Egészen friss az a hír, hogy a kaliforniai törvényszék részlegesen elutasította két író keresetét, amelyet azért nyújtottak be, mert jogszerűnek tartják, hogy az OpenAI mesterséges intelligenciával foglalkozó cég az ő műveiket használja fel a programjuk fejlesztéséhez.
Nem kell a per minden részletét ismernünk ahhoz, hogy ráérezzük a bírói határozatban rejtő veszélyekre: a MI gyorsan és könnyen tanítható, így az írók félelme abszolút jogos, ha attól tartanak, egy idő után feleslegessé válnak. Eljön majd az a nap, amikor a mesterséges intelligenciának csak bepötyögjük a kérést: írj egy hatoldalas esszét a gombaételek fogyasztásának örömeiről Hamvas Béla stílusában, és mire háromig számolunk megvan a mű. Kiköpött Hamvas Béla lesz, ha pedig novellát akarunk beríjuk, hogy a követendő minta Csehov legyen, esetleg Hemingway, aztán adunk hozzá néhány támpontot, például, hogy az írás helyszíne egy padlás, ahol két betörő véletlenül megtalálja a Szent Grált, és a gép már pötyögi is a sztorit Csehov vagy Hemingway stílusában.
Most még nem tartunk itt, mert a MI a kreatív írást tekintve a kanyarban sincsen. Épkézláb novellát gyártani például egyenesen képtelen, és főleg azért, mert az élet árnyékos oldalait érintő témákat következetesen kerüli. Nem tudjuk rávenni arra, hogy devianciákról, vagy az emberi lét szerves részét képező gonoszságról úgy írjon, ahogy az egy írótól elvárható. A MI szövegei mindig egyfajta hamis optimizmusra futnak ki, így nagyon látszanak rajtuk azok a szkriptek, amelyek egyébként a hollywoodi forgatókönyveken is megmutatkoznak. Márpedig, ha azt vesszük, hogy az írók – különösen a bestseller írók, akikkel az olvasók túlnyomó része az irodalmat azonosítja – klisékre támaszkodnak, akkor semmivel sincsenek előrébb, mint az általuk rettegett mesterséges intelligencia.
Véleményem szerint az igazán színvonalas irodalom sosem lesz gépi termék, mert a jó író egyszerre teremt és tanul. Félreteszi, vagy csak megkerüli a szabályokat, miközben új formákat, kifejezésmódokat hoz létre, vagyis a szó jó értelmében zavarba ejti az olvasóit. Ha ezt nem teszi meg, hanem kiszolgálja őket, akkor lényegében ugyanazt teszi, amit a MI. Mert ez a találmány most még arra szolgál, hogy a kulimunka terhét számos területen levegye a vállunkról. Számítógépes programok írásakor például aranyat ér, mert nem kell a szintakszissal bajlódni. Ha az MI-vel íratunk meg egy kódot, száz százalékig biztosak lehetünk benne, hogy nem lesz benne elütés (legfeljebb nem működik).
Lehet, hogy túl naiv vagyok, de én nem érzem veszélyeztetve az irodalmat attól, hogy egy algoritmusok alapján működő programnyelv – mert az MI jelenleg csupán ennyit tud – belekontárkodik a kreatív írásba. A regény és novellaírás még hosszú ideig manuális marad, mint ahogy a zeneszerzés is, mert bár itt is, ott is léteznek sablonok, az igazi műalkotás mindkét területen a lélekből fakad. Ehhez pedig az MI-nek semmi köze sincsen, így amíg ennek az ősi rejtélyünknek a titkát meg nem fejtjük, biztonságban leszünk. És mert a teremtő ezt a titkot az emberi értelemmel megszerezhető tudás legmélyére ásta el, mondhatjuk úgy is: az idők végezetéig.
