– A nyavalya törné ki ezt a sok bugris parasztot! – zsörtölődött George F. Wheeler, miközben kedélyes mosolygással utat tágított magának a nehezen kászálódó méhecskeszakértők és kertbarátok dzsungelében. Eredeti skót marhabőrből készült újságírótáskájával szelíden csapkodott jobbra meg balra, szakasztott úgy, ahogy egy bizonyos Mózes tette azt a Vörös-tenger partján, néhány évezreddel korábban. Lehet, hogy George F. Wheelernek is kőrisfabottal kellett volna suhintgatnia, mert a tulokhordaként kászálódó küldötteknek eszük ágában sem volt kitérni.
Az ifjú zsurnaliszta ettől ugyan nem esett pánikba, de észrevette magán azokat a jeleket, amelyek módfölött nehézzé teszik az újságírást: biztosra vette, hogy a konkurencia is szemet vetett a magyarra. Lehet, hogy egy csapat újságíró már most is ott lihegett a közelében, hogy a szusszal együtt az uborkaszezont negligáló kolumnás interjút is kipréselje belőle. Wheeler megkettőzte az erejét, de még mindig mosolyogva könyökölt bele az előtte tétlenkedőkbe, majd egy pardont odavetve fürgén elébük siklott.
Mire a szónoki emelvényhez ért, csorgott a hátán az izzadság, ráadásul bekövetkezett az, amitől rettegett: dr. Fajk Richárd professzor úrnak – úgy is, mint a légköri magnetizmus avatott szakértőjének, és úgy is, mint magyarnak – galád és érthetetlen módon hűlt helye támadt.
George F. Wheeler csalódottan támaszkodott neki a falnak. Képzeletében halványan földerengett a bolondokházára emlékeztető szerkesztőség képe, ahol D. H. Grant, a főnök már biztosan vöröslő fejjel tángálja az asztalt, mert megint csúsztak a leadással, és az a bizonyos oldal, ami erre a témára volt fenntartva, fehérebb volt a hó borította szemfedőnél. Wheeler tudta, hogy ha kudarcot vall, az ügyeletes szerkesztő kolléga kénytelen lesz bepötyögni a gépbe valami őrültséget, amivel – tekintve, hogy vér tehetségtelen emberről van szó – par excellence és approximatíve is sárba fogja tiporni a lap ázsióját. D. H. Grant ezt az egészet kizárólag őrajta, George F. Wheeleren fogja leverni, mégpedig úgy, hogy kártérítés címén megvonja tőle vagy félhavi járandóságát. És mindezt azért, mert a kecskeszakállú alak elpárologni méltóztatott.
– Vajon miként foroghat az esze egy magyarnak? – tűnődött Wheeler. Aztán eszébe jutott, hogy tavaly D. H. Grant fölvett küldöncnek egy fickót, akiről azt pusmogták, hogy Magyarországról való. Felőle akár a holdról is jöhetett volna, de egyszer véletlenül rajtakapta, hogy egy ósdi fanyelű bicskával abált szalonnát darabol a küldeményszortírozóban. Förtelmes látvány volt, csoda, hogy el nem hányta magát tőle.
Tehetetlenségében azon kezdett tűnődni, hogy vajon dr. Fajk Richárdnak is lehetnek-e ilyen elvetemült szokásai, amikor oldalt, az egyik szélesre tárt ajtó mögött mozgolódásra lett figyelmes. Mintha verekedés lett volna, de lehet, hogy csak lökdösődtek az urak. Nem tudta kideríteni az igazságot, mert rögvest elébe penderedett egy kiéhezett méhecskeszakértő csoport. Pipiskedve próbált átnézni a fejek fölött, és most már, ha csak egy villanásnyira is, de tisztán látta, hogy dr. Fajk Richárd, a nemzetközi hírnév küszöbén álló magyar magnetikus az, akit inzultálnak.
Az ifjú zsurnaliszta Dávid-parittyaként lóbálta meg jóféle skót dudabőrből készült újságírótáskáját, de előzőleg beletette azt a fél fontot nyomó utcakövet, amit zakójának rejtekzsebében ilyen vagy hasonló célokra tartogatott. Az ütleggé átminősített irattartó alkalmatossággal már könnyedén utat tágított a tömegben, aztán félszegen mosolyogva és egy halkan elrebegett pardon kíséretében befurakodott a résbe.
Épp jókor érkezett, mert egy szmokingba öltöztetett tasmániai ördög javában tuszkolta befelé a professzort a Royal Albert Hall koloniál stílusban kialakított férfi vizeldéjébe. Wheeler arrafelé vette az irányt, de a Royal Albert Hall Gentlemen’s címkéjű mellékhelyiségébe akkortájt nehezebb volt bejutni, mint a Tower titkos belső kamrájába, ahol a koronaékszereket őrzik. Nem azért, mert szigorított biztonsági intézkedések voltak érvényben, hanem mert a méhecskebarátok és a kertbogarászók egy nagyobb leágazása is arrafelé zúdult, gondolván, hogy a vacsora előtt még peslantanak egy kiadósat. A tasmániai ördög mindenkit megelőzve tolta be ide a hullafehérre változott magyar professzort.
– Megvagy madárkám! – örvendezett George F. Wheeler, ismervén az angol férfivizeldék architektúráját, vagyis hogy nem létezik bennük hátsó kijárat, a szellőzőablak pedig olyan magasan van, hogy csak létrával lehet elérni.
Többször is megfordult már a Royal Albert Hallban, ezért nagyjából tudta, milyen terekre és benyílókra lehet majd számítani a rézgombbal ékesített lengőajtó mögött. Arról viszont fogalma sem volt, miként adhatja elő a professzornak a kérdéseit, ha két tucat köpcös, vörös képű alak csorgat mellette. A tasmán ördög minden bizonnyal egy másik magyar lehetett, mondjuk a professzor testőre, vagy valami ilyesmi. Ezeknél a nomád sorból épphogy csak kikeveredett népeknél mindennapos dolog a nyersesség meg a durvaság, nem csoda, hogy a testőr is szinte erőszakkal terelte be a gazdáját a könnyebbedést hozó helyiségbe. De hogy ez miként kötődik a légköri magnetizmushoz, azt George F. Wheeler nem tudta megválaszolni. Már majdnem odaért a meglehetősen masszívnak látszó vécéajtóhoz, amikor egy kéz nehezedett rá a vállára, és nyúlékony, ám eltéphetetlen gumiszalagként visszahúzta.
George F. Wheeler megtorpant, és hátranézett. Egy szigorú tekintetű suhanc nézett vele farkasszemet.
– Remington Bibry vagyok, a Yardtól – mondta a nyápic alak kéjes beleéléssel. – George F. Whaler úrhoz van szerencsém?
– George F. Wheeler vagyok, a Life and Science-tól – pontosított a zsurnaliszta.
– Nekem aztán mindegy – mondta a segédnyomozó. – Velem kell jönnie.
A zsurnaliszta szíve akkorát ütött, mint egy házilag eszkábált gőzkalapács.
– Miért? Mi történt? – dadogta.
– Majd megtudja, ha eljön az ideje. Most elégedjen meg annyival, hogy a nemzet biztonsága forog kockán.
