– Biztos, hogy ebben a lepukkant motelben óhajt megszállni? – fordult Fitzpatrick felé María Orlanda, miután a nyomozó bekormányozta a sportkocsit az épület előtt kialakított parkolóba. A placcon csak egy trágyaszagú, viharvert furgon várakozott. María Orlanda vajszínű autója sem volt kifogástalan állapotban, de az oldalán meg a sárhányóján sokasodó horpadásokat jótékonyan eltakarta a rohamosan közeledő este. Egy gyakorlottabb szemű ítész vagy egy harcedzett kárbecslő biztosan megállapította volna a csalhatatlan tényállást, hogy a díszes gépjármű idefelé jövet többször is letért az útról, bele a legszembetűnőbb út menti árokba, vagy neki a tehenek szétszéledését megakadályozó drótkerítésnek, ám ezek csak a történések velejét jelentették, nem pedig a lényegét.
A Scotland Yard kötelékében szolgálatot teljesítő Elloy Fitzpatrick ugyanis nem igazán boldogult az erős sportkocsi kormánykerekével, meg azzal a ténnyel, hogy itt, a kontinensen a rossz oldalon közlekednek, így minduntalan gondjai támadtak a kanyarok bevételével, meg a lassúbb, inkább csak poroszkáló járművek megelőzésével. Valahányszor sebesebb száguldásra ösztökélte a portugál divatdíva járművét, az ügynek mindig az úttest elhagyása lett a vége, a kisebb meghibásodásokat és defekteket is beleértve. A vezetés következtében Fitzpatrick hál’ istennek, megfeledkezett a nemvezetés betegségéről, így a kapkodáson meg a fojtott káromkodáson kívül más tüneteket nem is adott ki magából.
María Orlanda kezdetben aprókat sikkangatott, de aztán a fölélénkülő esti fuvallatok miatt inkább csak a kalapjával volt elfoglalva. Úgy tűnt, kifejezetten szórakoztatja ez az őrült vezetési módszer, aminek legvégén egy gyors ütemben lefolytatott kerékcsere és néhány apró motorjavító beavatkozás után – leszámítva azt az esetet, amikor egy ki tudja, honnét odavetődött szénásszekér ökrei húzták ki őket az árokból – szerencsésnek is mondható körülmények között megérkeztek a szóban forgó motel elé.
Fitzpatrick futólag ránézett az üres furgonra, majd fölemelte tekintetét a motel emeletén világító ablakra, és azt mondta:
– Igen, ez az óhajtásom.
– De ez egy förtelmes bűntanya! – szörnyülködött a portugál delnő. – Biztosan tele van poloskával meg bolhával.
– Nekem megfelel – jelentette ki Fitzpatrick.
– Ha az a gondja, hogy nincs elég pénze, szívesen meghívom a Hotel Metropole-ba. Mindig ott szoktam megszállni, ha errefelé visz az utam.
– Nem tagadom, nagyon jólesne egy kiadós alvás valami normális fekhelyen, és egy forró fürdő sem lenne ellenemre – nézett María Orlanda szeme közé a nyomozó. – De amikor ma délután fölvett a kocsijába, és meglátta nálam a stukkert, az igazat mondtam: brit királyi nyomozó vagyok, és egy veszélyes anarchista csoport után szaglászok. Két napja követem őket, mert meg kell tudnom, ki a megbízójuk. A jelek szerint itt bujkálnak, ebben a motelben.
– Ugye azért találta ki ezt a mesét, mert meg akar tőlem szabadulni? – kérdezte María Orlanda sértődötten.
– Eszem ágban sincs! – iparkodott a válasszal Fitzpatrick. – Mindössze arról van szó, hogy ha továbbra is velem tart, súlyos veszélyeknek teszi ki magát. Az lesz a legjobb, ha beköltözik a Hotel Metropole-ba, én pedig megalszom az útkaparó bódéjában.
– Fölösleges erőlködnie, kedves Bummit, a lehető legcsekélyebb mértékben sem emlékeztet egy angol királyi nyomozótisztre – kuncogott a delnő. – Előbb nézném újságírónak, aki valamilyen szaftos pletyka után szaglászik, mintsem egy veszélyes bűnbanda leleplezésében mesterkedő detektívnek. Ugye igazam van?
– Talán igen, talán nem – mondta Fitzpatrick rövid tűnődés után.
– Talán igen – pontosított a divatdíva és kiszállt a kocsiból. – Azt a mesét az anarchistákról pedig felejtse el. Nagyon hamisan jön ki a maga szájából. Már megbocsásson, de nem valami nőügy áll a dolog hátterében?
