– Meglepődött, hogy ismét összetalálkoztunk? – kérdezte Rudolf von Spahrwasser elhanyagolhatóan csekély német akcentussal.
– Mit tagadás, erre azért nem számítottam – hunyorgott George F. Wheeler.
A kocsi zöld marhabőrrel kárpitozott belső terében egymástól diszkréten elhúzódva, de mégiscsak egy levegőt szívtak azzal a nagydarab némettel, akinek a méhecskekongresszuson órákon át bámulta a térdét.
– A Deutsche Bienenzucktnak elég tekintélyes lehet a példányszáma – jegyezte meg aztán.
– Miből gondolja?
– A szolgálati autója méretéből. Ugye, ez egy Royce?
– Ez valóban egy Royce, de ami a Deutsche Bienenzuckttal kapcsolatos találgatását illeti, ki kell, hogy ábrándítsam: nem vagyok újságíró.
– És az a Deutsche Bienenzuckt jelvény ott a kabátján?
– Azt csak kabalából hordom! – nevetett a nagydarab német. – Ez a lap gyakran és készségesen közöl cikkeket a pártfogoltjaimról, gondolom, megérdemlem ezt az apró figyelmességet.
– A sofőrje az előbb valami nemzetbiztonsági ügyet emlegetett…
– Én utasítottam, hogy így tegyen. Attól féltem, ha a híres George F. Wheeler megtudja, hogy csak egy boche* óhajt vele beszélni, nem fogad szót, és megy a maga feje után.
– Kicsoda maga? Detektív?
– Ó, dehogyis! – nevetett a német. – A nemzetbiztonsági ügyre tett célzással csak álcázni akartam egy tudományos kísérletet, bár azt hiszem, a tudományos párviadal kifejezés találóbb lenne. Maga ugyebár a Life und Science-nek dolgozik?
– Meg a Life and Literacy-nek is.
– Azzal, amit magának kínálok, kizárólag a Life und Science újságírójaként repülhet el a világhírnévig.
– Kétes ügyletekkel nem foglalkozom – jelentette ki George F. Wheeler, bár furdalta az oldalát a kíváncsiság.
– Szó mi szó, ez elég kétes ügylet. Hallott már Nikola Tesláról?
– Hogyne. Tudós és föltaláló. 1912-ben visszautasította a Nobel-díjat. Abszolút humortalan ember – sorolta az újságíró.
– Lehet, hogy nem tud viccet mesélni, viszont egész könyveket képes fejből megtanulni – vigyorgott a német.
– Hát igen, valamit valamiért – vonta meg a vállát George F. Wheeler.
– Tesla nekünk nem ezért érdekes. Gondolom, értesült arról is, hogy 1895-ben leégett a New Yorkban létrehozott laboratóriuma, ahol szupertitkos rádiókísérleteket végzett.
– Ó igen, de hát kit érdekel ez a régi história?
– Például minket, németeket.
– Ezt nem igazán értem.
– Azt a tűzvészt Tesla egyik segédje idézte elő, személyesen Otto von Bismarck utasítására. Ezen nincs mit csodálkozni. A franciáktól 1870-ben elszenvedett megalázó vereség után a birodalomnak égetően szüksége volt egy olyan eszközre, amellyel a technika terén bepótolhatta a lemaradást.
– Valóban? És mi ez az eszköz?
– Tesla kis méretű, titkos rádiókészüléke.
– Ne haragudjon, de ezen nevetnem kell – húzta el a száját az újságíró. – Ha Németországnak volt zsebben hordozható rádiója, miért veszítette el a háborút?
– Ne szaladjon a rúd elé, fiatalember! A találmány a tűzvész után nyomtalanul elveszett. A birodalmi titkosrendőrség sokáig kutatott utána, de csak annyit sikerült kiderítenie, hogy a szálak ide vezetnek, Angliába.
– Nem értem, miért éppen nekem mondja el mindezt? Mi van, ha szólok a Scotland Yardnak?
– A Yard ebben az ügyben nem tehet semmit. Nézze például ezt az alakot itt, a kormánykeréknél! – Spahrwasser a kocsit gardírozó sofőrre mutatott. – Ő is a Yardnak dolgozik, mégis ellopta nekem ezt a járművet, és most oda vezeti, ahová akarom.
Wheeler a jelzett irányba fordította a pillantását, de csak a neki Remington Bibryként bemutatkozó suhanc tarkóját látta. Mintha egy fogaskerekekre járó automata ült volna a kormánynál.
– Ha most azt parancsolnám, hogy a kocsit kormányozza bele a Temzébe, gondolkodás nélkül megtenné – mondta a Spahrwasser.
– Egy morfinista detektív? – ráncolta homlokát az ifjú zsurnaliszta.
– Az ötlet nem rossz, de amivel én szolgálhatok, százszor jobb ennél.
– Arra vetek, hogy hamarosan ezt a titkot is meg fogja velem osztani – dőlt vissza az üléstámlához Wheeler.
– Készséggel – hajbókolt a német. – Ez a titok, barátom, nem is olyan nagy mutatvány. Évezredek óra létezik, és úgy hívják, hipnózis.
