Rudolf von Spahrwasser erre utaló noszogatás nélkül is otthon érezte magát Lord Meltinghouse rezidenciájában. A kandalló mellett álló magas támlájú bőrfotőjben foglalt helyet, és miközben a fogadás részleteit magyarázta, elmélyült ábrázattal pocsékolta a Lord márkás szivarjait. Hasonlóképpen cselekedett George F. Wheeler is, bár ő odébb húzódott egy kicsit. Remington Bibry, a ki tudja, miféle átváltozáson keresztülment nyomozóinas úgy meredezett a kandalló mellett, mint egy öltöztetőbábu. Nem törődött vele senki, még a folytonos készültségi állapotban leledző Aston Rideback sem, aki rosszat sejtve ugráltatta a pillantását egyik vendégről a másikra.
Lord Meltinghouse még mindig magyar parasztgatyában, de immár méltóságteljes pózban állt az asztalfőn, és közömbös tekintettel méregette a németet.
– Fogadni a nap bármely szakában hajlandó vagyok – ismételte meg a röviddel előbb tett kijelentését.
– Nagyon helyes! – biccentett Spahrwasser. – A javaslatom mindössze az, hogy a találmányt vessük alá egy alapos nyomkövetési próbának.
– Az önök országában vagy a miénkben?
– Mindkét helyen. Húzzunk egy egyenes vonalat Európa térképén, amelyen aztán Herr Bound vigye végig a kütyüt, mi pedig a rádióadóval bizonyos időközönként ellenőrizzük le, hol tartózkodik.
– Ki kell ábrándítanom az urakat – tárta szét a karját a magnetológus. – Tesla találmánya két részből áll: egy adóból, ami jeleket továbbít, és egy vevőből, ami ezeket a jeleket számokká alakítja.
– Ezt eddig is tudtuk – mosolygott Spahrwasser.
– Nos igen, de ha az ön módszere szerint végeznénk a próbát, akkor nekem a dögnehéz rádióadót kéne hurcolnom, miközben ön a pihekönnyű vevővel ellenőrizné, merre járok.
– Azt akarja mondani, hogy egyedül nem bírná el az adókészüléket? – szólt közbe a Lord.
– Attól tartok, nem, bár ez csak részben eredményezné a kísérlet kudarcát – mondta Bound.
– Nincs leírva sehová, hogy a professzor úrnak egyedül kell végigmennie azon az útvonalon. Én például szívesen elkísérném – mondta Wheeler szolgálatkészen, mert arra gondolt, erről a tudományos kísérletről akár folytatásos riportot is írhatna a Life and Science-nek. Ezzel pedig hosszú időre megoldódnának az íráspenzum gondjai.
– Kiváló ötlet! – emelte föl a mutatóujját a német. – És ha még a második számú segédemet is bevetjük…
Bibry úgy rezzent meg, mint egy bádogautomata, amelynek fogaskerekei közül kivették a fékként szolgáló pöcköt.
– Mint a Yard szolgálatában álló segéddetektív, örömmel fogom cepelni azt a ládát – mondta katonás elszántsággal.
– Úgy tűnik, nem értik a lényeget – magyarázott Bound. – A találmány csak akkor működik, ha az adó vagy a vevő magas helyen van elhelyezve…
– Mintha az előbb azt mondta volna, fölvitte a Big Benbe – fordult oda hozzá a Lord.
– Így igaz, de onnét jó, ha Calais-ig elsugároz.
– Ez esetben nincs fogadás – jelentette ki a Lord, és nekilátott, hogy kihámozza magát a pitykegombos magyar mellényből.
– Ha azt akarja jelezni, hogy a készülék a brit koronáé marad, akkor keserveset téved! Azt a ládát a maguk Big Benje nélkül is föl lehet emelni a levegőbe – replikázott von Spahrwasser.
– Vajon mivel? Egy Montgolfierrel? – gúnyolódott a Lord.
– Az se rossz, de én másra gondoltam.
– Elméletileg egy aeroplánra is föl lehetne tenni – tűnődött Bound –, de azon nincs áram.
– És nem is lehet vele stabilan pozíciót tartani – bólogatott az őrgróf. – Nekem viszont van egy léghajóm.
– Micsodája? – csillant föl Wheeler tekintete.
– Léghajóm. A Liebevoll Edelweiss Dumpfenzugen névre keresztelt birodalmi Zeppelin jelenleg a Temze partján, egy üres rakodóplaccon horgonyoz.
