Joseph Schwartz teljes mértékben elégedett volt a sorsával. Második éve dolgozott a határőrségnél mint ordonánc[1], és ezért a nyugodt, kényelmes munkáért szolgálati lakást meg havi százhúsz birodalmi márkát kapott. Jó dolgában már a nősülés gondolata is foglalkoztatta, de nem akarta elkapkodni a dolgot, mert még nem töltötte be az ötvenet.
Napi teendői javarészt küldeményszállításból álltak, amit Joseph Schwartz módfelett kedvelt, mert ilyenkor a zárt terű szolgálati furgonnal mászkálhatott. Bevitte Koblenzbe a határon lekapcsolt gyanús elemeket, visszafelé meg élelmiszert fuvarozott a Mützenichben állomásozó helyőrségnek. Fogolyból hál’ istennek nem volt hiány. A francia titkosügynökök egyre többször próbáltak beszivárogni az országba, hogy meglessék, mi van a hírhedt Maginot-vonaluk túloldalán. Ha ilyesmire szánták magukat, sosem a saját kerítésükön másztak át, hanem a belgákén. Azt hitték, itt könnyebb lesz a dolguk, de a német titkosszolgálatot sem kellett félteni: a frissen megalakult Gestapo a francia határon csak egy irodát működtetett, a belga vonalon meg tizenkettőt. Nem csoda, hogy a Belgiumból átmerészkedő francia kémek mind egy szálig lebuktak, pedig többnyire bőrgatyás, vadászkalpagos német parasztoknak voltak álcázva. Az ordonáncmunkának azért volt egy apró szépséghibája is: ha Joseph Schwartz szobájában megcsörrent a telefon, rögtön mennie kellett, mindegy, hogy nappal volt, vagy éjszaka.
1934. augusztus 16-án, nem sokkal hajnali három után minden korábbinál hisztérikusabban szólalt meg a készülék. Joseph Schwartz kábán és izzadtan nyúlt a kagyló után, és elmúlt vagy fél perc, mire fölfogta, hogy ivó- és kártyacimborája, a Gestapo szolgálatában álló Hans Müller hívatja, mert elkapott egy kémbandát, akiket haladéktalanul be kell vinni Kolbenzbe.
Schwartz magára rángatta a gyűrött mundért, meg a még gyűröttebb nadrágot, bebújt a két számmal nagyobb bakancsába, az ágy alól előhúzta a sapkáját, amelyről előzőleg lehessegette a macskát, majd nagyokat ásítva kiment, hogy beindítsa a zárt rakterű MAN-t. Közben eszébe jutott, hogy Müller azt mondta: most nem francia, hanem angol kémekről van szó. Ha angolok, hát angolok, vonta meg a vállát Schwartz, és a kezes bárányként működő járművel megindult a kivilágított kocsma felé.
Az éjjel-nappal nyitva tartó italmérés Müller agyszüleménye volt, de remekül bevált, mert a kitikkadt határsértők rögtön arrafelé vették az irányt. Mielőtt bezupált volna, Müller az Aacheni Amatőr Színi Egyletben tevékenykedett. Ezt a jártasságát kocsmárosnak álcázott ügynökként is remekül kamatoztatta. De egy Walther Gewehr márkájú pisztoly azért – biztos, ami biztos alapon – mindig ott lapult a keze ügyében. Munkaadói teljesítmény alapján fizették, így fogolyhiányos időkben a tisztán csak sörivási szándékkal odatévedt helyieket is gond nélkül lakat alá helyezte. Kocsmája ilyenformán a környék legkevésbé látogatott intézményének számított. Ha úgy hozta a helyzet, a kémgyanús elemeket betessékelte a kármentő mögötti cellába, kissé megdolgozta őket, aztán riasztotta Schwartzot. Az ordonánc a megbilincselt és elővallatott foglyokat a jól fölszerelt és mindenféle trükkös mutatványokra előkészített koblenzi Gestapo irodába szállította.
Ilyesféle helyzet alakulgatott most is, bár Schwartz nem értette, hogy a kocsmából előterelgetett foglyok miért nincsenek parasztgazdának öltözve. Az egyik zokniban volt, ugyanakkor frakkban, amely alól előtüremkedett csupasz és professzorosan szőrös mellkasa, a másik szakasztott úgy nézett ki, mint egy tudományos újságíró, bár a derék ordonánc újságírót se igen látott, nemhogy tudományosat. A harmadik kockás tweedpantallóban feszengett, amely a beszívott harmattól elveszítette addigi formáját, és csak lógott, mint egy kiszuperált török bugyogó.
