– Ez valami csoda! – morogta Elloy Fitzpatrick, mihelyst az óra mechanizmusától biztonságos távolságba vonszolta, és egy detektívpajszerrel fölfeszítette a tulipánmotívumokkal díszített ládát. – Egy működő rádióadó, ami alig nagyobb a szabványos gyapotbálánál. Valóságos műremek, a miniatürizálás csodája!
– Úgy bizony! – helyeselt az óratorony felügyeletével megbízott mechanikus, miközben szaporán törölgette homlokáról a lépcsőzés nyomán keletkezett izzadságot.
– Még mindig azt állítja, hogy egy kicsit sem gyanakodott? – fordult a mechanikus mesterhez Fitzpatrick, és magára öltötte azt a kötelességtudó ábrázatot, amelyet a vakvágányra tévedt nyomozók részére fejlesztettek ki a Yardon.
– Mire kellett volna gyanakodnom? – tárta szét a karját a mechanikus. – Ez a láda rádiónak kicsiny, bombának viszont nagy.
– Honnét tudja ezt ilyen magabiztosan?
– Előfizetője vagyok a Life and Science-nek. Minden rádiózásról meg bombázásról szóló cikket elolvasok.
– Ha ennyire ért hozzá, miért hívta föl a Yardot?
– Kötelességtudó honpolgár vagyok, és persze háborús veterán.
– Értem – hümmögte Fitzpatrick, aztán leguggolt és belekukucskált a ládába. Színes vászonnal burkolt zsinórok, csónaklakkal bekent réztekercsek, meg fura üvegburák kusza egyvelegét látta.
– Ne vegye tolakodásnak, de megkérdezném: miként volt képes egy bútorszállításban járatlan egyén fölhozni ide ezt az izét?
– Üzembe helyeztem a teherliftet – mondta a mechanikus. – Aztán meg idehúztam az áramot.
– Idehúzta az áramot?!
Fitzpatrick rutinos róka volt, pontosan tudta, hogy ha elakad a nyomozás, bele kell kapaszkodni a semmitmondó részletekbe.
– Nem kellett volna?
– Hamarosan erre is megkapjuk választ – vonult vissza a nyomozó. – De most világítson ide!
A nyomozó leguggolt a doboz mellé és elszántan benyúlt a drótok közé. Fogalma sem volt, mit kell keresnie. Tétován megbirizgálta az alkatrészeket, de ekkor hatalmasat szikrázott valami, ő pedig kapott egy iszonyat nagy pofont, és elterült a földön. Arra eszmélt, hogy a mechanikus a simléderes sapkájával legyezgeti az arcát.
– Jobban van, detektív úr? – hallotta valahonnét föntről, az óratorony gerendái közül.
– Mi történt? – krákogta Fitzpatrick.
– Nem volt kihúzva az áram a dugaljból – mondta a mechanikus. – Mielőtt még figyelmeztethettem volna, benyúlt a drótok közé. Ami ezután történt, az részletesen le van írva a Life and Science ez év márciusi tematikus számában, Az áramütés jellege és ismérvei című cikksorozatban.
– A fenébe… – tápászkodott föl a nyomozó. – Hol a segédem?
– Odalent biztosítja a bejáratot. Idehívjam?
– Nem kell – porolgatta magát Fitzpatrick. – Áramütést mondott?
– Hajszálpontosan – bólintott a mechanikus. – Kész csoda, hogy életben maradt. Ha az áram keresztülvágtat az emberen, megalvasztja az ereiben a vért, és kampec.
– Ezt is abban a magazinban olvasta?
– Ahogy mondja. Még a cikkíró nevére is emlékszem: George F. Wheeler, tudományos szakújságíró. Ő a kedvencem.
– Méltányolom az érdeklődését meg a tájékozottságát, de az iménti közjáték után azt ajánlom, térjünk vissza eredeti tevékenységünkhöz!
– Térjünk – vonta meg a vállát a mechanikus. – Bár ha megenged egy aprócska megjegyzést, az alatt a bő fél óra alatt, amit a földön fekve töltött, bátorkodtam átvizsgálni a láda tartalmát, és meglepő fölfedezést tettem.
– Valóban? – hunyorgott a nyomozó. – Mi lenne az?
– Ez a rádió csupa angolszász zsinegből, kondenzátorból meg leydeni palackból áll. Pedig határozottan emlékszem, hogy amikor a segédjével ideérkeztek, egy magyar fickóról próbált faggatni. Ha az a fickó magyar, miért nem magyar alkatrészeket használt?
