Lord Meltinghouse nem értette, mitől lett az őrgróf ennyire izgatott. Spahrwasser vadul tekergette a nyakát, aztán belenyúlt a zsebébe és kivett egy kék szabókrétát. Nyilvánvaló volt, hogy ezt az eszközt Norvégiától a Fokföldig mindenütt szabásminták körülrajzolásához használják, így nem igazán lehetett tudni, hogy ebben a furcsán kiélezett helyzetben a németnek miféle szándéka van vele.
De mielőtt még a Lord komolyabban is eltűnődhetett volna, az őrgróf levakarta a pillantását a féloldalra dőlt, és ebbéli minőségében egy rozzant galambdúcra emlékeztető hajógondoláról, aztán a szájához emelte a krétát és beleharapott.
„Ez megháborodott!” – állapította meg a Lord, és körbenézett, hogy mivel védheti meg magát, ha a német állapota rosszabbra fordul és dühöngeni kezd. Fájdalmára I. Vilmos császár szobrának környékén egy árva ütleg nem sok, annyi sem akadt. Kicsivel messzebb, a két folyó találkozásánál dagadtra hízott folyami sirályok veszekedtek, de úgy el voltak telve a maguk bajával, hogy nem vették észre a kakálásra csábító, petyhüdt gondolát. A Lord ácsingózva nézett rájuk, mert ezek a madarak kiváló szövetségesek lehettek volna az elmeháborodott német ellen. Végül ökölbe szorította a kezét, és megpróbálta fölidézni mindazt, amit ifjú fejjel a bokszolás tudományából elsajátított. Az emlékek fölöttébb haloványak voltak, és csak sejtelemként jöttek elő, így a Lord egyre inkább megbarátkozott a halálfélelem gondolatával.
A német brutális erővel harapta kettőbe a krétát, de a falatot nem nyelte le, hanem a Lord lába elé pökte. Aztán, mintha ez egy rituálé szerves része lett volna, a maradékból kirázott egy sípot a tenyerébe, és teli tüdőből megfújta.
„Zárjanak ki a Cayman Golf Clubból, ha ez nem egy rendőrsíp!” – mélázgatott a Lord, miközben lazított egy kicsit a tartásán.
Spahrwasser még egyszer megfújta a sípot, aminek nyomán a szobor mögötti park bokrai mozgolódni kezdtek, és a fonnyadt, napsárgított levelek közül előmászott vagy egy tucat feketeruhás birodalmi rendőr. Valamennyien Bismarck sisakot viseltek, és rövid, tömzsi gumibotokkal hadonásztak.
– Hier, sofort! – bömbölt a német. Az összevissza futkosó, a fáradt bokrokat csapkorászó rendőrök irányba álltak, és odavonultak a szobor elé.
A német rövid, recsegős beszédet intézett hozzájuk, és mert közben folyton a zeppelinre mutogatott, a Lord megsejtette, hogy gyorstalpaló nagyjavítás van készülőben. Ezt látszott alátámasztani az is, hogy a rendőrök ugyanolyan sípokat halásztak elő a zsebükből, amilyennel az őrgróf is kérkedett, majd ezeket vadul megfújva berohantak az augusztusi hőségben kornyadozó bokrok közé.
– Mi történik, ha szabad kérdeznem? – igazgatta magán a hózentrágerrel tartott magyar gatyát a Lord.
– Teljesült a kívánsága – mondta a német. – A társaság számomra érthetetlen módon mégis megérkezett Koblenzbe, és az eredeti tervnek megfelelően jelentkezett. Vesszek meg, ha értem, miként sikerült nekik.
– Rideback megint kitett magáért – mondta a Lord. – Teában és pirítósban nem az a világverő típus, de terepmunkában verhetetlen. A maga hipnotizált pojácája a kisujjáig sem ér föl.
– Fölösleges szekíroznia – vörösödött el a német. – A banda már úton van Frankfurt felé, és ha nem iparkodunk, úgy eltávolodnak tőlünk, mint nyúl a dinnyecsősztől.
– Ha ezzel a masinával egy arasznyit is fölemelkedik, leborulok maga elé és istenként imádom – nézett a roncsra a Lord.
– Akkor kezdhet tréningezni. Mindjárt itt lesz a szerelőbrigád egy egész tartály wasserstoffal – mondta a német.
A Lord az éles napfénytől hunyorogva nézett az őrgrófra.