– Mire gondol? – pislogott a nyomozó.
– Leányszöktetésre.
– Még csak az kéne! – biggyesztette le a száját Fitzpatrick.
– Majd meglátjuk. Szívügyekben nem szoktam tévedni – nyugtázta a dolgot María Orlanda, és csípőjét riszálva megindult a motel bejárata felé.
– Hová lesz a menet? – szólt utána Fitzpatrick.
– Kiveszek egy szobát – fordult vissza a delnő. – Fölöttébb kíváncsi vagyok erre a hírlaptörténetre.
Fitzpatrick újabb pillantást vetett az emeleti ablakra, majd a nő után iramodott.
– Az égre kérem, meg mindenre, ami a portugáloknak szent! – hadarta. – Ne keltsen föltűnést! Ha azok ott fönt megtudják, hogy itt vagyok, akkor nekem is, meg magának is bealkonyult!
– Szakasztott úgy viselkedik, mint egy megcsalt férj, aki a felesége után kajtat – torpant meg María Orlanda.
– Ez csak a látszat – mondta Fitzpatrick síri hangon. – Amit az anarchistákról mondtam, az utolsó szóig igaz! Nagyon magas körökből kaptam parancsot a megfigyelésükre.
– Valóban? Mennyire voltak magasak azok a körök?
– Mint a Big Ben óratornya! – seppegte Elloy Fitzpatrick. Olyasféle elektromos bizsergés futott végig rajta, mint amikor az emlegetett toronyban megcsapta az áram.
– Nem tudok hová lenni a csodálkozástól – ingatta szép fejét a portugál divatdíva. – Lehet, hogy maga mégis nyomozó?
– Megmutathatnám az igazolványomat is, ha nem vesztettem volna el a délutáni kavargásban – sóhajtott Fitzpatrick.
– Nem érdekes – legyintett María Orlanda. – Kövessen!
A motel inkább hasonlított egy múlt századi németalföldi bérházra, mint fáradt utazók pihenőhelyéül szolgáló épületre. A sarokban egy kopott kanapé, előtte könnyűfából ácsolt dohányzóasztalka, rajta szétszórt, háború előtti képeslapok. A pizsamamintázatú tapétán néhány árnykép gobelin fityegett, az ablak előtt pedig egy vaslábakon nyugvó öblös cserépváza, amelyből száraz szőlővesszők kandikáltak ki. María Orlanda peckeseket lépkedve egyenest odament a recepcióshoz, aki a pult fölé hajolva elmélyülten olvasgatta a Het Nieuwsbladot.
– Föltételezem, hogy van számunkra egy szabad szobája – mondta a delnő, miután illendően köszöntötte a ritkás hajú, ötven év körüli embert.
– Miből gondolja, hogy én vagyok a recepciós? – nézett föl az újságból a recepciós. – És miből gondolja, hogy beszélek angolul?
– Abból, hogy bent ül a pult mögött, és abból, hogy válaszolt a kérdésemre – tippelt María Orlanda.
– Stimmel – közölte a kis ember, majd akkurátusan elrakta az újságot. – Az én nevem Jap Klipsen, és a sógoromat helyettesítem. A múlt héten leesett a tetőről szegény, jelenleg a Saint-Jean klinikán ápolják. Ha nincs ez a baleset, én már rég a Rose Blanché-ben tarokkoznék, és fütyülnék minden nyamvadt szállóvendégre.
– Ne szórakozzon velünk, jóember! – lépett előbbre Fitzpatrick. – Szobát szeretnénk, de hirtelenül!
– Kétszeresen is téved az uraság – emelte föl a mutatóujját Jap Klipsen. – Először azért, mert én nem vagyok jó ember, ugyanis nemrég szabadultam a börtönből, ahová okmányhamisítás miatt kerültem. Másodszor pedig magamtól is tudom, hogy szobát szeretnének.
– Van rá esélyünk? – érdeklődött María Orlanda.
– Lehetek nagyon őszinte? – hajolt rá a pultra Jap Klipsen. – Az esélyük a nullával egyenlő.
– Nehogy azt merje mondani, hogy telt ház van! – tenyerelt rá a pultra Fitzpatrick.
Jap Klipsen hátrapislogott a lépcsőre, majd suttogó hangon azt mondta:
– Ha rám hallgatnak, úgy elhúzzák innét a csíkot, mint a pinty!
– Ugyan miért?
– Magyar vendégeim vannak!
Elloy Fitzpatrick értetlenkedve nézett María Orlandára, az pedig vissza őrá.