Fitzpatrick nem válaszolt, hanem kivette a táskájából szolgálati viharlámpáját. Fölszította benne a fényt, aztán szemügyre vette a láda tartalmát. A mechanikusnak igaza volt: csupa liverpooli, birminghami és londoni árucímkét fedeztek föl benne.
– Úgy tűnik, a maga embere rendszeres bevásárló körutakat tett itt nálunk, Angliában – mondta a mechanikus.
– Egy frászt! – recsegte Fitzpatrick. – Egy magyarnak sosem jutott volna eszébe, hogy angol alkatrészekből rakjon össze magának rádiót. Kivéve, ha…
Nem fejezte be a mondatot. Fölkapta a földről az áramütés következtében leesett kalapját, a fejére csapta és kettesével véve a lépcsőket inalt le a toronyból. Amilyen gyorsan csak lehet, utasítani akarta a Big Ben főbejáratánál posztolni hagyott Remingtont, hogy menjen vissza a Yardra, és intézze el egy alacsony, kecskeszakállat viselő, magát magyarnak mondó személy országos köröztetését. Teljesen kifulladva, és talán félig megalvadt vérkészlettel jutott el az ilyenkor, napközben kitárva hagyott tölgyfaajtóig, ahol úgy torpant meg, mintha láthatatlan kerítésbe ütközött volna.
Remington Bibry, az ügyefogyott, semmirevaló kezdő segédnyomozó eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
– Nonáj rüfet együle kopra! – olvasta Aston Rideback egy kis szamárfüles noteszből a Royal Albert Hall férfivizeldéjében sarokba szorított dr. Fajk Richárd professzornak. Ezt a mondatot kenyéradó gazdája, a különc Lord Meltinghouse íratta le vele, hogy méltóképpen, az anyanyelvén tudja köszönteni a frissiben megkaparintott vendéget. A szöveg magyarul volt, és a Lord szerint azt jelentette: Ejnye, de szép napunk van! Minden helyzetben működnie kellett, ám a professzor valamilyen rejtélyes ok miatt nem értette.
Rideback tanácstalanul vakargatta a búr háborúban horzsolást kapott tarkóját. Erre a helyzetre nem volt semmi beleírva a noteszébe, de tudta, hogy mihelyst kiviszi innen ezt a pávián kinézetű alakot, tüstént ott terem valamelyik vadbarom újságíró, hogy nyilatkozattételre bírja. Már az is nagy szerencse, hogy nem kellett fölmutatnia a Cayman Golf Club jelvényét, és előadni azt a hazug mesét a mézesüvegről, amit ez a kisöreg talán meg sem értett volna. A Rolls-Royce alapjáratban pöfögött a központ mögötti parkolóban, hogy még a gyújtással se kelljen időt veszítenie, ha iszkolásra kerül a sor. Nagyon jól jött volna most valami szívnivaló, akár sedert cigaretta, akár kézi munkával hajtogatott szivar, csak hát ezen a puccos helyen nem szabadott pöfékelni. Rideback önkéntelenül is a belső zsebe felé kapott, ahol szolgálati időn kívül a dózniját tárolta, de most csak a minden eshetőségre magával hozott 1862-es évjáratú Coltját tapogatta meg. A professzor nemhiába volt a magnetizmus avatott tudora, rögtön kiszimatolta a lőfegyver delejes hatását.
– Fogalmam sincs, mit akar tőlem az úr, de egyet mondhatok: egy kukkot sem tudok albánul – szólalt meg teljesen váratlanul, szinte tökéletes yorkshire-i tájszólással.
– Az úr beszéli a nyelvünket? – emelte rá a pillantását Rideback.
– Már hogy a fenébe ne beszélném?!
– De az imént, a szónoki emelvényem épp hogy csak makogott…
– Lámpalázas voltam. Először tartottam előadást ilyen népes társaság előtt.
– Vagy úgy! – mondta Rideback, és egy szempillantás alatt levetette erőszakos, emberrablói mivoltát, hogy visszavedlődjék kifogástalan modorú komornyikká.
– Ha így áll a dolog, engedje meg, hogy egy vacsorával egybekötött szívélyes eszmecserére invitáljam Őlordsága Charles Meltinghouse rezidenciájába.
– Ezért cibált be a vizeldébe?
– Félig-meddig igen, de csak biztonsági okokból.
– Hogy értsem ezt?
– Ha egy illetéktelen újságíró kifülelte volna, hogy ön Lord Meltinghouse vacsoravendége lesz, az egy sereg nem kívánt mendemondát és pletykát bocsátott volna szárnyára. Ebben a meghívásban alapföltétel a diszkréció.