– Maga szerint ez tisztességes? – szegezte neki a kérdést. – Megfújja a varázssípját, és máris előpattan egy sereg egyenruhás dzsinn, hogy teljesítse a parancsát. Mindeközben az én angol honfitársaim étlen-szomjan cipelik azt a vacak rádióadót, és maga nemhogy megkönnyíteni a dolgukat, hanem igyekszik minél jobban keresztbe tenni nekik.
– A meghipnotizáltra gondol?
– Részben. Az én embereimnek még azt se tette lehetővé, hogy az úti okmányaikat magukhoz véve, legálisan jöjjenek be ebbe az országnyi kaszárnyába, miközben maga kedvére válogathat a különféle segítségek között. Ha jól emlékszem a megállapodásunkra, akkor nem erről volt szó. Magának is annyival kellett volna beérnie, amennyi a ládacipelőknek jár.
– Mire akar kilyukadni?
– Arra, hogy a léghajó bedöglött, és maga elvesztette a fogadást.
A német öblös hangon fölröhögött.
– Még hogy elvesztettem! – mondta, amikor levegőhöz jutott. – Maga fogja elveszteni, ha sokáig akadékoskodik. Mi németek összetartó nép vagyunk, ezt egyszer s mindenkorra vésse az eszébe. Az ország a Führer vezetése alatt olyan szilárd és megingathatatlan, mint a Kheopsz piramis.
– Annak mondja ezt, aki hátul gombolja be a frakkot! – emelte föl a hangját a Lord. – Jól tudom, hogy a saját zsebére játszik, és hogy szándékosan irányította tévútra az embereimet. Ha nem jött volna meg a kilencórás jelzés, azok a rendőrök engem tartóztattak volna le, nemdebár?
– Bármennyire is lenézem magát azért, amit a kis népek tudósaival művel – mondta az őrgróf –, nem vitatom el az éleselméjűségét. Ha most azt mondanám, ennek az okoskodásnak nincs semmi alapja, úgy magamra uszítanám, hogy egy perc nyugtom se volna magától egészen Budapestig. Igazam van?
Mivel a Lord nem válaszolt, és a park felől sem látszott semmi mozgolódás, ugyanebben a keserédes hangnemben folytatta:
– Igaza van, arra gondoltam megjátszom ezt a cinkelt kártyát, mert hát miért kínlódjam át magam fél Európán, ha nem muszáj. Maga nem így tett volna az én helyemben? Ne tiltakozzon, látom a szemén, hogy egyetért! A sportban is előfordul néha egy kis szabálytalanság, amit lefúj a bíró, és a mérkőzés folyik tovább. Itt most ezt történt: vegye úgy, mintha becsúsztam volna magának hátulról, és ez a síp, amit megfújtam, a bíró sípja. Azért tartottam titokban ezt a lehetőséget, mert számítottam rá, hogy akadnak bajok a LED Zeppelinnel. Defekt esetén egy ilyen rendőrsíp aranyat ér. Most például visszazökkentette a versenyt a maga kerékvágásába. Innentől pedig csak azt tudom mondani, hogy győzzön a jobbik, és legyen közöttünk szent a béke. Itt a kezem, nem disznóláb, csapjon bele!
– Csapjon a maga kezébe a háromágú villám! – morogta a Lord. – Nem kétséges, hogy a sportban előfordulnak szabálytalanságok, de csak a küzdelem hevében. A bíró sípja pedig sosem az egyik játékos kezében van.
– Ezek csak nüánszok, Mr. Meltinghouse! – kedélyeskedett a német. – A helyzet viszont az, hogy továbbra sem tudunk megszabadulni egymástól. A fiúk mindjárt befoltozzák, föltöltik és kijavítják a zeppelint, mi pedig visszabújunk a sofőrkabinba. Frankfurt itt van közel, de a következő állomás, Würzburg elég kietlen vidék közepén fekszik. Ha itt történik velünk valami baj, nem számíthatunk senki másra, csak magunkra. Ennek szellemében még egyszer kérdezem: szent a béke, vagy nem?
– Szent – mondta a Lord rövid gondolkodás után, és olyan savanyú képet vágott, mint akinek a fogát húzzák. Kelletlenül odanyújtotta a kezét a németnek, és még kelletlenebbül parolázott vele. Spahrwasser eztán megkönnyebbülten elvonult a park irányába, ahol megjelent egy cinóbervörös szerelőkocsi. Már rég a javítómesterekkel vitázott, de a Lord még mindig keresztbe téve tartotta a háta mögött bal kezének középső és mutatóujját.