– Liebevoll… ki képes ezt megjegyezni? – mormogta a Lord.
– Röviden nevezzük csak LED Zeppelinnek. Azt hiszem, ez egy angolnak sem okozhat gondot.
– Igen, így már jobb – nevetett Wheeler, és rágyújtott egy újabb potyaszivarra.
A német is hosszan és kéjesen fújta ki az imént beszívott drága szivarfüstöt.
– Úgy tudom, a kagyló alakú ellenőrző műszer a légköri magnetizmusból merít magának üzemanyagot – mondta.
A skótmagyar ezt a megjegyzést elengedte a füle mellett.
– Maradjunk annyiban, hogy ha a jeladó ládát négy napon belül eljuttatják a célállomáshoz, és mi ezt a LED Zeppelin gondolájában megerősítjük, akkor a találmány működik – folytatta az őrgróf. – Ha csak egyszer is nem érkezik meg a jel, önök, angolok elveszítették a fogadást.
– Ragaszkodom hozzá, hogy hűséges szolgám, Aston Rideback tagja legyen a csapatnak! – jelentette ki a Lord.
– Ennek nincs semmi akadálya. Engem az ifjú nyomozó fog képviselni.
A Lordot hirtelen elhagyta a béketűrés:
– Nem szégyelli magát, hogy brit nyomozógyakornokként a németek szekerét tolja? – fordult Remington Bibryhez.
– Csiba te! Azt teszem, amit a lelkiismeretem diktál – mondta Bibry olyan hangon, mint egy drótkefe.
– Hallatlan! – zsörtölődött Lord Meltinghouse.
– Ne hibáztassa, nem tehet róla – kapcsolódott be a beszélgetésbe Wheeler. – Hipnózis alatt áll.
– Így igaz, meg vagyok hipnotizálva! – vágta rá Bibry.
– Ördög és pokol! – fakadt ki a Lord.
– Ez csak egy mélylélektani kísérlet. Hüpnóta álmot bocsátani csak arra a személyre lehet, aki maga is közreműködik ebben a folyamatban – magyarázott von Spahrwasser.
– Nem akarom elhinni, hogy egy brit nyomozósegéd ráállt egy ilyen kísérletre!
– Őszintén szólva nem kértem ki a véleményét – vigyorgott a német. – Mindössze az történt, hogy nem volt elég erős az akarata.
– De hát ez embertelenség! Alvajáróvá tenni valakit csak úgy, a beleegyezése nélkül!
– No és a maga szolgája? Ő nem engedelmeskedik vakon minden parancsának? Nézzen csak rá, szakasztott úgy néz ki, mint egy dán dog!
Aston Rideback izmai megfeszültek. Szeme sarkából lopva a Lordra sandított, mintha valóban cukkolásra várna, hogy dán dogként ronthasson rá a németre. De Charles Meltinghouse nem adott semmiféle utasítást.
– Ne vegye a komornyikomat egy kalap alá ezzel a… képződménnyel! – mondta indulatosan. – Inkább bizonyítsa be, hogy igazat beszél!
– Ahogy óhajtja! – vonta meg a vállát az őrgróf, aztán újfent elővette a zsebóráját, és a rövid aranyláncon ingatni kezdte Bibry szeme előtt.
– Ha azt mondom, három, föl fog ébredni, de csak amíg meg nem hallja azt a szót, hogy tizenöt. Utána ismét elalszik, és megint azt álmodja, hogy fontos küldetést teljesít.
Wheeler közelebb settenkedett az asztalhoz. A hipnózis irodalmához ő is konyított egy valamicskét.
– Három! – rikkantotta az őrgróf érces kakashangon.
Remington Bibry testén elektromos rángás futott végig, és lefejtette róla a bénultságot.
– Ho… hol vagyok? – rebegte. – Sürgősen meg kell írnom a jelentést, maguk pedig mind egy szálig le vannak tartóztatva…
– Fantasztikus! – morzsolgatta az állát Lord Meltinghouse. – Valóban úgy viselkedik, mint egy zöldfülű detektívgyakornok. De tegyünk egy komolyabb próbát! Fiatalember, ha maga tényleg a Yardtól van, azonnali hatállyal vegye őrizetbe ezt a búsképű németet, aki egy közveszélyes őrült és ráadásul kém! Momentán éppen a legfontosabb találmányunk elhappolására készül.
– Vegye úgy, hogy ez már meg is történt – vágta rá Bibry. – A többieket pedig beidézem tanúnak. További utasításomig senki sem hagyhatja el a helyiséget. Merre találom a telefont?
