– Mi az, hogy végállomás?! – kérdezte a Lord sértődötten. – Egy újabb trükk?
– Nézzen körül, maga ütődött! – húzott egy ívet a karjával a német. – A Liebevoll Edelweiss Dumpfenzugen használhatatlan. Közös kalandozásunknak tehát vége.
A Lord végigmérte az I. Vilmos császár szobráról lecsüngő vásznat, és az oldalra dőlt pilótakabint. Ha még pár lépést repült volna a zeppelin, pontosan a Mosel és a Rajna találkozásánál esik bele a vízbe.
– Nos, ha így áll a dolog, kedves őrgrófom – kedélyeskedett a Lord, bár reggel kilenc tájban sosem volt kedve ilyesmihez –, akkor legyen szíves átnyújtani nekem a kagylót, a megfelelő fordítótáblával együtt.
– Vajon miért? – nevetgélt a német.
– Száz okot is tudnék rá mondani, de kapásból elégedjen meg eggyel – így a Lord. – Mivel a LED Zeppelin röpképtelenné vált, Németország rútul elveszítette a fogadást.
– Azt azért nem hinném – replikázott Spahrwasser. – A ládavivők az éjjel olyan gyönge jelzést adtak, hogy a műszer mutatója éppen csak megmozdult. Mindez azt jelenti, hogy jócskán eltértek attól az irányról, amit Londonban kijelöltünk.
– Ne beszéljen mellé, maga cérnapusztító! A jel időben és érzékelhetően megérkezett! Számomra mindez azt bizonyítja, hogy Ridebackék állják a sarat. Meg vagyok győződve, hogy kilenckor ismét megjön tőlük a jel.
– Akár megjön, akár nem, mi itt a földön képtelenek leszünk érzékelni. Kivéve persze, ha a rádiót idehozzák szinte a lábunk elé, de ez aligha lehetséges. Fogja föl végre, maga szerencsétlen, hogy a játszmának vége!
– Ha így van, akkor kérem a győztesnek járó műszert! – nyújtotta a kezét a Lord.
Spahrwasser kivette a vadászkabátja zsebéből Tesla műszerét. Forgatta, nézegette, aztán a Lordhoz fordult.
– Egyezzünk ki döntetlenben – mondta. – Én megtartom a kagylót, magáé meg legyen a rádió.
– Nálunk, angoloknál a fogadásban nincs döntetlen! – akadékoskodott a Lord.
– De nálunk van! – jelentette ki Spahrwasser. – És ön jelenleg német földön áll, ahol a német szabályok érvényesek.
– Tojok a német szabályokra! – toppantott a Lord. – Pontosan tudom, miben mesterkedik.
– Valóban?
– Igen! Rá akarja tenni a pudvás mancsát Nikola Tesla találmányára, hogy saját szabadalomként eladhassa!
– Ugyan már, kedves Meltinghouse! – szabadkozott a német. – Én tisztességes ajánlatot tettem. Miért kapta föl a vizet?
– Ne vegye a szájára azt a szót, hogy tisztesség, mert mérgezést kap! – fújtatott a Lord. – Becsapott engem, és most azt hiszi, ki is semmizhet. Hát nem, Mr. Spahrwasser! Mi Meltinghouse-ok nem adjuk föl soha!
A német bádogképéről lehervadt a mosoly.
– Akkor hát figyeljen ide, maga magyarimitátor! – sziszegte. – A fogadás abban a pillanatban véget ért, ahogy az emberei letértek a kijelölt útról, és nem Aachennél, hanem jóval délebbre, Mützenichnél próbálták átlépni a határt.
– Szabadna tudnom, mire alapozza ezt a hipotézist? – hátrált a Lord.
– A jel erősségére, meg az összehasonlító táblázatra – a német meglobogtatta a gyűrött papírost a Lord orra előtt. – Tesla találmányának az a lényege, hogy a kagyló mindig a rádióadóhoz mért helyzetét mutatja.
– Igen, igen – bólogatott a Lord. – Az összehasonlító táblázat mutatja meg a kagylóhoz képest a rádióadó helyzetét.
– Na látja, megy ez magának! – visszakozott Spahrwasser. – Tegnap háromkor a társaság valahol Mützenich környékén mászkált, ami az egyik legjobban őrzött német határszakasz. A nyakamat rá, hogy azóta már le is tartóztatták őket.
– De ugye magának csak egy telefonjába kerül, hogy szabadon engedjék őket? – kérdezte a Lord.