Spahrwasser ekkor a mellényzsebéhez nyúlt és finom mozdulattal előhúzta belőle az aranyláncon csüngő óráját.
A szálkamentes brit deszkából ácsolt ládát Fitzpatrick sűrű káromkodások közepette szíjazta rá ósdi, Ford–T márkájú járművének csomagtartójára. Sem ésszerű, sem a valóságtól elrugaszkodott magyarázatot nem tudott találni arra, hogy a kissé félnótás Remington Bibry miért hagyta el az őrhelyét, és távozott ismeretlen helyre. Sok rosszat tudott mondani erről a fiúról, de azt nem, hogy kötelességszegő lett volna. Gyakran előfordult, hogy önként vállalta a lélekölő hétvégi ügyeletet, de sosem bújt be az íróasztal alá szunyálni, hanem előírásszerűen, állig begombolt mundérral ült a kényelmetlen vallatószéken. Csak annyi lazaságot engedett meg magának, hogy miközben fél szemmel a telefonkészüléket leste, spárgaszerű ujjai között boszorkányos ügyességgel pörgetett egy szabványosan kihegyezett grafitceruzát.
A Big Ben mechanikusának búcsút intve Fitzpatrick fölszállt a rozoga Ford–T-re, és lassú, kényelmes tempóban átfurikázott vele a belvároson. Az iroda elé érve szabályosan leparkolt, leoldozta a csomagtartóról a bűntárgyként lefoglalt ládát, és bár majdnem összerogyott a súly alatt, megindult vele fölfelé a lépcsőn. Ám ekkor föntről valami motoszkálást hallott. A terhet óvatosan letette a lépcsőfordulóban, aztán benyúlt a bal hóna alá és elővette az odaszíjazott Smith&Wessonját. Szent meggyőződése volt, hogy a bezárt és elnéptelenedett irodában valaki ólálkodik.
Úgy gondolta, legjobb lesz, ha kerülő úton közelíti meg a helyszínt, ezért lement a pincébe, onnét átosont a mosókonyhába, majd a céllövöldébe és végül a használaton kívüli tornaterembe, amelynek vizeldéjéből rejtekajtó nyílott a nyomozati hatóság kávézójába. Innét már csak néhány szűk, kivilágítatlan járat vezetett a cellákhoz, a vallatóhoz, az iktatóhoz vagy éppenséggel az irodákhoz. Az egyik folyosó végén most mintha sárgás fény pislákolt volna. A sokat megélt detektív kibiztosította a fegyverét, aztán a résnyire nyitott ajtóhoz furakodott. Előbb a fegyver csövét dugta be, utána meg az orrát. Beleszimatolt a levegőbe.
Az irodában édeskés füstszag terjengett: valaki az ő Mystery készletét pocsékolta! Fitzpatrick ezt már nem tűrhette: egyetlen rúgással sarkig tárta az ajtót, de utána jéggé dermedt a döbbenettől.
– Lizácska! Te itt? – hebegte.
– Még szép – mondta az unokahúga, és a szivarcsikket beletömködte a kilencpennys családi hamutartóba.
– Úgy volt megbeszélve, hogy fél hétkor találkozunk a Dry Boatmanben – próbálkozott Fitzpatrick, miközben azon mesterkedett, hogy a fegyvert a lehető legdiszkrétebben visszadugja a tokjába.
– Nézz rá az órára, Elloy! Szerinted mennyit mutat?
A detektív rásandított a sarokban álló talpas ingaórára, és megállapította, hogy fél nyolc múlt kilenc perccel. Az órát egy bűnügyi kellékekből rendezett aukción vette, potom huszonhét shillingért, ami egészen csekélység volt ahhoz az értékhez képest, amelyet ez az időmérő eszmei vonalon képviselt. Sir Francis Drake egyik szomorú sorsú leszármazottja ugyanis ennek az órának nehezékéből kivett ólommal mérgezte meg a másod-unokaöccsét. A súlyveszteség miatt az óra következetesen késett. A tényleges greenwichi idő tehát háromnegyed nyolc körül lehetett, ami tovább rontotta Fitzpatrick helyzetét.
– Elfelejtetted talán, hogy ma kilenckor van a lapzárta?
– Nem felejtettem el – hazudta Fitzpatrick –, csak hát a héten nem történt semmi érdemleges. Néhány apró bolti lopásom van, meg egy garázdaságom, csupa bagatell. Sajnálom Liza, most az egyszer nem tudok rajtad segíteni.
– Ezt nem teheted velem! – pattant föl a nő. – Ha idejében szólsz, talán bemegyek a bíróságra és átnézem a régi aktákat! De én marha, annyira bíztam benned, hogy egész héten nem csináltam semmit.
– Vegyél elő egy régi ügyet, fújd le róla a port, és írd meg úgy, mintha tegnap történt volna.
– Egyszer már megtettem, de annak hatalmas botrány lett a vége. Neked fogalmad sincs, mire képesek az olvasók.
– Akkor találj ki valamit magadtól.