– Mit akar tőlem ez az izé… Melasz?
– Semmi egyebet, mint hogy csevegjenek a kutatásairól.
– A légköri magnetizmus helymeghatározó szerepéről?
– Például arról.
– Mióta érdekli ez a Lordot?
– Csak annyit mondhatok, hogy régóta. És nemcsak hogy érdekli, hanem…
Rideback körülnézett, majd miután meggyőződött róla, hogy a környéken mindenki a csorgatással van elfoglalva, finoman összedörzsölte jobb kezének hüvelyk- és mutatóujját.
– Érti ugye, mire gondolok? – kérdezte szélesen vigyorogva.
– Ha jól sejtem, a Lord üzletet ajánl – ráncolta a homlokát az angolul választékosan beszélő magyar professzor. – Figyelmeztetem, hogy a légköri magnetizmus működési elvét már 1909-ben levédettem a Svájci Szabadalmi Hivatalban. Ha komolyan akarnak velem tárgyalni…
– Ezt majd Őlordságával megvitatják. Nekem most az a feladatom, hogy biztonságban kivigyem innen, beültessem a Rolls-Royce-ba, és a lehető legrövidebb úton elszállítsam a Downtownba.
Rideback gyakorlott mozdulattal előhúzta a mellényzsebéből ósdi, rézláncon függő fedeles óráját, egy pillantást vetett rá, majd visszadugta.
– Mindjárt hét óra, igyekeznünk kell, mert kihűl a leves! – mondta, és komornyik mivoltát újfent levetkőzve erélyesen megragadta a professzor karját, s mint valami csínytevésen ért kölyköt, átvonszolta a sliccgombolással, mellényigazgatással bajlódók között.
A Royal Albert Hall társas étkezésre átalakított nagytermében ez idő tájt már javában hangolt a szalonzenekar. Ezekből a taktusokból könnyedén fölismerhető volt, hogy az angol himnusszal próbálkoznak, amelyet az estebéd patrónusának szerepében díszelgő V. György tiszteletére szándékoztak eljátszani. A király bármelyik pillanatban megérkezhetett. Mi sem bizonyította ezt ékesebben, mint hogy a főfolyosóról a biztonsági szolgálat egyenruhásai már minden bóklászó méhecskebarátot és kertszeretőt eltakarítottak. Libériás inasok álltak a lezárt ajtók előtt, előttük vérvörös futószőnyeg mutatott a főbejárat irányába.
A vizeldéből előkunkorodó Rideback egy kicsit meg is hökkent ettől a látványtól, de mert éppen a harchoz szokott mivoltát viselte, gondolkodás nélkül maga után rántotta a professzort. Leszegett fejjel indult a kijárat felé, nem nézett se jobbra, se balra, csak törtetett, mintha megint a búrok ostromgyűrűjében lenne, ahonnét csak egy merész szuronyrohammal lehet kitörni.
– Éljen a laza haza! – suttogta a sokszor próbált és mindannyiszor bevált varázsigét, ami most, talán a maga után ráncigált magnetológus professzor kisugárzása miatt, fokozott erővel hatott. Az inasok céklavörösen, de mukkanás nélkül tűrték ezt a függelemsértést, a biztonsági őrök pedig elsápadtak, és szinte gyökeret eresztettek a döbbenettől. Amikor Rideback másodszor is elrebegte a rohamra inspiráló mondatot, már ott állt az irdatlan méretű, sarkig tárt bejárati kapuban. Éppen azon volt, hogy egy utolsó, minden korábbinál merészebb szökkenéssel koronázza meg az egész akciót, amikor egy kopaszodó, kitüntetésekkel dúsan teleaggatott szakállas fickóval találta magát szemközt. Az ipse valahonnét nagyon ismerős volt neki, pedig a mellkasán fityegő plecsnik majdnem teljesen eltakarták. Nagykutya lehetett, főkamarás, vagy ilyesmi.
– Aston Rideback vagyok, a búr háborúk veteránja – mondta egy hirtelen ötlettel, és haptákba vágta magát.
– A búr háborúké? Én akkor haditengerész voltam! Ötödik Windsor-házi György vagyok, csapd ide a bütyköst, pajtás! – replikázott a szakállas, aztán megigazította orrán a lépcsőzéstől lerázkódott szemüveget, és kezet nyújtott a meglepett Ridebacknek.
