Az öreg tudós csak ekkor döbbent rá, milyen mostohán bánt a feleségével. Még a fényképét sem tette ki az asztalára, soha. Könnybe lábadt szemmel, kapkodva próbálta bepótolni ezt a mulasztást: az asszony egy régi, fiatalkori portréját szedte elő az albumból, és a legszebb keretbe téve állította az íróasztalára. De hiába erőlködött: azon a helyen továbbra is a nagypapa képmása volt az úr. Ugyanaz a hívó erő sugárzott belőle, mint hatvan évvel korábban, de most már egy szédületes tudásmennyiséggel megpakolt bolygó terpeszkedett alatta. Ha valaki belenyomott volna egy elektródát a földbe, az emberi faj összes létező tudását oda irányítja, ahová akarja. Mivel a legújabb kutatások kimutatták, hogy az anyag tulajdonképpen rezgés, a szervetlen fotográfia szervessé alakítása technikai kérdéssé egyszerűsödött. És ettől csak egy aprócska lépés volt a vele folytatott kommunikáció.
Kevés olyan kutató élt már, aki annak idején logarléccel kezdte a pályafutását, és most egy az íróasztalára helyezett kocsonyaszerű maszlag előtt állhatott, amelybe elektromos vezetékek tucatjai mélyedtek bele. A nyugdíjas professzor talán a legutolsó volt, aki ismerte azt a folyamatot, ami idáig lendítette a tudományt, és azt is tudta, hogy minden fejlődéstörténet modellezhető. Semmilyen nehézséget nem okozott hát neki az, hogy képletekké alakítsa azt a közel hatvan évet, amelyet a mesterséges intelligencia kifejlesztésére pazarolt. Ez volt az a kulcs, amellyel kinyithatta a föld tudásbázisát.
A szerves számítógép elnyelte a beléplántált jeleket, ám a professzornak ekkor eszébe jutott, hogy kisgyerekkorában az édesanyja baktériumokból álló tápoldattal oltotta be az aludttejet, ha joghurtot akart készíteni. Mivel a szerves számítógépet is baktériumokat tartalmazó tápoldat működtette, leghatékonyabban úgy kapcsolhatta rá a nagypapája fényképét, ha egy csipesszel beletuszkolta a zselatinként remegő masszába. Senki sem tudhatta, hová vezet mindez. De miután a professzor kivette a túlmelegedettségében levessé hígult komputerből a fotográfiát, rögtön észrevette, hogy a régen halott férfi tekintete megváltozott. Egy bosszúra éhes, kicsinyke szörnyeteg nézett vissza rá. Az öreg tudós ekkor értette meg, hogy a nagypapa lappangó személyiségét, érzéseit és gondolatait egytől egyig fölülírták az új vibrációk.
A tudományos világban szinte semmilyen lenyomata nem maradt a nyugdíjas professzor hirtelen, és látszatra érthetetlen halálának. A szomszédjai azt rebesgették róla, hogy nem bírta elviselni az egyedüllétet, és addig szomorkodott, amíg meg nem szakadt a szíve. Akadtak néhányan, akik egy búcsúlevelet emlegettek, amiben állítólag a gyerekkora óta őrzött álmok elvesztéséről beszélt. A ház ajtaját, ablakait mindenesetre lepecsételték, és a hatóságok megkezdték az örökösök felkutatását. Nem érdekelt senkit a tápoldat nélkül bomlásnak indult szerves komputer, és ki tudja, miért nyúlóssá változott ősrégi fotográfia. Ha valaki vette volna az időt és a fáradságot, biztosan észreveszi a rajta látható bricsesznadrágos férfi sóvárgó tekintetét. A mellette álló női fényképet bámulta rendületlenül.
