– Scotland Yard! – mondta Fitzpatrick a Royal Albert Hall bejáratánál posztoló bobbynak, és fölmutatta a farzsebéből kiráncigált igazolványt. A bobby biccentett, majd a brit rendőrök számára orosz balettművészek közreműködésével kifejlesztett elegáns oldalsasszéval utat engedett mindkettőjüknek.
– Arra menjünk, amerről a zene szól! – rendelkezett Liza, és rágyújtott egy titokban megmentett Mysteryre.
Fitzpatricknak semmi kedve nem volt belevegyülni a tömegbe. Csak egy futó pillantást vetett a körülötte állókra, és máris megállapította: tudományos újságíróként ezek a fazonok számításba sem jöhettek. Kisebb-nagyobb csoportokban vették körül az egész dísztermet uralma alá hajtó tálalóasztalt, amelyről szinte lefolyt a sok finomság. A nyomozó a filézett lazacot, a cukormázzal leöntött ráksalátát és a piramis formába halmozott kapribogyót rögvest beazonosította. Iszonyatos erőfeszítésébe került, hogy ne nyomakodjon oda ő maga is, és a potrohos hasú kertészeket meg a ráncos képű méhészeket félretolva ne vesse rá magát az ételekre. A teremben ácsorgók szemlátomást túl voltak már a vacsorázás alfáján és talán az ómegáján is, mert csak fecserésztek, és pontosan úgy tartották a légiesen finom borospoharaikat, ahogy a saraboló kapát szokás, ha netán ráakad egy makacsabb futógyökér. A detektív most döbbent rá, hogy egész nap nem evett egy falatot sem. Éhségérzetét mintha a Big Benben átélt elektromos rázás még föl is izzította volna. Ugyanúgy vibrált ő is, ahogy az unokahúga, azzal a nagyon is lényeges különbséggel, hogy Liza külsőleg, ő pedig belsőleg rángatózott.
– Ha záros határidőn belül nem találjuk meg Wheelert, olyat fogok tenni, amit már most is szánok és bánok – sziszegte a detektív összeszorított fogakkal.
– Egyetértek – jelentette ki Liza, és egy slukkra tövig szívta az éppen csak megkezdett Mysteryt.
– Kérem a célszemély leírását! – mondta Fitzpatrick a detektívek számára rendszeresített közömbös hanghordozással.
– Ilyesmivel nem szolgálhatok – jelentette ki a lány. – Sosem láttam ezt az alakot. Annyit tudok csak róla, hogy szakmai körökben Mr. Spongyának szokták nevezni.
– Mr. Spongya?
– Hírszivacs. Magába szippant mindent, amiből később cikket írhat.
– Világos – bólintott Fitzpatrick. – Egy ilyen ürge nem tartózkodhat ebben a teremben. Ami itt végbemegy, az egyszerre sérti a jó ízlés, az erkölcs és az emberi méltóság minden szabályát, de hogy hír lenne, azt erősen kétlem. Ha Wheeler igazán jó hírspongya, akinek ráadásul – a nyomozó egy gyors pillantást vetett a folyosó végén álló koloniál óraszekrényre – negyven perc múlva, vagyis kilenckor lapzártája lesz, momentán csak egy helyen lehet.
– A távírószobában?
– Egy frászt. A mellékhelyiségben. Ami hír ebből a paláverből kibuggyanhat, az ott fog előjönni.
– Miből gondolod?
– A férfi vizeldében az ember idegenek társaságában kénytelen babrálni a fütykösével. Ez annyira feszélyezetté teszi, hogy fecsegni kezd. Nem véletlen, hogy a bűnözők többsége éppen itt akad horogra. Ha ennek a Wheelernek tudományos hír kell, itt biztosan megtalálja.
– Akkor menj be utána, és kérdezd meg tőle, milyen bűnt lehet elkövetni egy rádióadóval!
– Kötve hiszem, hogy erről bármit is tudhatna – jegyezte meg a nyomozó. – Azt kell kiszednünk belőle, mi mindenre jó egy ilyen készülék. A bűnügyet majd én hozzáidomítom.
– Jó, jó, de siess már! – türelmetlenkedett Liza, és a mellékhelyiség felé tuszkolta az unokabátyját.
A rézgombbal ékesített lengőajtó előtt – eléggé szokatlan módon – egy hátra tett kezű bobby posztolt. Kissé távolabb félreérthetetlen okok miatt toporgó vacsoravendégek vártak a sorukra, de bárhogy is kínozta őket a szükség, nem mertek a masszív vécéajtó felé közeledni. Fitzpatrick rosszat sejtve lépett az egyenruhás elé.
