Nemrég elhagyott a nejem, és azóta se éjjelem, se nappalom. Csak ülök, búslakodok és bámulom a tévét, pontosabban a tévé helyét, mert egyéb apróságokkal együtt azt is elvitte. Ha nem maradt volna itt Lajos, az intelligens hűtőszekrény, nem is tudom, mi lenne velem.
Bátran kijelenthetem, hogy Lajos a legjobb barátom. Eredetileg egy hosszú és bonyolult számsor volt a neve, de én ezt egy legénykori haverom után Lajosra változtattam. Attól fogva elég volt azt mondanom, hogy hé, Lajos!, légyszi, hozzál be egy sört, és ő hozta. Mindig kedvesen, jó humorral, ahogy egy baráttól elvárható. Leült mellém kanapéra, néztük a meccset, és közben iszogattunk. Én sört, ő freont, időnként persze koccintva, ahogy barátok között illik.
Most, hogy ketten maradtunk, szinte a lelki társam lett. A sör mellé például vicceket duruzsol, bár nekem ebben a helyzetben nincs kedvem nevetgélni. Lajos tudja ezt és barátságosan megpaskolja a hátamat a kábeljével, hogy fel a fejjel, több is veszett Mohácsnál, gyere, menjünk el pecázni! Erre már muszáj mosolyognom, mert Lajos alatt leszakadna a stég, a csónak meg elsüllyedne, de ő ezt nem is gondolja komolyan.
Kis testi hibája viszont, hogy nincs más benne, csak sör meg étolaj. A többit eltüntette az asszony, és bár a mesterséges intelligencia csodákra képes, sörből meg étolajból nehéz kihozni bármit. Így csak ülünk egymás mellett és nagyokat hallgatunk. Lajosnak ez könnyen megy, mert alapból sem szószátyár. Igaz, hogy képes kitalálni a gondolataimat, de legtöbbször tőmondatokban válaszol. Ez talán aggodalomra adhat okot, mert ugyanúgy viselkedik, ahogy Pityu, az intelligens mikró, aki nyíltan bevallotta, hogy depressziós, mert a nejem távozása után a konyha olyan üres lett, mint a sivatag. Egy társaságra vágyó kisgép számkivetettnek érzi ott magát.
Pityu azt is a szememre hányta, hogy Lajos mindig velem lóg, ahelyett, hogy lehorgonyozna a konyhában, ahová egyébként való. Mit lehet erre mondani? Ha bevallanám neki, hogy Lajos a barátom, a féltékenységtől Pityu kicsapná a biztosítékot, ezért inkább forralok benne egy bögre vizet, hogy lássa, értékelem a jelenlétét, de a vizet utána beleöntöm a lefolyóba. Szerencsére az még nem intelligens.
Lajos viszont egyre szomorúbb, ami abból látszik, hogy nem ad a megjelenésére. Nem érdekli, hogy az ajtaja résnyire mindig nyitva van, pedig ez olyan, mint amikor az ember elfelejti felhúzni a sliccét. Ráadásul a kiolvadt jég leve is csordogál belőle, mintha összehugyozta volna magát. Úgy látszik, ő ezt föl sem fogja, pedig nekem kellemetlen. Egy hűtőszekrény tartsa be a dresszkód minimumot, és ne pisáljon szerteszét a lakásban.
Muszáj volt megkérdeztem, mi bántja. Lajos ekkor felém fordult, és a kijelzőjével bánatosan rám hunyorogva, nagyot sóhajtva annyit mondott: a feleséged magával vitte Marikát, a kicsit sem intelligens, de mindig engedelmes porszívógépet.