– Nem egészen – hunyorgott a német. – A kémgyanús elemeket átveszi a Gestapo, és oda nekem nincs bejárásom.
– Rideback tudja, miként kell kicselezni a maguk kutyáit – mondta a Lord.
– Miért emlegeti folyton ezt a Ridebacket?
– Ő a mindenesem. Teafőzésben, laposkúszásban verhetetlen.
– Csupa haszontalanság.
– Várjuk meg a kilenc órát! – így a Lord.
– Felőlem! – vonta meg a vállát a német. – De figyelmeztetem, ha a műszer néma marad, úgy itt hagyom magát, mint Szent Adalbert a norvégokat. Fogadja el az ajánlatomat, és hívok egy taxit, hogy fuvarozza el a legközelebbi brit konzulátusra.
– Ez fenyegetés?
– Nem. Tréfa.
– Megszakadok a röhögéstől.
– Jobban tenné, ha megnézné, hány óra van.
A Lord a magyar parasztgatyájához kapott, mintha zsebet keresett volna rajta, aztán eszébe jutott, hogy az óráját a mellénye gombjához kötött láncon tartotta, és abba a kis rekeszbe tuszkolta bele, ami szebb napokon a névjegyek őrzésére szolgált.
– Elvesztettem az órámat… – motyogta.
– Nálam most van kilenc – húzta elő hipnotizálásra is használt időmérőjét az őrgróf. – Amint látja, a jel nem érkezett meg.
– Várjunk még egy percet… – próbálkozott a Lord.
– Legföljebb egyet – tette el az időmérőt a német. – Ha elfogadta volna az ajánlatomat, akár együtt is tovább kocsikázhatnánk, de így sajnos…
Spahrwasser szeme hirtelen elkerekedett, és findzsa nagyságúvá tágult.
– Ez hihetetlen… – rebegte.
A Lord közelebb furakodott és nem akart hinni a szemének: a kagylóműszer cágere három egész négy tizedet mutatott.
– Három egész négy tized… három egész négy tized… – motyogta a német és előkapta az összehasonlító táblázatot. Épphogy csak egy pillantást vetett rá, aztán fölemelte a tekintetét és értetlenkedve nézett Lord Meltinghouse-ra.
– Itt vannak Koblenzben! – mondta síri hangon.
A krémszínű sportautó fél kilenc előtt pár perccel gurult be Koblenz főterére, a Zentralplatzra, és megállt a horogkeresztes lobogóval díszített Geheime Staatspolizei iroda előtt.
– Akár hiszik, akár nem, ez a város több mint kétezer éves – nézett körül María Orlanda, és rágyújtott egy Mato Grossó-i cigarettára.
– Ez az, ami bennünket most a legkevésbé sem érdekel – mondta a professzor. – Ha nem bukkanunk rá tüstént a LED Zeppelinre, úgy elbukjuk a fogadást, mint a pinty.
– Azt már most is elbuktuk – sóhajtott Wheeler. – A rádiónkat Mützenichben most szedik darabokra a deutsch-ok.
Az utazás ideje alatt Wheeler többször is rátette a kezét Liza combjára, aki eleinte durván lelökte onnét, de ahogy múlt az idő, egyre álmosabb lett. A végén már nemcsak otthagyta Wheeler kezét, ahol volt, de fejét a zsurnaliszta vállára hajtva el is bóbiskolt. Mindez pár órával ezelőtt történt. Most már verőfényes reggel volt, és az autó utasait egyre sürgetőbben szólította a fogadással vállalt kötelesség.
– Attól tartok, igaza van – mondta a professzor, és kiszállt a kocsiból. – A rádiót elvesztettük, és nincs Aston Rideback, hogy kiókumláljon valami megoldást. A szívem szakad ketté, de ki kell, hogy mondjam: Tesla találmánya a németeké.
– Ne adjuk föl ilyen könnyen! – szólalt meg Liza is, miután a kocsiból kilépve nagyot nyújtózkodott. – Még nincs is kilenc óra!
– Háromnegyed múlt két perccel – nézett az iroda fölötti órára a skótmagyar. – Tudja, kedves kisasszony, mi kéne ahhoz, hogy ne bukjunk el? Első osztályú csoda.
– Csodák márpedig vannak – jelentette ki María Orlanda, és elegánsan kilibbent a kormánykerék mögül. – Tavaly a párizsi háziköntös fesztiválon mindenki a bolgár kollekciót hitte a favoritnak, mégis az enyém lett a győztes.