– Mint a Scotland Yard különleges és meghatalmazott nyomozója, szeretnék föltenni önnek néhány kérdést, Mr. Rideback – fújta ki a Mato Grossó-i cigaretta füstjét Elloy Fitzpatrick, aztán kényelmesen hátradőlt azon a padon, amelyen a komornyikkal, James Bound professzorral és Remington Bibryvel ücsörögtek. Frankfurt szívében, a Junghofstrassén találták meg ezt a pihenőhelyet, ami az utca mindkét oldalán végigfutó sörsátrak és a zsivajgó lárma miatt alig volt észrevehető. Itt nem kellett attól tartaniuk, hogy beléjük köt egy rendőr, vagy beszélgetést kezdeményez velük egy részeg helybeli. Nyugodtan várakozhattak, amíg María Orlanda visszatér a Grosse Gallusstrassén lévő postahivatalból – telefonon próbálta megtudakolni, hogy rendben van-e a nürnbergi szobafoglalása –, és a viszonylag épen maradt öltözékű Wheeler a kísértetszerű Liza társaságában beváltja Spahrwasser ötszáz birodalmi márkáról kiállított csekkjét.
– Mi szükség erre a hivatalos hangra, nyomozó úr? – mérgelődött a professzor. – Rideback az expedíció esze és motorja. Az English Channelen sem jutottunk volna át nélküle.
– Ó, kérdezzen csak nyugodtan, Mr. Fitzpatrick! – villogtatta rézhűznivel koronázott metszőfogait a komornyik. – Gondolom, arra kíváncsi, mi történt velem aztán, hogy kimentem a mützenichi kocsmából.
– Eltalálta – pöccentette el a csikket a nyomozó. – Megörvendeztetne, ha elmesélné a kalandjait.
– A történet végtelenül egyszerű – mondta Rideback. – Amikor kiléptem az ajtón és megindultam a házsor vége felé, már tudtam, hogy a kocsmáros becsapott. Abban a porfészekben nemhogy éjjel-nappali pénzváltó, de még egy bezárt vegyesbolt se létezett. Mérgesen fordultam vissza, és azon gondolkodtam, hogy tudok-e annyit németül, amennyi egy falusi kocsmáros összeszidásához szükséges. Már majdnem be is léptem az ajtón, amikor megláttam, hogy az a gazember egy pisztollyal hadonászik. Visszahőköltem, és jobbnak láttam behúzódni a ház mögé. Nem sokkal később motorzúgás hallatszott, és megjelent a zárt rakterű furgon. Nem értettem, hogy a boche-ok miről karattyolnak, de amikor a kocsi elindult, tudtam, hogy nem mehet máshová, csak Koblenzbe. Nem kínálna meg egy cigarettával?
– Sajnos elfogyott – mondta Fitzpatrick. – Ott tartottunk, hogy a furgon elhúzott Koblenz felé.
– Nos, hogy a témánál maradjak – hunyorgott bele a napfénybe Rideback –, amikor a furgon zúgása elhalkult, megkerültem a kocsmát, és egy ott talált kapanyéllel kifeszítettem a hátsó ajtót. Átosontam a mosókonyhán, aztán fölmentem azon a néhány lépcsőn, ami az ivóba vezetett. A kocsmáros háttal állt nekem, és a láda mintáit tanulmányozta. Gondoltam, ennél jobb alkalom nem kell, odalopóztam hát hozzá, és nemes egyszerűséggel tarkón vágtam.
– Zseniális! – nyikkant meg a professzor.
– Tehát így szerezte vissza a ládát – bólogatott a nyomozó. – De hogyan tett szert erre a csotrogányra?
A motorkerékpár ott állt a pad mellett, oldalkocsijából hetykén ágaskodott kifelé a magyarmintás rádióláda.
– A kocsma mögött bukkantam rá – tapsikolta meg a járgányt Rideback. – Nem mai gyerek, de azért szuperál.
– Ha jól értelmeztem, amit mondott – vakargatta borostás állát a nyomozó –, akkor elcsórta ezt a gépet, és beletéve a ládát megindult a furgon után, hogy vele együtt érkezzen meg Koblenzbe.
– Így van – szusszantott Rideback. – Szó szerint ez történt.
– Meglepődne, ha azt mondanám: nem hiszem el egy szavát sem? – mondta a nyomozó.
– De uraim! – hápogott a professzor.
– Mire alapozza ezt a dőre kijelentését? – tápászkodott föl a padról Rideback.
– María sportkocsijával mi is diszkréten követtük a furgont, de a maga motorjának nyomát se láttuk. Amikor pedig elérkezettnek véltem az időt, hogy a három foglyot kiszabadítsam, legalább húsz percig vesztegeltünk a furgon mellett. Ha ez a masina legalább harminc mérföldet képes menni óránként, akkor magának ez idő alatt föl kellett volna tűnnie vele. Mivel erre nem került sor, és csak kilenckor döcögött be Koblenz főterére, azt kell föltételeznem, hogy több órás késéssel indult útnak. Miért volt erre szükség?
