A rozoga Ford–T csikorgó kerekekkel robogott végig London utcáin. Elloy Fitzpatrick úgy taposta a gázpedált, ahogy még soha, de ez csak arra volt elég, hogy a jármű kikapós menyecskeként riszálja meg a farát minden egyes kanyarodásnál. Liza eszméletlen állapotban ült a sofőr melletti ülésen, aminek következtében összevissza dőlt és nyakladozott, nagyon megnehezítve így a nyomozó dolgát.
Hőn szeretett unokahúgát Fitzpatrick saját kezűleg ütötte le, röviddel azután, hogy az újfent hisztérikus rohamot kapott. A detektív nem kötötte a nő orrára, miféle megbeszélés zajlott a férfi vizeldében, de Liza erre nem is tartott igényt. Amikor megtudta, hogy nem fogja megtudni, mi tudható meg arról, amiről nincs semmi megtudnivaló, megint elöntötte a pulykaméreg. Szokásával ellentétben most nem fenyegetőzött, hanem odalépdelt a svédasztalhoz, és egy bokszolókat megszégyenítő jobb csapottal leparancsolta róla a piramisgúlába rendezett tatárbeefsteaket.
Csakúgy mint a virágfejlesztők, a méhecskegyorsítók is dermedten nézték a pusztítást, amelynek szándékosságát így, saloonspiccesen sem merték elvitatni. Liza ezután az unokabátyja felé fordult, aki falfehér arccal állt a terem közepén, a nő szúrós tekintetével párhuzamosan érkező egyéb pillantások kereszttüzében. Elég régóta volt már ebben a következtetéseken alapuló szakmában, hogy rájöjjön: mindenki őt hibáztatja. Ezért amikor Liza a bólés üstöt is leküldte a padlóra, zavart mosolygással közelebb férkőzött az unokahúgához, és jobb tenyerének élével erőteljesen nyakszirten vágta. Ez volt az a bizonyos ütés, amelyet fuldokló brit tengerészek kimentésekor üdvös alkalmazni, hacsak nem az a szándékunk, hogy a pánikba esett áldozat belénk kapaszkodjon, és minket is lehúzzon a mélybe.
Liza egyetlen hang nélkül összecsuklott, de Fitzpatrick még annak előtte elkapta, hogy beletottyanhatott volna a bóléból és beefsteakből képződött pocsolyába. A meglepett küldöttek szolgálatkészen tágítottak neki utat, amikor a nyomozóigazolványát fölmutatva, vállán a rongybábuként élettelenkedő nővel a kijárat felé vette az irányt. Ez alatt a néhány lépés alatt, de sokkal inkább a rozoga Ford–T-ben arra is maradt ideje, hogy elmerengjen egy kicsit szegény Lizácska életútján.
Tisztán emlékezett például arra, hogy nem volt mindig ilyen savanyú uborka természete. Kislány korában kifejezetten duci volt, és pulykatojásképű, mint az angol lányok hatalmas többsége. Liza abban különbözött legjobban a kortársaitól, hogy szinte állandóan nevetett. Fitzpatrick ilyenkor mindig megpróbált komolyságot erőltetni magára, mert ezzel még inkább fokozhatta az unokahúgában tomboló jókedvet. Liza úgy kacagott, ahogy egy madzag megrántásával működésbe hozható biciklicsengő. Szót érteni sem nagyon lehetett vele, nemhogy értelmesen beszélgetni, de ez nem is volt olyan nagy baj. Fitzpatrick megelégedett azzal, hogy mutatványosként szolgált ehhez a tán nem is létező előadáshoz. Esett és kelt, csetlett és botlott, és mindezt úgy, hogy közben el sem mosolyintotta magát.