– Speciálisan kiképzett angol kémek – mutatott a társaságra Müller. – Az egyik őrült tudósnak, a másik tudományos újságírónak, a harmadik tehetségtelen nyomozósegédnek álcázta magát. Azt hitték, ezzel a technikával észrevétlenek maradhatnak.
– Ez a legjobb ötlet, amivel eddig találkoztam – mondta Schwartz. – A parasztok csak a maguk bajával vannak elfoglalva, egy őrült tudósra, egy újságíróra, pláne tudományosra, meg egy nyomozósegédre oda se bagóznak. Kész csoda, hogy elkaptad őket.
– Azt hiszed, nem ismernék föl egy őrült tudóst? – önérzeteskedett Müller.
– Sima tudóst se láttál, nemhogy őrültet – legyintett az ordonánc.
– Mondjak egyet?
– Ha tudsz…
– Na, ide figyelj: pár éve Koblenzben láttam egy alakot, aki gőzhajtású kerékpárral kísérletezett.
– Mi köze ennek a tudományhoz?
– És ahhoz mit szólsz, hogy volt egy pasas a századunkban, aki bakaszarból margarint állított elő. Tökéletes volt a színe is meg az íze is, csak a szagával nem tudott mit kezdeni.
– Ezek itt mivel kísérleteztek? – mutatott a kocsma előtt topogókra az ordonánc.
– Fogalmam sincs. Neked, mint bizalmas, jó barátomnak elárulom, hogy kaptam egy fülest Belgiumból. Nem tudom, ki lehetett, de azt mondta: ma éjjel egy csapat angol megpróbál átjönni a határon. Hagyjuk meg őket abban a hitben, hogy sikerült nekik, mert náluk van az évezred találmánya.
– Hűha! Ezt nevezem fogásnak!
– Ugyan már! – legyintett Müller. – A telefonáló hazudott. Az angolok egy tulipánmintás ládát cipeltek, amiben tudod, mi volt?
– Dinamit?
– Frászkarikát! Egy rádióadó.
– Becipeltek egy rádióadót a birodalomba? Ezek meghibbantak – nevetgélt Schwartz.
– Szerintem is. Hagytam, hogy kipróbálják, aztán rájuk fogtam a stukkert.
– Jól tetted – mondta az ordonánc. – Koblenzben majd kiszedik belőlük az igazságot. Kiállítottad a szállítólevelet?
– Ezt a bagázst nem fogjuk elkönyvelni – mondta Müller, és az angolok felé sandított. – Megállsz velük valami félreeső helyen, és lehetőleg fejbe lövöd mind a hármat.
– Álljon meg a menet! – kapott a szón az ordonánc. – Az ilyesmit te szoktad intézni. Én sofőr vagyok, nem scharfrichter[2]!
– Nekem itt kell maradnom a rádióval, amíg érte nem jönnek – tárta szét a karját Müller. – Ez a parancs.
– Hogy a fenébe lőjek le három embert?!
– Egyesével.
– Nincs is pisztolyom!
– Tessék, itt az enyém! – nyújtotta át Walther Gewehr márkájú stukkerét Müller.
Schwartz úgy vette el a fegyvert, mintha egy üres tojáshéj lett volna. Nézegette, forgatta, szemlátomást nem tudott mit kezdeni vele.
– Akkor ezt megbeszéltük – mondta Müller. – A stukkert kipucolt és megolajozott állapotban kérem vissza.
Schwartz valami olyasfélét motyogott, hogy a fene ebbe az egészbe, de végül mégis betessékelte a társaságot a furgonba.
– Most aztán benne vagyunk a pácban – mondta James Bound professzor, miután rájuk csapódott a duplafalas furgonajtó. – A német fogdákban csapnivaló az élelmezés.
– Úgy véli, be fognak zárni bennünket? – kérdezte Wheeler.
– Már be is zártak – sóhajtott a skótmagyar.
– Mert hogy tiltott határátlépést követtünk el – mondta Bibry.