Aston Rideback elvörösödött és szertartásosan csípőre tette a kezét.
– Maga engem teljesen idiótának néz, Mr. Fitzpatrick! – mondta rekedt hangon. – Azt hiszi, hogy csak maguk, nyomozók képesek bizonyos trükkökre? Fogadok, hogy nem is volt katona. Mert ha lett volna, tudná, hogy egy idegen országban óvatosan kell közlekedni. Ha például ellop egy motorkerékpárt, még véletlenül se kapcsolja be a fényeit, és ha észrevesz egy krémszínű sportautót, ami az ön által is követni szándékozott furgon nyomába szegődik, akkor azon lesz, hogy mindig mögötte maradjon. Igen, észrevettem, hogy megállítják a furgont, de mit tudtam én, ki az, aki intézkedik, és miféle szándékból? Leparkoltam hát az út szélén, és megvártam, hogy a sportkocsi továbbmenjen. Csak akkor hajtottam oda a furgon mellé, amikor a járművüknek már a fényeit sem láttam. Egy fickó éledezett az árokban, és németül motyogott valamit, hát gyorsan leütöttem.
– Zseniális! – nyugtázta a professzor.
– Aztán továbbindultam Koblenz felé, de végig azon gondolkodtam, mit tegyek – folytatta Rideback. – Fogalmam sem volt, ki vezette a sportkocsit és mit akarhatott a foglyoktól, de sejtettem, hogy nem lehet tisztességes a szándéka. Arra jutottam, legjobb lesz, ha elviszem a rádiót Koblenzbe, kilenckor leadom vele a jelzést, aztán körülnézek, hogy mit tehetek magukért.
– A körülményekhez képest ez volt a legtöbb, amit megtehetett – szólalt meg a hipnotikus állapotban bóbiskoló Bibry. – De teljes gázzal odahajthatott volna a furgon mellé, hogy az útonállók úgy rebbenjenek széjjel, ahogy a hiénák szoktak a döglött oroszlánról.
– Jár már Afrikában, fiatalember? – fordult Bibryhez a professzor.
– Csak olvasmányélményeimben, de azok elég plasztikusak – mondta Bibry.
– Ez még nem jogosítja föl arra, hogy a hiénák természetéről értekezzen – epéskedett a skótmagyar.
– Pardon! Senkinek sem állt szándékomban belegázolni a nagytiszteletű becsületébe – gúnyolódott Bibry. – Mindössze azt illusztráltam, hogy Rideback eléggé gyáván viselkedett.
– Maga csak ne illusztráljon semmit! – jegyezte meg a nyomozó. – Sokkal üdvösebb lenne, ha megmagyarázná, miért távozott önkényesen a Big Ben elől?
– Úgy van! – pattant föl a professzor, elfeledve az álmosságot. – Nincs nagyobb gyávaság annál, ha valaki behódol a németeknek, és nekiáll tolni a szekerüket. Aston Rideback nélkül mi most megszégyenülten ülnénk a koblenzi városházán, és várnánk a brit konzult, hogy mentsen ki bennünket ebből a szvasztikákkal teleaggatott országból. Kivétel persze maga, aki javában nyalná Rudolf von Spahrwasser bizonyos testtájékát. Szégyellem magam a maga helyében is!
– Na most már elég legyen! – harciaskodott Bibry. – Maguk semmit nem látnak a szemüktől, de engem a hipnózis érzékennyé tett a rejtett összefüggésekre. Nem vonom kétségbe Aston Rideback eddigi érdemeit, hiszen remekül játszotta el a magyarmintás ládát első és mindmáig egyetlen közös színpadi produkciónkban, és amikor kellett, szemrebbenés nélkül ellopott egy belga királyi sínautót, de mindez a német határ túlsó oldalán történt. Ahogy betettük ide a lábunkat, rögtön megszaporodtak a furcsaságok.
– És az nem furcsaság, hogy maga vitt oda bennünket ahhoz az éjjel is nyitva tartó kocsmához? – ragadta meg a professzor Bibry összegyűrt grabancát.
– Ne beszéljen nekem furcsaságról olyasvalaki, aki pénzért az öreganyja lelki üdvösségét is odaadná! – kiabált Bibry és visszarángatott.
– Még hogy én! – sápadt el a professzor, és még szorosabban fogta a meghipnotizáltat. – Aljas rágalom!
