Őlordsága Sir Charles Meltinghouse a magyarok tradicionális viseletében fogadta a kecskeszakállas vendégprofesszort. A gesztusgyakorlásnak ezt a módját évek hosszú során át csiszolgatta és fejlesztette tökélyre. Nemrég például, amikor egy litván ornitológust szemelt ki a gyűjteményébe, madárfogó szalmakalappal és vesszőből font kalitkával állt ki a kastély elé, éspedig úgy, hogy baljában egy vilniusi fészektúró botot markolgatott. Most betyáros módon, az ajtófélfának támaszkodva lesett ki a murvával beszórt parki útra, ahonnét egy Rolls-Royce-nak kellett előbukkannia, de hosszas várakozás után be kellett érnie egy londoni tucattaxival. A Lordnak szeme sem rebbent. Miután a taxi az oszlopdíszes, timpanonos főbejárat elé gördülve lefékezett, Őlordsága kissé megigazította a gatyakorcából folyvást kitüremkedő magyar parasztinget, és meghuzigálta a potrohát még inkább kihangsúlyozó fekete posztómellénykét.
A dohányzószalonban gyerekkora óta lógott egy kép, amely egy kapanyélre támaszkodó magyar parasztot ábrázolt. Annak a figurának szakasztott ilyen gúnyája volt. A gatyát, a lajbit meg a pitykegombokkal díszített mellényt a Lord a Brit Orientális Múzeumtól kölcsönözte, a széles karimájú csikóskalapot pedig egy XIV. Lajos korabeli bogarászkalapból formáztatta. Bokáig érő, ráncos vászongatyája kígyóbőrből készült cowboycsizmába torkollott: ez volt az egyetlen formabontó darab az öltözékében. A magyarok elmaradhatatlan kellékének számító fokost ilyen rövid idő alatt képtelenség volt előteremteni, de a Lord úgy vélte, ideiglenesen egy madagaszkári díszkard is megfelel a célnak, ezért a kandalló fölül levett alkalmatosságot tűzte az övébe.
– Pálinkás jó estét adjon az úristen! – rikkantotta kifogástalannak vélt magyarsággal, de a taxiból előkászálódó professzor úgy nézett rá, mint aki egy szavát sem érti.
Sir Charles Meltinghouse-ban fölsejlett a gyanú, hogy a magyar szótár helyett tán a hottentottát vette le a polcról, de most már mindegy volt.
– El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy a professzor urat vendégül láthatom – váltott vissza birodalmi angolra.
– Részemről a megtiszteltetés – udvariaskodott dr. Fajk Richárd. – Föltételezem, hogy hamarosan azt is meg fogom tudni, minek köszönhetem a szerencsét.
– Türelem, professzor úr, mindent a maga idejében – nyájaskodott a Lord. – Mivel a vacsoraasztal mellől raboltuk el, talán nem lesz ellenére egy üdítő estebéd.
– Szó, mi szó: ma még nem ettem egy falatot sem – jelentette ki a professzor makulátlan angolsággal.
– Egy okkal több, hogy beinvitáljam a hajlékomba!
A Lord széles karmozdulattal mutatott irányt a professzornak, aki ettől a gesztustól visszanyerte a határozottságát. Peckesen sétált föl a lépcsőn, és egy távoli, ismeretlen ország küldöttéhez méltó eleganciával lépett be a kétszárnyas ajtón. A lakájok és a szobalányok sorfala között egyenes út vezetett az ebédlőszalonig.
– A vacsora tálalva van – kurjantotta a komornyikká visszavedlett Rideback. Egyik mandzsettája hajszálnyival kijjebb lógott a másiknál, de ettől az apró malőrtől eltekintve az öltözéke nem hagyott maga után semmi kívánnivalót.
A professzor orrát édeskés gyümölcsillat fricskázta meg.
– Megtudhatnám, mi lesz a fő fogás? – fordult oda a cowboycsizmában botladozó Lordhoz.
– Az önök nemzeti eledele – mondta Meltinghouse. – Cibereleves.
– Sosem hallottam erről a levesnemről – mondta a professzor anélkül, hogy lassított volna a járásán.
– Számomra ez egyszerre különös és érthetetlen – jegyezte meg a Lord. – Ismereteim szerint maguk, magyarok bizonyos helyzetekben a lelki üdvösségüket is odaadnák egy tál ciberelevesért.
– Távol esik tőlem a gondolat, hogy kétségbe vonjam az ismeretei valódiságát, de ez nem lehet az a bizonyos helyzet – mondta a professzor, aztán mélyet sóhajtva a kecskeszakállához nyúlt. A szőrpamat a kezében maradt.
– És én nem is vagyok magyar – jelentette ki immár angolosan csupasz állkapcával.
Charles Meltinghouse térde megroggyant, de villámgyorsan erőt vett magán.
– Hogy értsem ezt? – kérdezte ráspolykemény hangon.