– Éppen maga mondja ezt, aki bevallottan a németek szekerét tolja? – vetette oda a professzor.
– Csakis azért, mert meg vagyok hipnotizálva – replikázott Bibry.
A furgon megmozdult, a raktér pedig átvette a haladó járművekre jellemző lassú imbolygást.
– Uraim, remélem, tisztában vannak vele, hogy ez a nem várt fordulat expedíciós kalandozásunk végét jelenti – mondta a professzor.
– Legközelebb reggel kilenckor kell jelentkeznünk. Még van öt óránk – tűnődött Wheeler.
– Az idő egymagában semmit sem ér – vitatkozott a professzor. – Momentán be vagyunk zárva egy hűtőkocsiba, vaksötét van, és azt sem tudjuk, hová visznek bennünket.
– Már hogyne tudnánk: Koblenzbe – vetette oda Bibry.
– Miből gondolja, maga nagyokos? – így a professzor.
– Detektívfüllel figyeltem a boche-ok beszédét, és hallottam, hogy az egyik azt mondja: Koblenz.
– Igen, én is hallottam – erősítette meg Wheeler.
– Koblenz? – tűnődött a professzor. – Tudomásom szerint az egy nagy iparváros, de a brit diplomácia szempontjából csak egy jelentéktelen porfészek. Két-három napba is beletelik, mire a mieink megtalálnak és igazolnak bennünket. A fogadásnak tehát lőttek.
– No és Rideback? – vitatkozott Wheeler. – Ő még szabadlábon van. Lehet, hogy azt is tudja, mi történt velünk.
– Ha tudja is, mit tehetne? – sóhajtott a professzor.
– Például visszalophatná a rádiót – szólalt meg Bibry.
– Úgy van! – helyeselt Wheeler. – Rideback tudni fogja, hogy ebben az esetben nem mi vagyunk az elsők, hanem a rádió. A készüléket kell visszaszereznie, és valamilyen járművön továbbvinni a kijelölt úton.
– Amitől egyébként jó alaposan eltértünk – pontosított a skótmagyar. – A térkép szerint Aachennél kellett volna belépnünk Németországba, és Koblenz érintésével továbbmenni Frankfurt felé…
– Ahol éppen most van a nyári sörvásár! – szólt közbe Bibry.
A professzor elengedte a füle mellett a megjegyzést:
– Mivel jócskán délebbre vagyunk a kijelölt iránytól, mindenképpen el kéne jutnunk Koblenzbe, még reggel kilenc óra előtt.
– Akkor még szerencsénk is van ezzel a letartóztatással! – nevetgélt Wheeler. – A németek elvisznek bennünket Koblenzbe, és mi szép kényelmesen leadjuk a kilencórás jelzést.
– De ehhez Ridebacknek vissza kell szereznie a rádiót, mert ha nem, akkor kaputt – mondta Bibry.
A másik kettő hallgatással adott neki igazat.
– Miért nem próbálunk meg kitörni? – kérdezte Wheeler egy idő múltán.
– Ez egy fémkasztli, és nekünk még egy pajszerünk sincs – mondta a professzor.
– Ha nem felejtettem volna a táskámat a Lord Rollys-Royce-ában, bőven lenne szerszámunk. Mint tudományos újságíró, mindig tartok magamnál egy négyfontos utcakövet meg egy háromélű ráspolyt, ami feszítővasnak is megteszi – mélázott a zsurnaliszta.
– De ottfelejtette, úgyhogy kár a szóért – jegyezte meg Bibry.
Megint hallgattak egy darabig. A motorzúgás és a kocsi egyenletes zötykölődése már majdnem álomba ringatta a professzort, amikor Wheeler újabb javaslattal rukkolt elő:
– Dörömböljünk – mondta. – A sofőr egy idő után meg fogja unni, és hátrajön megnézni, mi a baj. Mivel egyedül van, rávetjük magunkat és leteperjük.
– A terv remek – mondta Bibry álmatagon –, de mintha a kocsmáros egy mordályt is a sofőr kezébe nyomott volna.
– Arra az effektusra fogjuk kihegyezni az akciót, ami akkor jelentkezik, ha sötétből nézünk be a még sötétebbe.
– Miért? Mi van akkor? – kérdezte a professzor álmatagon.