– Talán csak nincs valami baj, biztos úr? – kérdezte álságosan.
– Baj az nincsen – mondta a bobby szárazon.
– Akkor engedjen be!
– Nem tehetem.
– Miért nem?
– Az államtitok.
– Vagy úgy! – komorodott el Fitzpatrick. Ez csak azt jelenthette, hogy már mások is ráharaptak a rádióadóra. Ugyanaz a keserűséggel vegyes csalódás környékezte meg, mint amikor fölfedezte, hogy Bibrynek nyoma veszett.
– Nem tudom, ki állította magát ide, de ez az ügy a Yard asztalára tartozik! – súgta a nyomozó, és a bobby orra elé tolta a farzsebéből előhalászott igazolványát.
A bobby fölhúzott szemöldökkel vizsgálta meg a dokumentumot, aztán szalutált, és az orosz balettiskola legjobb hagyományait idéző oldalsasszéval engedett utat. Fitzpatrick habozás nélkül megragadta a sok érintéstől ragacsossá lett rézgombot és betaszította a lengőajtót. A fényárban úszó vizeldében csak egy görnyedt hátú alak tartózkodott, aki semmiképpen sem lehetett az ifjú zsurnaliszta, de a nyomozó mégis tett egy próbát:
– Mr. Spongyához van szerencsém? – kérdezte, mert az újságíró becsületes neve hamarjában nem jutott eszébe.
Az öregúr hátraintett a kezével, hogy hagyja őt békén, aztán ráborult a mosdókagylóra és bugyborékoló hangot hallatva öklendezni kezdett.
Fitzpatrick alaposabban is végigmérte azt, ami az úrból így hátulnézetből megnyilvánult. Finom acélkék szmoking feszült rajta, alatta ugyanilyen anyagból készült úri nadrág, amelynek oldalán vékony kék és vörös csíkok látszottak. Csak egy ember viselhetett ilyen nadrágot a brit világbirodalomban: Őfelsége, V. György, a király!
– Valaki mézes puszedlit csempészett a tálkámra, és most okádok, mint a lakodalmas kutya – mondta V. György, miután úgy-ahogy rendbe szedte magát.
– Felség, én… – hebegte Fitzpatrick. Érezte, hogy tarkóját elönti a hideg verejték.
– Tudniillik mézallergiám van – folytatta a király. – Gyalázatos egy kórság, az ellenségemnek sem kívánom.
– Meg tudom érteni, Felség…
– Ó, dehogy tudja! – legyintett az uralkodó. – Maga még fiatal, és lefogadom, hogy tagja valamelyik sportclubnak.
– Nem egészen, Felség, én csak egy nyomozó vagyok.
– Valóban? – komolyodott el a király. – Talán csak nem amiatt a nevetséges incidens miatt van itt, ami a bejáratnál történt?
– Nincs tudomásom arról, mi történt a bejáratnál – mondta Fitzpatrick. – Én egy kisméretű rádióadó ügyében nyomozok, amelyet egy külhoni illetőségű professzor helyezett el a Big Ben óratornyában.
– Mennyire kicsi az a rádióadó?
– Nagyon, Felség. Akkora, mint egy matrózláda.
– Minden világos – morzsolgatta a szakállát a király. – A németek keze van a dologban. Nem tudom, milyen stádiumban van a nyomozás, és hogy mit sikerült kiderítenie, de mostantól teljes hírzárlatot rendelek el.
– Úgy lesz, Felség – mondta Fitzpatrick csalódottan.
Lizára gondolt, aki az idegbaj szélén állva várta a ládával kapcsolatos híreket, hogy a távírószobába futva leadjon róla valamilyen bűnügyet a főnökeinek. Ebből most már nem lesz semmi.
– És még valami: nehogy eszébe jusson elkobozni azt a ládát! A fritzeknek még csak sejteniük sem szabad, hogy rájöttünk a mesterkedésükre. Hagyja, hogy azt csináljanak a rádióval, amit akarnak, de végig maradjon a nyomukban. Amikor pedig kiderül a valódi szándékuk, csapjon le rájuk, és göngyölítse föl az egész kémhálózatot! A fejleményekről személyesen nekem jelentsen. Remélem, érthető voltam.
– Tökéletesen, Felség! – vágta magát haptákba Fitzpatrick.
– Akkor végeztem. Munkára föl! – mondta a király, és távozott a vizeldéből.
(Folytatjuk)
