December tizenharmadika, Luca napja baljós dátum. Még a legfelvilágosultabbak sem merik egy laza kézmozdulattal ad actára tenni, mert a boszorkányokkal akkor sem tanácsos ujjat húzni, ha nem léteznek. Ehhez a nevezetes naphoz számtalan hiedelem kapcsolódik, meg egy különleges kellék, az úgynevezett Luca-szék, amelynek gyártását pontban ekkor kell megkezdeni, majd a dolgot addig húzni, halasztani, hogy december 24-én mondhassuk ki fölötte a „készen van” varázsigét. Eztán már csak annyi teendőnk marad, hogy az alkalmatosságot a hónunk alá csapva, kényelmesen elballagjunk vele az éjféli misére, majd csinálmányunkat a templom kövére helyezve fölkapaszkodjunk rá. Mindenki tudja, miféle előnyökkel jár mindez: megláthatjuk róla, ki a boszorkány.
Az én gyerekkorom még bőven a tévé előtti korba nyúlik vissza, amikor kiemelt jelentősége volt minden vizualitáson alapuló kísérletnek, de nem emlékszem, hogy valaki is behozott volna akár egy billegős Lucaszéket is a templomba. Hiába volt óriási a csábítás, az ember mégsem kockáztathatta meg azt, hogy köznevetség tárgyává váljon, mert hát mi keresni valója van egy boszorkánynak a templomban, ráadásul az éjféli misén? Bennem azért motoszkált a kisördög, például komolyan fontolgattam, hogy szétszedek egy gyümölcsös ládát, majd lassanként újból összerakva ráfogom, hogy egy Luca-szék, elvégre semmilyen szabály nem írja elő, miként kell az ilyesminek kinéznie. Egy ládán ácsorogni mégsem annyira ciki, mint a magam keze által ábdált hokedlin, bár arra azért mérget mertem volna venni, hogy a lányok így is, úgy is kiröhögtek volna.
Egy jól szituált férfiember ilyen blamát nem engedhet meg magának, inkább lemond a boszorkányok stíröléséről. Ha jobban belegondolok, nem is volt ebben semmi fájdalmas, mert a szomszéd néniről, aki a botját rázva kiabált utánam, amikor a labdámért átmásztam a kertjébe, e nélkül is pontosan tudtam, hogy boszorkány. A tudás pedig még az ilyen okkult kérdésekben is magabiztossá teszi az embert.