– Azt mondja, az emeletet megszállták a magyarok? – vette föl a nyomozó pózát Fitzpatrick.
– Ez a lehető legfájdalmasabb igazság. Egy bizonyos Fajk Richárd professzor meg a pereputtya tartózkodik odafönt, papa, mama, gyerekek. Az egyik gyereknek fél szeme van, és akkora, mint egy hombár.
– Helyben vagyunk… – morogta Fitzpatrick, majd odahajolt a kis emberhez: – Ez egy teljesen szokványos magyar família. Semmi oka nincs rá, hogy rettegjen tőlük.
– Retteg a fene! – legyintett a kis ember. – Csak arra szerettem volna figyelmeztetni, hogy ezek a pusztai népek veszettül lopnak.
– Miből gondolja?
– Látta kint azt a furgont?
– Láttam.
– No, az egy lopott autó. A múlt héten még egy igen kedves orosz hölgy közlekedett vele.
– Biztos benne?
– Mint a halál. Tőle szoktam venni a piacon a jávorkagyökeret meg az articsókát.
– Ha így áll a dolog, miért nem hívta ki a rendőrséget? – vetette közbe María Orlanda.
– Ugyan ki hinne egy börtöntölteléknek?
– Támadt egy ötletem – seppegte Fitzpatrick: – Adja ki nekünk a magyarok melletti szobát, majd mi szemmel tartjuk őket, és jelentjük, ha úgy látjuk, készülnek valamire.
– Maguk zsaruk? – sápadt el Jap Klipsen.
– Dehogyis! – mosolygott Fitzpatrick. – Ornitológusok vagyunk. A skandináv vadlibák vonulási útvonalát tanulmányozzuk szerte Európában. Nálunk az éles látás meg az éles hallás alapkövetelmény.
– Az ég küldte magukat ide! – hálálkodott a kis ember. – Firkantsák be a nevüket a vendégkönyvbe, és máris a maguké a magyarok melletti szoba. Á propos: kihez is van szerencsém?
– Mr. és Mrs. Bummithoz – jelentette ki María Orlanda, és kávébarna ujjai közé fogta az aláírásra fölkínált tintaceruzát.
Brüsszel városának tán sohasem volt olyan misztikus estéje, mint 1934. augusztus 15-én. Egészen alkonyatig nem történt semmi különös: a nagyváros fáradtan pihengetett a nyárutóhoz képest szokatlan hőségben, és készülődött a még gyötrelmesebb, még izzasztóbb éjszakára. A férfiak a kocsmák teraszán jókora söröskorsók mellett üldögéltek és bámulták a szemközti házakat, amelyek ablakában lenge öltözetű menyecskék és dús keblű matrónák legyezgették magukat. Senki sem gondolta, hogy ennek az idilli nyugalomnak nemsokára vége szakad, és borzalmas események láncolata veszi kezdetét.
Hét óra után, amikor a nap már a látóhatár pereme alól rézsút lődözte fölfelé a sugarait, északi irányban megjelent az égen egy lustán vánszorgó léghajó. Olyan alacsonyan szállt, hogy a gondolája majdnem beleakadt az útszéli eperfákba, és úgy nézett ki, mint egy haldokló égi bálna, aki erejének utolsó morzsáival tudja csak levegőben tartani magát.
Az a néhány önsanyargató brüsszeli polgár, aki ezen a lehetetlen órán sétára szánta magát, elborzadva leste ezt a küszködést, nem tudván, hogy ez még csak az események overture-je. A postai léghajókhoz mérten is kicsiny, ámde zömök égi jármű olyasféle hömpölygést mutatott be, amilyent a szappanbuborék szokott nem sokkal a kipukkadása előtt. Hol megnyúlt, hol kigömbölyödött, de egészében vége egyre csak vánszorgott, miközben lejjebb és lejjebb ereszkedett.
A szemtanúk később úgy adták elő a történteket, hogy a ballon Ganshoren felől cserkészte be a várost. A bámészkodók arra is fölfigyeltek, hogy egy vadászruhás ipse függeszkedik a léghajó farokrészénél, éspedig úgy, hogy fél kézzel a petyhüdt vászonburkot markolja, fél kézzel pedig egy vízcsapszerű szerkezetet babrál. Néha mintha német káromkodások is leszivárogtak volna a földre, de a tanúk ebben nem értettek egyet. A vadászruhás alakot viszont mindenki látta, és abban is tökéletesnek mutatkozott az összhang, hogy az illető valami üzemzavarféleséget igyekezett elhárítani.