– Ó, az egészen más műfaj! – legyintett a professzor. – A háziköntösök esetében nem vitatom el a csodát, mert nekem is van egy odahaza. Előfordul, hogy törülközőnek vagy paplannak használom, de az is megesik, hogy vitorlaként üzemel a halászcsónakomon.
– Az enyém már kubista festmény is volt – lépett ki a kocsiból Wheeler. – Tavaly hatoldalas műelemző cikket írtam róla, hogy az uborkaszezonban meglegyen az íráspenzumom. Én is alátámaszthatom, hogy a háziköntösök sokoldalúsága maga a csoda.
– Akkor biztosan meg fog érteni, ha megütköztetem velük a rádióládák egyoldalúságát – így a professzor.
– Különös tekintettel arra a tulipándíszes példányra, ami elveszett! – recsegte egy hang a hátuk mögött.
A krémszínű sportautó csomagtartója kipattant, és kimászott belőle a meghipnotizált.
– Látom képén a kaján örömöt, maga opportunista! – sziszegte a skótmagyar.
– Az csak a lyukas pótkerék lenyomata – mondta Bibry. – Kicsit szűken voltam odabent.
– Figyeljenek! Mintha mákdaráló zúgna valahol! – fülelt Liza.
– Csak a blimp lehet – nézett az égre Bibry.
– Bibry, maga Loch Ness-i szörny! Úgy tesz, mintha nem tudná, hogy a LED Zeppelinnek, vagy, ahogy mondja, blimpnek nincs motorja! – kötözködött a professzor.
A zúgás fülsértő robajjá erősödött.
– Odanézzenek! – mutatott Wheeler a Viktoriastrasse irányába.
A sarok mögül megjelent egy oldalkocsis motorkerékpár és nyílegyenesen feléjük tartott. Hosszú, kékeszöld füstcsíkot vonszolt maga után, amely egészen a háztetőkig emelkedett.
– Vágjanak pofon, ha ez nem Aston Rideback! – kurjantotta a professzor azzal a túláradó örömmel, amivel a hajótöröttek üdvözlik a horizonton föltűnő vitorlát.
A motorkerékpár csónakjában ott virított a magyarmintás rádióláda, Rideback fején meg ugyanolyan pilótasapka feszült, amilyenben Adolf Hitler kampányolt a választások előtt. Messziről látszott, hogy a komornyiknak szűk ez a satyak, mert a csatjai úgy lobogtak a feje körül, ahogy a vágtázó baknyúl húzza maga után a füleit.
– Rideback, édes egykomám! – sietett az érkező elé a skótmagyar. – Tudtam, hogy számíthatunk magára!
– Az előbb még azt mondta, minden elveszett – károgott Bibry.
– Ha mondtam, hát mondtam! – mérgelődött a professzor. – A lényeg az, hogy Mr. Rideback itt van, és meghozta a rádiót.
Rideback akkurátusan megállította a motort, lecibálta a fejéről a Hitler sapkát, és szélesen elvigyorodott.
– Remélem, nem késtem el – mondta.
– Maga Aston Rideback? – mászott ki az anyósülésről az eddig csöndben bóbiskoló Fitzpatrick.
– Személyesen – szalutált a komornyik. – Ha nem tévedek, akkor ön az óraszolgálat vigéce. Minek köszönhetjük a látogatását?
– Erről később is ráérünk diskurálni! – forgolódott a professzor. – Most sürgősen villanyáramot kell szereznünk!
– Nem szeretném kiábrándítani az urakat meg a kishölgyet – eregette a Mato Grossó-i füstöt María Orlanda –, de ebben a városban csak tízkor nyitnak a kávéházak, máshol meg nem fognak szabad fölhasználású áramot találni.
Fitzpatrick előhúzta a zsebéből Lord Meltinghouse csicsás zsebóráját.
– Hét perc múlva kilenc – lengette meg Rideback szeme előtt. Az oda se bagózott.
– Javaslom, hogy csöngessünk be egy magánlakásba – mondta Bibry.
– Az egyenlő lenne a közbotrányokozással – biggyesztette le a száját a professzor. – Úgy néz ki, mint egy szabadnapos madárijesztő.
– Bagoly mondja verébnek – riposztozott a nyomozósegéd. – Ezzel a szétment frakkjával, meg a kilógó mellszőrzetével szakasztott olyan, mint egy másnapos hulla, akinek ellopták a lábbelijét.