– Nem látunk semmit – magyarázott Wheeler. – Jelen esetben úgy fog működni a dolog, hogy a sofőr a kinti éjszakából benéz ide, a még sötétebbe. Hiába lesz nála pisztoly, ha mi láthatatlanok vagyunk.
– Gondolja, hogy sikerülni fog? – szólalt meg Bibry.
– Biztos vagyok benne! – lelkendezett Wheeler. – Elvégre vízen járni is lehetséges, ha elég hideg van hozzá.
– Akkor ne tétovázzunk! – mondta a professzor, és odamászott az ajtóhoz. Kitapogatott a lemezen egy olyan területet, ahol sem szegecsek, sem fogantyúk nem veszélyeztették a testi épségét, majd ökölbe szorította a kezét, és lendületet vett, hogy odacsapjon. Mielőtt még erre sort keríthetett volna, a furgon csikorogva lefékezett, röviddel később pedig valaki zörögni kezdett a lakattal.
Az ajtó kinyílt.
A fölszálló meleg légmozgás dacára a LED Zeppelin egyre csak vesztett a magasságából. Hajnal felé, amikor a keleti ég alján egy bíborvörös csík jelezte a nap közeledtét, már nemcsak a magasra nőtt nyárfákba, hanem az alacsonyabb és tömzsibb tölgyekbe is beleakadozott a gondolája.
– Messze van még az a város, amit emlegetett? – kérdezte a Lord, miközben a lándzsaként meredező villanypóznákat nézte.
– Szinte már ott is vagyunk – mondta Spahrwasser. – Azok a pálcák a távolban már Koblenz gyárkéményei.
A Lord kihajolt a gondola ablakán és hunyorogva leste az előtünedező pálcákat. Sokkal inkább hasonlítottak zászlórudakra, mint gyárkéményekre, de egyre több lett belőlük, és szép lassan ellepték a láthatárt. A Lord azt is megállapította, hogy ezek az építmények magasabbak, mint a Canterbury Cathedral.
– Úgy jönnek ránk ezek a kémények, mint a birnámi erdő! – forgolódott a Lord. – Sürgősen föl kell emelkednünk a felhőkig. Van még abból a nevetőgázból?
– Ha jól emlékszem, maga hajította ki a palackot, de amúgy se vennénk hasznát. De a ballon meg a kabin közötti résben van egy evezőlapát.
A német kihajolt, és rövid ideig tartó kaparászás után behúzott egy evezőt.
– Ezzel akar gályázni, ha megszűnik az áramlás? – kérdezte a Lord.
– A sirályokat szoktam vele ijesztgetni – vonta föl a szemöldökét a német.
– Mit ártottak magának?
– Folyvást rászarnak a ballon tetejére.
– Egy kis sirályszar nem a világ.
– Mindig is tudtam, hogy az angolok nem értenek a repüléshez – emelte föl kolbászszerű mutatóujját a német. – Elgondolkodott már azon, hogy miért vagyunk képesek hajszálpontosan repülni?
– Őszintén szólva: nem.
– Akkor jól figyeljen: a Liebevoll Edelweiss Dumpfenzugennek nincs motorja, csak akkor tarthatja a pályáját, ha nem változik meg a súlypontja. Idáig érthető?
– Nagyjából.
– Ha a súlypontunk – folytatta a német – akár csak egy kicsit is eltolódik, máris eltérünk az eredeti iránytól.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy a sirályszar elmozdítja a zeppelin súlypontját?
– Igen, azt.
– Már megbocsásson, de ez hülyeség.
– Miért lenne az?
– Ide-oda mászkáltunk a gondolában. Ez nem változtatta meg a súlypontot?
– Részben igen, de nem annyira, mint a ballon tetejére tett súly.
– A sirálykaka?
– Az.
– Föltételezem, hogy német precizitással azt is kiszámolta, hány font madárürülék kell az esetleges eltérüléshez.
– Még szép, hogy kiszámoltam! Meg fog lepődni: kétezer mérföldön már egy pötty is jelentős eltérülést okozhat.
– Egyetlen sirálypötty?
– Pontosan.
– Szinte kétlem.
– Az a maga baja. Én mindenesetre a kezem ügyében tartom az evezőt.
– Amit ha ráfog a sirályokra, azok hanyatt-homlok elmenekülnek.