Az éles szemű brüsszeliek azt is megfigyelték, hogy ez a németül káromkodó, vérnyomásosan vörös képű ember bal kézzel egy vászonszütyőt igyekszik ráhúzni a légi járműből kiálló rézcsőre. Amikor egy rövid időre sikerült rábogoznia, a zeppelin süllyedése átmenetileg megszűnt, de mert a ballon belső nyomása minduntalan letaszította a fojtást, a szerkezet földet érése elkerülhetetlennek látszott.
Mire a repülőalkalmatosság elérte Brüsszel elővárosát, a gondolája már a magasabb épületek kéményeit fenyegette. Addig nem volt semmi baj, amíg a zeppelin követni tudta a Leopold I. Straat vonulatát, de az Émile Bockstaelplein után a vadászruhás alak elejtette a cső elfojtására szolgáló vászondarabkát, és a hajtógáz olyan hirtelenül kezdett kiáramolni, hogy a ballon valóságos zuhanásba kezdett. A vadászruhás a tenyerével próbálta betapasztani a csövet, de a gondola addigra már annyira lesüllyedt, hogy nemcsak cirógatta a kéményeket, hanem le is verte azt, amelyik az útjába került. Potyogtak a téglák, csörömpöltek a cserepek, miközben szanaszét repkedtek az ereszeken gunnyasztó galambok, és egymás után verődtek le a kúpcserepekről a bagzó macskák.
Brüsszel északi részét lassan, de biztosan uralma alá hajtotta a pánikszerű sivalkodás és jajveszékelés. Az aláhulló építési anyag tucatszám sebezte meg az alant állókat, a szétszakadozó villanydrótok pedig kisebb-nagyobb tüzeket és füstöléseket idéztek elő. Szinte biztos, hogy az események katasztrófába torkolltak volna, ha a meg-megakadó, de minden alkalommal tovább billenő szerkezet be nem menekül a Koninklijk Domen impozáns parkjába.
A Laken negyed polgárai ekkor már háborús hangulatban fegyverkeztek. Elszedték a gyerekektől a lustagumiból készített csúzlikat és célba vették velük a zeppelint, de hirtelenében előkerültek a nagy háborúból hazahozott rozsdás Mauserek is, meg a különféle revolverek és gránátok. Akinek nem akadt fegyver a kezébe, fölszedte az útról a lócitromot és azzal hajigálta az égi járművet. Azt hitték, ha ezeket a bűzbombákat be tudják hajigálni a gondolába, a jármű vezetője kénytelen lesz megadni magát, ám a gonosz lócitrom darabokra szakadva hullott vissza az őt fölküldők nyakába, ami tovább fokozta a dühöt meg az elkeseredést.
Könnyű kitalálni, mi lett volna a horpadt hasú zeppelin sorsa, ha nem jön a szürkület, és nem siet a segítségére. A park tölgyfái még ennél is hasznosabbnak bizonyultak: körbefogták a repülőalkalmatosságot, és úgy tűntették el a brüsszeliek elől, ahogy az üregi nyúl válik láthatatlanná a friss barázdában. A vaskerítés előtt óbégatók egy pillanatig el is bizonytalanodtak, de aztán fölfedeztek egy nyitva felejtett kiskaput.
A zeppelin környékén ezalatt a következő beszélgetés zajlott:
– Vegyen ki a kosárból egy jonatánt, és hajítsa ide! – kiabált a léghajón csüngő Rudolf von Spahrwasser a gondola ablakán kukucskáló Lord Meltinghouse-nak.
– Most óhajt táplálkozni? – csodálkozott a megszólított.
– Almával fogom bedugaszolni a csövet – recsegte a német. – Azért jonatánnal, mert annak tömörebb az állaga, mint a London Pepiné[1]!
Lord Meltinghouse visszavonult a gondola belsejébe, és bemászott a szabóasztal alá, hogy előhúzza a Fitzpatrick által is látogatott kosarat. Három cirkáspiros alma meg egy kevés hamerschli hevert az alján. Az egyik alma valamelyest fakóbb volt, mint a másik kettő, és mert Spahrwasser azt mondta, egy jonatánt dobjon oda, arra következtetett, jonatánból több van, mint Pepinből. Fogta hát a legpirosabbat, és kihajolt a gondola oldalablakán.
– Repül az alma! – kiáltotta, és egy laza karmozdulattal a német felé hajította a gyümölcsöt.
Spahrwasser előretartott tenyérrel próbálta elkapni, de az alma úgy pattant le a mancsáról, mint a labda a krikettütőről.
– Donnerwetter! – sziszegte.