– Nem értek én az ilyesmihez, ezt te magad is tudod. Ez a rovat nélküled meghalna, és vele együtt a lap is. Azt ajánlom hát, hogy szedd össze magad, és gyártsál le nekem egy bűnügyet! Lehetőleg egy kis kéjgyilkossággal megfűszerezve, mert a sikkasztások meg a váltóbotrányok nem érdekelnek senkit.
– A váltóhamisítás is bűntény…
– Az olvasóknak nem az. Szerintük az a jó, ha patakokban folyik a vér. Ehhez tartsd magad!
Nagyon szépen kérlek, most az egyszer ne hergeld föl magad! – könyörgött Fitzpatrick az ideges macskaként tekingető nőcskének.
– Sajnos késő, már fölhergeltem – mondta Liza, aztán egy laza mozdulattal lesöpört mindent az íróasztalról. Csörömpölve hullott a fölre a kilencpennys családi hamutartó, a szivardoboz, az írómappa, a tűzcsiholáshoz szükséges eszközök, a kávéiváshoz rendszeresített bögrék, és végül a nehéz, öntöttvas vázas szolgálati írógép.
Fitzpatrick dermedten nézte a törmeléket, de Lizának mintha ez sem lett volna elég. Kirúgta maga alól a széket, ami olyan erővel csapódott a falhoz, hogy menten alkatrészeire hullott. A pozdorjából készült válaszfal berezonált, kihullottak belőle a szögek és a polcok rögzítésére szolgáló fémcsappantyúk: a bűnügyi statisztikák és diagramok mint hatalmas, fölszakadozó slejmek szállingóztak le a földre és miszlikbe aprítódtak az írógép tüskeként meredező alkatrészein. A polcokról lomha mormotákként vetették magukat a mélybe az irattartó dobozok és az apróbb bűnügyi relikviákat tartalmazó dunsztosüvegek. Némelyik összetört, némelyik egészben maradt, ez utóbbiaknak Liza a tűsarkú cipőjével adta meg a kegyelemdöfést. Aztán nekiesett az ormótlan fémkasztlinak, amelyekben Fitzpatrick a gondosan rendszerezett dossziékat tartogatta. Egymás hegyére-hátára borogatta a mappákat, a belőlük kibuggyanó tartalmat pedig footballjátékosokat is megszégyenítő spiccrúgásokkal terelgette széjjel. Végezetül a Sir Francis Drake családjához kötődő ingaórát döntötte le lábról, majd amikor a belőle szétpattanó féderek és a millió darabra tört üveg fülsértő hangja elcsitult, lerogyott a halom csúcsára és sírva fakadt.
– Szegény kicsi bogárkám! – guggolt mellé Fitzpatrick, és a szivarzsebéből előrángatott egy nyomozók számára kifejlesztett kockás orrfújó zsebkendőt. Liza minden bánatát beletrombitálta ebbe a keszkenőbe.
– Támadt egy mentő ötletem – mondta ekkor Fitzpatrick. – Egy ürge ma délután fölcipelt egy miniatűr rádióadót a Big Benbe. Fogalmam sincs, mi volt a szándéka, de a toronyőr szerint érvényes hatósági engedéllyel rendelkezett.
– Mi ebben a trükk? – szipogott Liza.
– Talán csak az, hogy egy ilyen miniatűr rádiókészülék akkor is gyanús, ha a gazdája a hatóság tudtával és beleegyezésével cselekszik.
– Mennyire miniatűr az a készülék? – éledezett Lizában a kíváncsiság.
– Akkora, mint egy matrózláda.
– Ha egy hullát is elrejtett volna benne, akkor vevő lennék a storyra. De így? Mi ebben a bűnügy?
– Amíg fönt voltam a toronyban, Bibry, a segédem szőrén-szálán eltűnt.
– Elrabolták?
– Erre csak akkor fogunk választ kapni, ha kiderítjük, mire való a szerkezet.
– Érdekes – tűnődött Liza meglepően lehiggadva. – Éppen most olvastam a Life and Science-ben egy idevágó cikket. A rádiózás jövője volt a címe. Az a George F. Wheeler írta, akit tiszta szívemből utálok.
– Ezt a nevet ma már másodszor hallom – ráncolta a homlokát Fitzpatrick. – Ki ez a fazon?
– A legmenőbb tudományos újságíró. Egy beképzelt majom.
– Ha megtalálnánk, talán meg tudná mondani, mire megy ki a játék – tűnődött a nyomozó.
– Várjunk csak! Eszembe jutott valami! – derült föl Liza összemaszatolt ábrázata. – A múlt heti Life and Science-ben lehoztak egy előzetest a most befejeződött Méhecskegyorsító Kongresszusról. A cikk végén az állt, hogy a kongresszus zárórendezvényéről George F. Wheeler fog tudósítani. Náluk egy órával később van a lapzárta.
– Azt is tudod, hol tartják ezt az izét?
– A Royal Albert Hallban. Most lehetnek túl a díszvacsora első fogásán.
– Akkor nincs vesztegetni való időnk! Irány a Royal Albert Hall!
_________________________
*A német katonák angol gúnyneve volt az első világháborúban.
(Folytatjuk)