– Azt hiszi, nem tudom, hogy megállapodott a némettel? – sziszegte Bibry. – Ezzel a fogadásnak mondott bohóctréfával fogja a kezére játszani Tesla találmányát, mert megsértődött, hogy a mieink nem mutattak iránta érdeklődést.
– Ho… honnét veszi ezt a marhaságot? – sápadt el a professzor.
– Detektívgyakornok vagyok, csak összeraktam a kirakójáték részleteit – mondta Bibry, és megpróbálta a frakkjánál fogva megemelni a professzort.
– Uralkodjon magán, Bibry! – toppant oda Fitzpatrick. – És azonnal engedje el a professzort!
– Bocs főnök, de nem lehet! – ellenkezett a nyomozósegéd. – Érzem a hipnózisomon, hogy a német irányít. Azt szuggerálja, nincs szükség erre a pojácára, nyomjam ki belőle a szuszt!
– Leüssem? – mutatta föl az öklét Rideback.
– Nem tudná… – nyögte a professzor. – Ez az ördög nem érez fájdalmat. Emlékezzen a londoni pofonra.
– Akkor mit csináljak? – tárta szét a kezét a komornyik. – Mondjak el neki egy mesét?
– Inkább daloljon… az biztosabb… – fuldoklott a professzor.
– Miből gondolja?
– Wheeler írta abban a cikkében … a hipnózisról…
– Maga olvasta Wheeler inkriminált írását a Life and Science-ben? – hökkent meg Bibry olyannyira, hogy rögtön elengedte a skótmagyart.
– Természetesen olvastam – rendezgette az öltözékét a professzor. – Előfizetője vagyok ennek a míves sajtóorgánumnak.
– Bocsásson meg az iménti excesszusért, ezt nem gondoltam volna magáról! – porolgatta a professzor frakkját a meghipnotizált. – És azt tudta, hogy a zsurnaliszta urat Mr. Spongyának csúfolják?
– Tudta a fene! – morogta a professzor, és lefejtette magáról Bibry kezét.
– Azért kapta ezt a nevet, mert úgy szívja magába a tudományos adatokat, mint szivacs a vizet. Jó, mi?
– Bibry, ezért még számolunk – mondta Fitzpatrick főnöki komolysággal, de senki nem figyelt rá, mert az előttük hömpölygő tömegből hirtelen kibukkant a portugál divatdíva.
– Azonnal el kell tűnnünk! – kapkodta a levegőt. – Hemzsegnek itt az ügynökök, és mind magukat keresik.
– Mit követtünk el már megint? – sóhajtott a professzor.
– Bementünk a Geheime Staatspolizeiba, és nem úgy jöttünk ki, mint besúgók. A német titkosrendőrségnél ilyen nem fordulhat elő. Akit nem szerveznek be, azt laposra verik a pincében. Most biztosan korrigálni szeretnék a hibát.
– Valaki leadta nekik a drótot, hogy itt vagyunk… – vakargatta borostás állát a nyomozó.
– Ha ezt is megpróbálják rám verni, akkor panaszt teszek! – mondta Bibry.
– Nem hinném, hogy képes lett volna erre, még ha agyonhipnotizálták is – mondta a nyomozó. – Talán a firkász volt …
– Wheeler?! Az ki van zárva! – tiltakozott a professzor. – Lelkes és odaadó híve az angol hazának, és ahogy elnézem, nem kenyere a politika.
– Viszont a némettel egy kocsiban érkezett a Lord rezidenciájába – szólt közbe Rideback. – Ahogy elnéztem, nem volt köztük semmilyen differencia.
– Látják ott azt a bőrkabátos pasast? – suttogta María Orlanda, és a Rosmarkt felé mutatott. – Olyan föltűnően nem néz ide, hogy az már gyanús. És ott egy másik is, aki szintén nem néz ide!
– Igen, ezek titkos ügynöki technikák – állapította meg Fitzpatrick. – A következő fázis az lesz, hogy valamelyik elővesz egy sípot és megfújja. Tényleg az lesz a legjobb, ha elfüstölünk innen.
– Itt a kocsim az első mellékutcában – mondta a divatdíva. – Szép lassan, föltűnés nélkül, mintha csak sörözni mennénk, szédelegjünk arrafelé.
– No, de mi lesz a hugicámmal? – kámpicsorodott el Fitzpatrick. – Nem hagyhatjuk egy hazaáruló karmai között!
– Az lesz a legjobb, ha… – kezdte volna Rideback, de torkára fagyott a szó: az egyik bőrkabátos apró sípot vett ki a zsebéből, és teli tüdőből megfújta.
(folytatjuk)
