelve biztosítják számunkra azt ehhez szükséges játszóteret.
Végső ideje hát, hogy Mehemed önvizsgálatot tartson, és miközben megszámlálja őket, fejet is hajtson az eddig szimplán fehérnek, feketének és tarkának vélt IQ-bajnokok előtt. Feltéve, hogy a tekintetét képes lesz levakarni az okostelefonjáról, ahol egyebek között erről a fölfedezésről is találhat tudósítást. Sokkal valószínűbb ennél, hogy miközben a kis készüléket maszatolja, reménytelenül eltéved a növények helyett kusza információkkal benőtt, virtuális legelőkön.