Ám ennek a szép életnek vége lett, mihelyst Liza beköltözött a nagyhírű Holly Grandmother’s Fireplace leánynevelde kollégiumába. Ebben az istentől elrugaszkodott tanintézetben még a háború utáni években is tombolt a viktoriánus szigor, ami kókadt gyöngyvirággá változtatta Lizát. Ha nagyritkán találkozott is az unokabátyjával, csak mélázgatott és sóhajtozgatott, miközben vaskos könnycseppek rezegtek a szeme csücskében. Évekbe tellett, mire a nőügyekben átlagon fölüli mulyaságot tanúsító Fitzpatrick kiderítette, hogy az unokahúga bizony szerelmes. Egy cégéres szélhámos, becsülettelen neve szerint Zlatkó Stefanovszki volt a szimpátiája, aki tán mazuriai lengyel, tán trencsénteplicei tót fölmenőkkel rendelkezett, de Lizát ez nem érdekelte. Ez a sötét alak villanyszerelőként tevékenykedett a tanintézetben, ami eleve gyanakvásra adhatott volna okot. Liza már a matúra évében járt, amikor általános döbbenetet keltve megszökött ezzel az alakkal. Az ifjú Fitzpatrick ekkor kötelezte el magát a nyomozói pálya iránt. Megesküdött mindenre, ami egy templomkerülőnek szent lehet: ha törik, ha szakad, megtalálja és hazahozza az ő sárgarigó kacajú hugicáját.
Négy és fél év múlva, cselédkönyves detektív korában derült csak ki, hogy az álnok lengyeltót, aki boszorkányos szerelőképességével végképp megszédítette Lizát, hamis kilencfontos bankjegyeket próbált meg aprópénzre váltani a Bank of England southamptoni kirendeltségében. A Yard éppen akkor csapott le rá, amikor a pénztárteremben elhelyezett törpepálmák mögé bújva számolta a visszajárót. Az újságok minden részletre kiterjedően megírták ezt a botrányt, de arról nem szóltak egy szót sem, hogy a lengyeltót letartóztatása és a vizsgálati fogságból végbevitt bravúros szökése után – egy dróttal hatástalanította az elektromos zárat – a vele egy háztartásban élő Liza megélhetési lehetőség nélkül maradt. Az akkor már jó bűnelkövetői kapcsolatokkal bíró Fitzpatrick emiatt kommentálta be őt abba a bulvárlapba, amelynek rendőrségi szakértője nem sokkal korábban kéjgyilkosság áldozata lett. Liza beült ennek a csúnya halált halt embernek a székébe, és unokabátyja segítőkészségének következtében egészen történetünk időpontjáig ott is maradt.
Mindez éppen hogy csak átvillant Fitzpatrick elméjén, mert Őfelsége V. György ott visszhangzó szavai mellett csupán ennyi hely jutott: a ládát háborítatlanul kell hagyni, hogy a fritzek azt higgyék, senki sem tud a mesterkedésükről. Az is egyre jobban idegesítette, hogy Bibry nem adott életjelt magáról. Elképzelni sem tudta, mi történhetett vele, de ebben a zaklatott idegállapotában nem is ért rá vele foglalkozni. A rozoga Ford–T-vel szétlapított egy óvatlanul közlekedő utcamacskát, aztán odafarolt az iroda elé.
Közben szinte teljesen besötétedett. A környékbeli házak ablakaiban egymás után gyúltak ki a meleg, sárga villanyfények, valahonnét marhahúsleves illatát hozta a szél. Fitzpatrick baljós előérzettel taszította be a rozoga vasajtót, és kocogott végig a csőszerelvényektől visszhangos folyosón. Az emeletre vezető lépcsőnél önkéntelenül is hátrafordult, hogy nem követi-e valaki, de mert ilyesminek nyomát sem tapasztalta, elszántan hágott rá az iroda felé vezető grádicsra. Ez a lendület csak az első lépcsőkanyarulatig tartott, mert amikor erre a szűk, patkányhúgyszagú helyre ért, meglepődve és iszonyodva vette észre, hogy az otthagyott tulipánmintás, áramszagú ládának nyoma veszett.
(Folytatjuk)