A vad és elszánt harcos ettől a gesztustól megint visszavedlett szolgálatkész komornyikká. Mélyen meghajolva éppen csak megérintette az uralkodó kezét, de a belső zsebében kucorgatott ósdi Colt ezt már nem viselte el. Fogta magát és a finom angol szmokingszövet redői között átszánkázva kicsúszott a szabad levegőre. Nagyot koppanva esett a király lába elé.
– Ez meg mi a rosseb? – meredt rá a fegyverre az uralkodó.
– Felség, ez egy eredeti 1862-es Colt. Muzeális érték! – sietett a válasszal Aston Rideback.
– Igen szép darab, de nem ajánlom, hogy lehajoljon érte, hacsak nem akarja, hogy keresztüllőjék a legényeim – mondta az uralkodó.
– Nem áll szándékomban ilyen babérokra törni, Felség – szabadkozott Rideback.
V. György biccentett, majd korát meghazudtoló ruganyossággal belépett a Royal Albert Hallba.
Rideback ekkor megragadta az ebből az egészből mit sem értő dr. Fajk Richárd grabancát, és maga után húzva leiszkolt vele a lépcsőn. Mielőtt még a királyt kísérő népség magához tért volna, foglyostól, zsebórástól a közeli park felé vette az irányt. A négyszögletesre nyírt puszpáng meg a fagyal meg sem kottyant neki: úgy ment át rajtuk, ahogy egy világháborús tank a szögesdróton. Futott, ahogy a tüdeje bírta, a professzor meg rövid zsinegen röptetett papírsárkányként kapálózott utána. Aztán Aston Rideback észrevette, hogy nem követi senki. Megállt, hegyezte a fülét, de csak annyit hallott, hogy valahol messze egy liliputi zenekar az angol himnuszt játssza cérnavékony hangon.
– Pfű! Ez meleg volt! – fújta ki magát, de a professzor csuklóját még mindig nem engedte el. – Ideje megkeresnünk a jó öreg Royce-ot.
A magyar tudós az okos emberek közönyös belenyugvásával hagyta, hogy az események sodrása magával ragadja és átlendítse az augusztusi meleghullám alatt sínylődő parkon. Rideback lakkcipője alatt egyenletesen surrogott a murva, távolabb valamitől megriadt galambok kaptak az ég felé, egy fehérre festett padon szerelmespár csókolózott. Normális észjárású ember ilyenkor maga is letelepszik valahová a közelbe, és nyújtózkodva, vagy csak lazán mosolyogva próbál valamit elcsípni a nyár sokszínűségéből. Mondjuk utána tekint a fák hegyénél kergetőző galamboknak, vagy kilesi egy kicsit a szerelmeseket, esetleg kiveszi a zsebéből a legújabb Life and Literacy-t és elolvassa az ellenzéki politikusokat ócsároló vezércikket.
Lord Meltinghouse komornyikja nem forgatott a fejében ilyesmit. Az utcai fagylaltárus ráckékre pingált bódéjánál letért a gyalogútról, és egy puszpángfalat átszakítva kijutott az automobiloknak szánt területre. Legalább félszáz különféle színű és márkájú gépjármű sorakozott itt hézagmentesen, azt az egy területet kivéve, ahol a Lord fekete Rolls-Royce-ának kellett volna állnia. Ez a hely olyan üresen tátongott, mint egy bölcsességfogától megfosztott száj.
Rideback a professzor kezét még mindig nem elengedve, idegesen nézegetett előbb jobbra, aztán balra. Nem tévedett: a gépkocsit pontosan ide, a Madagaszkárra emlékeztető olajfolt és a száraz kutyapiszok közé parkolta. Igaz, hogy a motort járni hagyta, de az ajtót a tartalék kulccsal ugyanúgy zárta be, ahogy mindig is szokta, ha egy új tudós megszerzésén munkálkodott. A Royce eltűnésében nem volt semmi ráció, és ez nemcsak elszomorította, hanem a kétségbeesés szélére taszajtotta a háborús veteránság meg a komornyikság kettősségében vergődő Ridebacket. Az sem vigasztalta volna, ha valaki ott helyben a tudomására hozza, hogy ez volt az első nyílt színen elkövetett Rolls-Royce lopás a modern kori történelemben, és már csak ezért is benne lesz a korszakot teremtő bűnügyek évkönyveiben. Rézveretű fogai között elmormogott egy harctereken is megedződött káromkodást, aztán lábujjra pipiskedve jobb kezével szaporán hadonászva megpróbált taxit fogni.
(Folytatjuk)