– Úgy, ahogy mondtam: nem vagyok tősgyökeres magyar, legföljebb csak Ádám meg Éva után – vágta rá a professzor, és lecövekelt az ebédlő sarkig tárt ajtajában. Odabent, a pazarul megterített ovális asztal közepén öblös porcelántálban gőzölgött a cibereleves.
– Ha nem magyar, akkor mi az ördög?! – állta elébe a házigazda.
– Birodalmi skót – mondta a professzor. – Csak azért adtam ki magam magyarnak, mert mint felföldinek sosem adatott volna meg a lehetőség, hogy fölszólaljak egy világszínvonalú méhecskekongresszuson.
– Maga!… Maga!… – hebegte a Lord, miközben az övébe dugott díszkard után kaparászott.
Rideback mindezt pár lépés távolságból figyelte, és mert nem hallotta, azok ketten miről beszélgetnek, nem tudta eldönteni, maradjon meg komornyiknak, vagy változzon át verőlegénnyé. Amíg ezen tűnődött, az ebédlő felől léghuzat támadt, és hangos csattanással berántotta az ajtót. A sorfalba állított szobalányok és lakájok ijedten néztek össze, a Lordnak pedig torkán akadt a szó.
Óvatosan bekukucskált pazarul kivilágított terembe.
– Rudolf von Spahrwasser! Hogy a csudából került ide?! – kiáltotta rémülten.
– A hátsó ajtón jöttünk be, mivel maga, kedves barátom, volt olyan könnyelmű, és az egész személyzetét iderendelte ennek a szélhámosnak a fogadására – mondta a nagydarab német, akinek ábrázatát mintha hentesbárddal csapkodták volna ki egy demizsonméretű törökmézből. Az asztal mögött állt, így az alakját lágy tüllfátyolként borította be a ciberelevesről fölszálló pára. Jobb oldalán az egészből mit sem értő George F. Wheeler, bal oldalán az események iránt tökéletes érdektelenséget mutató Remington Bibry tartózkodott.
– Engedje meg, Lordom, hogy bemutassam önnek George F. Wheelert, az általam nagyra becsült Life und Science zsurnalisztáját – mondta a német, és hüvelykujjával az újságíró felé bökött, majd kisvártatva a múmiaszerű arccal álldogáló Bibry felé. – Ő pedig a passzív tanúm, egy nyomozóinas.
– Minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást? – morogta a Lord.
– Kizárólag annak, kedves Lordom, hogy tudomásomra jutott, miben mesterkedik, és úgy véltem, nem árt, ha a sajtó is értesülést szerez róla.
– Fogalmam sincs, miről beszél – dobta az asztalra a kalapját Lord Meltinghouse. – Éppen vacsorához készülődtünk a vendégemmel, aki…
– Aki nem magyar, miként azt ön föltételezte, hanem skót – nevetett a német. – Ez már önmagában is megérne egy misét, de az ügy, amit ez az úr képvisel – Spahrwasser a kopasz állú professzorra mutatott – több mint különleges.
– Nem képviselek én semmilyen ügyet… – hebegte dr. Fajk Richárd, és megpróbálta visszaragasztani a kecskeszakállát.
– No és Tesla ellopott rádiója? Erről sincs mit mondania?
– Álljon meg a gyászmenet! – kiáltott a Lord. – Megmondanák végre, miről van szó?
– Nikola Tesla elveszett találmányáról, amit ennek az ürgének az apja lopott el, úriemberhez méltatlan módon.
– Ez csak szóbeszéd! – lépett előbbre a professzor. – Azt a találmányt apám sakkon nyerte el Teslától!
– Még hogy sakkon! Ne röhögtessen! Tesla világbajnok színvonalú sakkjátékos, ezt mindenki tudja – tenyerelt rá az asztalra von Spahrwasser. – Azt a találmányt aljas módon eltulajdonították. Való igaz, hogy nincsenek rá bizonyítékaim, de azt sikerült kiderítenem, hogy a szálak önhöz vezetnek, Herr Bound!
– Bound? – hunyorgott a Lord.
– A nevem Bound. James Bound – mondta dr. Fajk Richárd. – De hogy magnetológus vagyok, az olyan rendíthetetlenül igaz, mint hogy itt állok ön előtt.
– Erre azért ne vegyen mérget, kedves Lordom – kuncogott a nagydarab német. – Ennek az embernek postakocsirablásból éltek az ősei.
– Honnét veszi ezt a marhaságot?! – vörösödött el a professzor.
– Voltam olyan bátor, és belenéztem a glasgow-i bíróság anyagaiba – mondta Spahrwasser. – Nem ment könnyen, de vannak összeköttetéseim…
– No igen, von Spahrwasser és az ő összeköttetései! – gúnyolódott a Lord. – Uraim, ha nem tudnák, kivel állnak szemben, engedjék meg, hogy bemutassam önöknek Rudolf von Spahrwasser utazó őrgrófot, akinek köztudottan az a mániája, hogy nagy és erős nemzetek föltörekvő tudósait patronálja. Igen, jól értették, még véletlenül sem a kicsiket és a hátrányos helyzetűeket. Csupa ambiciózus, világuralomra törekvő nép fiait, függetlenül attól, mi a kutatásuk tárgya! Előszeretettel favorizálja az olaszokat, a spanyolokat, és bármilyen meglepő, a franciákat. Abban élvezkedik, hogy pártfogoltjait bevezeti a tudományos világba, aztán meg lapátra teszi őket.