A Lord visszahúzódott a gondolába, majd kisvártatva megjelent a másik jonatánnal.
– Nem hiszem, hogy el tudja kapni – szólt oda a németnek.
– Csak ha ilyen ügyetlenül hajítja, mint az előbb…
– Másról van itt szó – vitatkozott a Lord. – Maguk németek született kétbalkezesek. Annyit sem értenek a labdához, mint…
– Nem érdekel a véleménye! Dobja ide az almát! – csikorgatta a fogát a német.
– Inkább ereszkedjünk le, és adjuk meg magunkat.
– Ha lemegyünk közéjük, egy szempillantás alatt agyonver bennünket a csürhe, és a tetejébe maguk, labdazsonglőr britek elbukják a fogadást.
– Vajon miért?
– Mert maga ragaszkodott a leereszkedéshez. Ez ugyanaz, mint tropát jelenteni a kártyában.
Lentről diadalittas ordítás hallatszott: a belgák fölfedezték a fák közé húzódott léghajót.
– Mindjárt itt lesznek! – tekergette vaskos nyakát a német. – Többet nem hibázhatunk, ha kedves az életünk.
– Az enyém kedves – bólintott a Lord.
– Akkor másszon ki a gondola peremére, és nyújtsa ki az almát, amennyire csak tudja! – rendelkezett a német.
Lord Meltinghouse ha reszketve is, de kimászott a kabin ablakán, és a fülke oldalán végigfutó kötélbe kapaszkodva megállt a peremen.
– Képtelen vagyok egy kézzel kapaszkodni – siránkozott. – Mindjárt lezuhanok!
– Vegye a szájába az almát! Odalibegek érte! – bömbölte a német.
A Lord engedelmeskedett: szájába vette az almát. Most már kézzel kapaszkodhatott a kötélbe. A német egyet-kettőt hintázott, majd odalendült a Lordhoz.
– Nekem is szükségem van mind a két kezemre – morogta. – Nehogy félreértse a helyzetet.
Azzal odahajolt a Lordhoz, és egy nagy, nyálas, cuppanós csókot nyomott a szájára.
A Meltinghouse ház az 1200-as évektől eredeztette magát, de a Lord egyik fölmenőjének sem volt része ilyen undorító élményben. Mintha egy nagy, ragacsos keresztespók kaparászott volna a szája szélén. A Lord térde megbicsaklott, és majdnem elokádta magát, ám a csók miatt támadt vákuum addigra már kiszippantotta szájából az almát, és elhelyezte azt a német öblös szájpadlatában.
– Mmmmm! – mondta Spahrwasser, és erejének utolsó morzsáival ellibegett a farokstabilizátor felé, hogy bedugaszolja a rézcsövet. Lord Meltinghouse úgy dőlt be a kabinablakon, mint egy krumpliszsák. Egyszerre szédült és émelygett, és egy kicsit össze is pisálta magát. Fölemelte a szoknyaszerűen bő magyar parasztgatya szárát és megtörölte vele lucskosra izzadt homlokát.
– Megvan, sikerült! – zuhant be mellé az ugyancsak lucskosra izzadt német. – Tűnjünk el innen, amilyen gyorsan csak lehet!
Mivel a Lord még mindig levegő után kapkodott, Spahrwasser föltápászkodott, és megszemlélte a gáznyomásmérőt.
– Alig maradt wasserstoffunk – mondta. – Meg kell szabadulnunk a fölösleges tehertől.
A Koninklijk Domen parkjába behatoló szabadcsapat később egybehangzóan azt vallotta, hogy az ismeretlen léghajóból egyszer csak különféle tárgyak kezdek záporozni. Előbb egy kis öntöttvas lábos hullott ki, telibe találva és a halálba küldve egy almaharapdálással foglalkozó kóbor kutyát, aztán két sámli jött gyors egymásutánban, majd három férfinadrág, és néhány pár drótfalcos lábbeli. Az égi áldásra egy terebélyes szabóasztal tette rá a koronát. Mihelyst ez utóbbi talajt fogott, a léghajó egy sóhajtásszerű hanggal kiszabadult az ágak fogságából és a kontinentális légáramlat vonulatát kihasználva ellebegett Németország felé. A kéményeket meg a kúpcserepeket továbbra is fenyegette, de ha hinni lehet a Schaarbeekben és az Elsenben lakóknak, akkor arrafelé már nem okozott galibát. Azután pedig nyoma veszett, mert az alkony után megérkezett az enyhülést hozó este.
(Folytatjuk)
__________
[1] Angliából származó, több száz éves almafajta.