– Tizenöt! – kurjantotta ekkor von Spahrwasser.
Bibryn ismét elektromos rángatózás cikázott végig. A szeme egy pillanatra fenn is akadt, de aztán visszafordult eredeti állapotába.
– Sürgősen hívnom kell egy taxit, hogy a Big Benbe mehessek a ládáért. Személyesen fogom fölügyelni a szállítását – mondta gépies hangon.
– Fél perccel ezelőtt még azt mondta, hogy a német meg a kompániája le vannak tartóztatva! – próbálkozott a Lord. – Ennyit ér a nyomozósegédi szava?
– Csönd a pofa, bent a bagó! – vágta rá Bibry, és fenyegetőn maga elé tartotta a mutatóujját.
– Nos, kedves Lordom – fordult Meltinghouse-hoz a német –, meggyőzte önt ez a kis a demonstráció?
– Fájdalommal kell konstatálnom, hogy a nyomozósegéd úr nem egészen ura a cselekedeteinek – mondta a Lord. – De ha már eldöntöttük, hogy fogadunk, végső ideje kijelölni az útirányt.
– Mintha csak magamat hallanám – bólogatott a német, majd a szivarcsikket a kandallóba hajítva föltápászkodott. – Merre induljunk?
– Skandináviát ajánlom, most arrafelé a legelviselhetőbb a klíma – mondta Wheeler.
– Ha északnak megyünk, a mágneses pólus közelsége miatt gyengülni fog a jelvevő teljesítménye – tiltakozott Bound.
– Akkor menjünk délnek! – vonta meg a vállát a zsurnaliszta. – Mondjuk Párizs felé…
– Támogatom! Húzzunk egy képzeletbeli vonalat Londontól Marseille-ig! – mondta a Lord.
– Ugyan már uraim, ez olyan snassz! – tárta szét a karját von Spahrwasser. – Franciaországon végigmenni nem jelent semmilyen kihívást.
– Van jobb ötlete?
– Igen, van – bólintott a német, és tologatni kezdte az eszcájgot. – A végcél legyen például Budapest! Már csak azért is, mert ennek a történetnek bőven vannak magyar vonatkozásai, nemdebár?
Lord Charles Meltinghouse és James Bound egymásra pillantottak. Utóbbi orra alatt még mindig ott virított a csirizzel fölragasztott bajusz egy pamatkája, az előbbi pedig lajbiban és bő szárú parasztgatyában pompázott.
– Budapest? – tűnődött a Lord.
– Állítólag akkora állatkertje van, hogy a Regent’s Park-i eltörpül mellette – jegyezte meg Wheeler.
– És a Dunán van egy hosszúkás sziget, tele szelídített nyulakkal – tette hozzá a német.
– Rendben van, legyen Budapest! – legyintett Lord Meltinghouse.
– De hiszen az a világ vége! – akadékoskodott Bound.
– Légvonalban alig több mint ezernyolcszáz mérföld – nevetett Wheeler. Hirtelenében arra gondolt, hogy nem tudományos riportot, hanem úti kolportázsregényt fog írni a Life and Literacy részére, mert ott kétszer annyi a honorárium.
– Igen, ennyit kell megtenniük, légvonalban – mondta a német.
– Úgy érti, hogy árkon-bokron át?! – siránkozott a magnetológus.
– Hozzávetőleg öt mérfölddel el lehet térni erről a vonalról jobbra is meg balra is, de nem árt, ha a lehető legprecízebben követik. A LED Zeppelin mindig egyenesen, a kontinentális légáramlatok szerint halad.
– Kész lidércnyomás! – fogta a fejét a skótmagyar.
– Egyáltalán nem az – mondta a német, miközben az eszcájgból egy hevenyészett Európa-térképet rendezett az asztalra. Az edények képezték a főbb városokat, az evőeszközök pedig a folyókat. A csatornát szalvétákból rakta össze.
– Ha meghúzom a vonalat – a nadrágzsebéből kék szabókrétát vett elő és egy egyenest húzott vele a damasztabroszra –, akkor kiderül, hogy Brüsszel, Frankfurt és Bécs pontosan rajta fekszenek. Talán ezek a városok jelentik a legnagyobb gondot az iránytartással, a többi gyerekjáték. Még akkor is, ha árkon-bokron át kell menniük. Meglátják uraim, Budapest közelebb van, mint amilyen távol.
(Folytatjuk)
