A majom éppen egy félig elfogyasztott banánt nézegetett. Elmerengve ült az ágon, amely – bár ezt ő maga sosem vallotta volna be – az utóbbi időben kissé kényelmetlenné vált számára. Nem az ág hibájából, hanem mert a világ kezdett túlságosan zajossá válni, mintha valaki a közeli tisztáson egy természetközeli élménypark alapkövét rakta volna le.
Ekkor érkezett meg a rokona, az emberszabású.
Nem úgy tottyant le az ágra, mint régen, sietve és magabiztosan, hanem valami furcsa, elgondolkodtató lassúsággal. A majom egy darabig csak nézte, majd szórakozottan megvakarta a füle tövét, és folytatta a banán majszolását.
– Idehallgass Pityu – szólalt meg az emberszabású, miközben hunyorogva próbálta kiszúrni a lomb között rejtőző többi majmot. – Azért jöttem, hogy szóljak: le fogok menni a fáról.
A majom, azaz Pityu ekkor félretette a banánt, mint aki egy komoly tárgyalás előtt nem akar zsíros kézzel gesztikulálni.
– Elnézést – mondta udvariasan, de a hangjában volt valami alig leplezett él. – Jól értettem, amit mondtál?
Az emberszabású elmosolyodott, vagyis széthúzta a száját. Ennél árnyaltabban ez most még nem ment neki.
– Abszolúte – válaszolta. – Tudod, vár a fejlődés, a civilizáció, meg csupa ilyesmi. Visszatérek oda, ahonnan mindannyian származunk.
– Vissza? Hová vissza? – kérdezte a majom, és úgy hajtotta oldalra a fejét, mint egy kritikus, aki egy katasztrofális rossz előadás után próbálja eldönteni, hogy a darab volt rossz, vagy a rendező.
– A természethez, pontosabban a földhöz. Egyszer mindannyian azon mászkáltunk.
Pityu erre fölvonta volna a szemöldökét, ha lett volna neki.
– Értem – mondta. – És mi motivál ebben a borzasztó döntésedben?
Az emberszabású kissé zavarba jött, de gyorsan visszanyerte az egyensúlyát.
– Nézd Pityu, az a helyzet, hogy itt… – elhallgatott, mintha keresné a megfelelő szót, de végül csak legyintett – …változást akarok és kész.
– Változást? – kérdezte Pityu, és érdeklődve közelebb hajolt. – És mi az a változás, ha meg nem sértenélek?
– Hát… – vakarózott az emberszabású. – Olyan nagyon nem is tudom. Itt fönt már unalmas. Mindenki kényelemben él, csak kinyújtja a kezét és máris ott az olcsó orosz babán, miközben lent a földön bogyók és száraz gyökerek vannak. Ukrán bogyók és száraz gyökerek. Nekem ez kell.
A majom egy darabig hallgatott, majd komótosan bólogatott.
– Valahol megértelek, hogy unod a biztonságot meg a jólétet, de gondolkozz csak, mi vár ott lent – mondta. – Ott van például a kardfogó tigris. Úgy üvöltözik, hogy felhallatszik ide. Tudok egy esetet, amikor valaki lesett, és rögtön elragadta.
– Megette? – kerekedett ki az emberszabású szeme.
– Frászkarikát. A seggébe dugott egy szivárványszínű zászlót, és rávette, hogy sminkeljen, pedig akkor szakálla volt, mint a pöcsöm.
– Ha ez az ára a szabadságnak, ám legyen – mondta az emberszabású.
Pityu látta, hogy nehéz esettel van dolga. Előhozakodott a legerősebb kártyájával.
– Nagyon meg fogod bánni, ha most lemész – jelentette ki. – Az egy dolog, hogy az olcsó orosz banánra keresztet vethetsz, de lesz ott más is, nem csak a kardfogó tigris. Például dolgoznod kell, mert ez a nagy osztogatás, kedvezmény, ami itt fent van, ott nem működik. És tudod, miért nem? Mert a kardfogó tigris hadat visel a vérmedve ellen, és azt finanszírozni kell. Mi itt fönt kényelmesen kijelenthetjük, hogy ez nem a mi ügyük, de ha lent leszel, oda fognak lökni a vérmedve elé karomfogónak.
Az ember türelmetlenül legyintett.
– Akkor majd legfeljebb meghalok. De vállalom, ha ez az ára a változásnak.
– Látom, a józanság szava nem érint meg – mondta a majom, és újra a banánja után nyúlt. – De amikor nemrég Lucyt leengedtük, tudod, azt a makacs, önfejű nőszemélyt, rövid idő múlva megjelent az a furcsa füstös dolog a láthatáron, ami azóta is terjeszkedik.
Az emberszabású erre nem válaszolt, mert ő is látta azt a furcsa füstös dolgot, amit egyesek városnak, mások förtelmes pokolnak neveztek. Inkább felnézett a lombra, mintha fentről várna segítséget.
– Én nem egy ágat szeretnék, ami meghatározza, hol, hogyan és miként mozoghatok, hanem tág teret, ahol oda mehetek, ahová akarok.
– De az a szabadság csak illúzió, te barom! – mondta Pityu. – Ha ide-oda lófrálsz, előbb utóbb bekap egy ragadozó.
Az emberszabású legyintett.
– Azt is bevállalom – mondta, és leugrott.
A majom hosszan nézett utána, aztán meg a banánra, amit közben szinte teljesen megevett.
– Ez meghibbant, de ha ezt akarja, hát legyen. Mostantól mindenesetre szórakoztatóbb lesz a politikai élet – mormogta csak úgy magának, és összébb húzta a lombokat, hogy ne is lássa az emberszabású és a kardfogó első találkozását.