– Miért nem mennek be ide, az irodába? – kérdezte María Orlanda. – Náluk biztosan van áram, és a németek legendásan segítőkészek.
– Geheime Staatspolizei – betűzte az irodabejárat föliratát Wheeler. – Nem túl bizalomkeltő…
– Igaza van ennek a kárókatonának – nézett végig magán a professzor. – Ha ebben az állapotunkban bemasíroznánk közéjük, úgy letartóztatnának bennünket, mint a pinty!
– Akkor masírozzanak be úgy, mint a katonák – mosolygott María Orlanda. – A csomagtartóm dugig van szebbnél szebb egyenruhákkal.
– Ezt komolyan mondja? – tátotta el a száját a professzor.
– A legkomolyabban – pöckölte el a csikket a divatdíva. – A professzor magára veszi a pink tábornoki szettet, az újságíró meg a bézs hadmérnökit. A meghipnotizáltnak jó lesz a sötétlila hadsegéd-kollekció.
A férfiak egymásra néztek. Megvolt a véleményük a pink meg a papajaszínű egyenruháról, de hallgattak, mint a büdöskömény.
– Mennyi időnk van még? – fordult a nyomozóhoz a skótmagyar.
– Három perc – mondta Fitzpatrick.
– Akkor nyomás! – rendelkezett a professzor.
Nem sokkal ezután bekövetkezett az, amire a koblenzi Geheime Staatspolizei személyzete évek múlva is élénken emlékezett. Az őrök, a nyomozók, a titkárnők és kínzástechnikusok mindörökre emlékezetükbe vésték ezt a napot, mert a messzi Szváziföldről érkezett hozzájuk egy meglehetőst tarka katonai küldöttség. Az ajtónálló őrök mellett egy rózsaszín egyenruhát viselő tábornok lépegetett be az épületbe, akit bézsbe öltözött hadmérnök meg egy lilában parádézó hadsegéd követett. Mögöttük két civil tolakodott, akik a szváziföldi katonai küldöttség mobil rádióadóját cipelték. Ebben a messzi, idegen országban nem beszélik a német nyelvet, ezért a küldöttséggel egy tolmácsnő is megjelent, aki kísértetiesen hasonlított arra a portugál divatdívára, aki pár hónappal előbb a Deutsche Bienenzuckt címlapján szerepelt. A hölgy előadta a meglepetéstől lemerevedett németeknek, hogy a szváziföldi katonai küldöttség a nürnbergi egyenruhafesztiválra igyekszik – egy birodalmi pecséttel ellátott meghívót is fölmutatott –, aztán fölszólította a hivatalnokokat, hogy azonnali hatállyal bocsássanak német birodalmi áramot a rendelkezésükre, a vendégeknek ugyanis ellenjegyeztetniük kell a szobafoglalásukat.
A német hivatalnokokat annyira megbabonázták az élénk színű egyenruhák, hogy eszükbe sem jutott ellenkezni. Szolgálatkészen kihúzták a falból a rádiójukat, amelynek egy félrecsúszott állomásán a gerlehangú Marlene Dietrich énekelt, és becsatlakoztatták a helyére a szváziföldi miniadót. A pinkruhás tábornok épphogy csak megmatatta a készüléket, aztán szalutált, és a követőivel meg a ládájával együtt távozott.
Mire az állambiztonsági csapat magához tért, a küldöttség – egy krémszínű sportautóval és egy oldalkocsis motorkerékpárral – már kifelé hajtott a Zentralplatzról.
– És most hová? – kérdezte a kocsit vezető tolmácsnő a mögötte ülő tábornoktól.
– Természetesen Frankfurtba – mondta a skótmagyar tábornok. – A terv szerint háromkor kell jelentkeznünk.
– Nagyon remek – mondta a portugál tolmácshölgy. – Frankfurt alig kétórányira van. Lesz időnk meginni egy igazi német kávét.
– Kinek kell az a híg lötty! Frankfurtban most van a nyári sörvásár! – recsegett ki egy hang a csomagtartóból.
Az utasok nem kommentálták ezt a jelenséget, de George F. Wheeler szája szélén végigkúszott egy halovány mosolyféle. Arra gondolt, hogy a sörvásáron mindent egy lapra téve meg fogja környékezni a mellette ülő, napfényben is kísértetszerűnek látszó leánykát. Persze csak ha az isten is úgy akarja.
(folytatjuk)