– Jobb, ha maga nem mond semmit erről a témáról, Herr Meltinghouse! – húzta ki magát az őrgróf. – Mindenki tudja, hogy egész könyvtárnyi anyaga van a kis népek fölkarolt, majd romlásba taszajtott tudósairól. De ez most mellékes ahhoz a tényhez képest, hogy ön is és a hazája is alaposan benne vannak a slamasztikában. Tesla rádióját maguk skótok és angolok jogszerűtlenül bitorolják, mert minket, németeket illet meg!
– Valóban? – hunyorgott Bound. – És mi erre a bizonyíték?
– Ez a dokumentum! – kiáltott Spahrwasser, és vadászkabátja zsebéből egy megpörkölődött papírt ráncigált elő. – Újságíró úr, kérem, jegyzeteljen! Ez a papír – magasba tartott lobogóként zörgette a dokumentumot – Tesla saját kezű írásával bizonyítja, hogy mint föltaláló, az emberiség asztalára szándékozta ráhelyezni ezt a páratlan értékű találmányát.
– Ezek csak szólamok! – legyintett a Lord. – Mit jelent az, hogy az emberiség asztalára?
– Azt, kedves barátom, hogy nem lehet egyeduralkodók tulajdona. Nálunk, németeknél ez a föltétel a Kaiser halála óta adott, de önöknél nem.
– Semmivel sem vagyunk alábbvalók önöknél! – markolta meg a madagaszkári kardot a lord.
– Az én nem is vitatom, de önöknek van egy királyuk, akinek fennhatósága minden nem magántulajdon alá eső ingó és ingatlan vagyontárgyra kiterjed, így elvileg Tesla miniatűr rádiójára is, ami gyakorlatilag ütközik a tudós rendelkezésével.
– Nem létezhet ilyen dokumentum! Mutassa! – kiabált a Lord.
– Készséggel – mondta a német. – Ez úgyis csak másolat. Az eredetit Genfben őrzik.
– Gyalázat! – mondta a Lord, miután átböngészte a dokumentumot. – A papíron az áll, hogy ezt a bizonyos találmányt, amiről szó van, korlátozások nélkül közfölhasználásra kell bocsátani.
– Igen, és az sem lehet kétséges, miért szánta el magát Tesla erre a lépésre – szólt közbe George F. Wheeler.
– Gondolom, ezzel a gesztussal akart borsot törni a hasonló kísérleteket folytató Edison orra alá. Ha ez a minirádió szabadon elterjed a világon, sosem térülhetnek meg Edison milliós befektetései – mondta a nagydarab német, aztán Bound felé fordult: – A professzor úrnak tehát kutya kötelessége átadni nekünk a találmányt.
James Bound előbb elsápadt, aztán elvörösödött.
– Azt már nem! – mondta. – Ez a találmány a brit világbirodalom tulajdona! Nem tagadom, hogy a működési elv Tesla kísérletein alapszik, de ez csak olyan, mint az iránymutatás. Mi lenne, ha Newton örökösei magukénak követelnék a repülőgép szabadalmi jogait, pusztán azért, mert nagynevű ősük fedezte föl a gravitációt? Minden bizonnyal szemközt röhögné őket a világ. Az őrgróf úr papirosával is ez a helyzet. Ha nincs bejegyezve valamelyik nemzetközi hivatalban, akkor nem is létezik. És még valami – a professzor a zsebébe nyúlva kivett egy kagyló alakú tárgyat –: a minirádió brit birodalmi alkatrészekből készült, ami a legékesszólóbb bizonyítéka annak, hogy Őfelsége V. György koronája alá tartozik.
– Meg kell adni, szépen beszélt, ahhoz képest, hogy az ősei közönséges rablógyilkosok voltak – piszkálódott Spahrwasser. – De ezek az érvek csak egy esetben jöhetnek számításba.
– Éspedig? – sorakozott föl a Lord az előbb még megvetett professzor mellé.
– Ha a találmány működik!
– A kongresszuson már tartottam egy demonstrációt – sietett a válasszal Bound.
– Az nem elég. Több helyszínen és mostohább körülmények között is működnie kell. Ha nem így történik, a találmány visszaváltozik elvi ajánlássá, ami maga után vonja a közkinccsé tételét.
– Állok elébe a próbának! – lépett előbbre a professzor.
– Helyes – mondta a német. – Ezzel nemcsak a hazája becsületét mentheti meg, de le is moshatja Herr Meltinghouse tekintélyéről a gyalázatot.
– Miféle próbatételt javasol? – emelte föl az állát a Lord.
– A lehető legbiztosabbat. A fogadást! – mondta a német, és méltóságteljes lassúsággal előhúzta a zsebóráját.
(Folytatjuk)