– Úgy van, ahogy mondja: a sirályok pontosan tudják, mekkorát lehet ütni egy evezővel.
– Nem győzök csodálkozni ezen a találékonyságon – gúnyolódott a Lord.
– Inkább menjen a kabin elejébe és navigáljon! – rendelkezett Spahrwasser. – Hamarosan beérünk a gyárkémények közé.
A látóhatár szélén magasodó karcsú építmények időközben óriásira nőttek és valósággal körbezárták a nagybetegen vonszolódó zeppelint. Amerre csak néztek, mindenütt szürke gyárcsarnokokat és otromba, füstös raktárakat fedeztek föl, amelyeket kusza csőrendszerek kötöttek össze. A flaszterborítású gyárudvarokról csodálkozó tekintetű munkások bámultak föl a reggeli fényben fürdő léghajóra, ami pontosan a legvaskosabb kémény felé tartott.
A Lord kihajolt a kabin ablakán és megállapította, hogy az ütközés elkerülhetetlen. A szeme sarkából még azt is látta, hogy a munkások riadtan mutogatnak fölfelé, és hogy egy testes portás szertartásosan letörli az izzadságot a homlokáról. Alig kétemeletnyi magasságban lehettek, de ez is elégnek tűnt a lezuhanáskor bekövetkező kínhalálhoz.
A vörös téglából épült gyárkémény vészesen közeledett, és amikor már csak egy hajszál választotta el a léghajótól, a Lord behunyta a szemét és leszámolt eddigi életével. Nagyon sajnálta, hogy nem sikerült összehoznia egy értékelhető utódot, aminek következtében a vagyona teljes egészében a mihaszna unokaöccsére fog szállni, de most már minden mindegy volt, mert a gumival impregnált vászonburok nekivágódott a kéménynek, és mint egy irdatlanul nagy football-labda, lepattant róla.
A Lord hanyatt esett, a német pedig kiejtette kezéből a készenlétben tartott evezőlapátot, ami lehullott az alattuk tátongó gyárudvarra, és egy téglarakáson darabokra tört. Védekező eszköz nélkül maradtak, kiszolgáltatva az elemek kénye-kedvének.
Spahrwasser a Lordra, a Lord pedig Spahrwasserra nézett. Szemükben ugyanaz a félelemmel vegyített iszonyat tükröződött, ami elhomályosítja a bitófa alatt állók tekintetét.
– Ez meleg volt! – jelentette ki a német, és megkísérelt talpra állni, hogy a ballont kiszúrva talajra helyezze a zeppelint. Momentán a fogadás sem érdekelte, hiszen a puszta életéről volt szó, ami már nem is cérnaszálon, hanem a nagy semmin függött.
Lord Meltinghouse kábán figyelte, hogy az őrgróf négykézlábra áll, majd föltápászkodik, és végigtapogatja a kabin falán elhelyezett szelepeket meg a csappantyúkat. Már majdnem sikerült elvonszolódnia az ablakig, amikor az előbbinél is vadabb ütés rázkódtatta meg a gondolát: a football-labdaként megpattanó ballon nekicsapódott egy másik gyárkéménynek. Az ütődés újfent meglendítette, és gellert adva neki egy harmadik, távolabbi gyárkémény felé lökte.
Spahrwasser elvágódott, és mint az örvös tatu, behempergett a kabin sarkába. Lord Meltinghouse egy pillanatig eljátszogatott a gondolattal, hogy most talán ártalmatlanná tehetné ezt a vadbarmot, de ő maga is a padlóhoz tapadt, és azon volt minden ügyködése, hogy ott is maradjon.
Az események innentől fogva drámaian fölgyorsultak: a gyárkémények közt pattogó LED Zeppelin minden egyes ütközéssel veszített valamit a magasságából, és alaposan megtépte az épületek közt kifeszített villanydrótokat és egyéb kábeleket. Előrehaladtában a raktárak tetejéről legyalulta a palaborítást, földöntött egy vasvázon álló mobil víztornyot, szétcincált egy komplett szerelőcsarnokot, tüzet okozott az útját keresztező fatelepen, és földöntött egy égbe meredő, kétágú piktorlétrát. Spahrwasser többször is megpróbált talpra állni, de erejéből csak néhány vetődésre és bukfencre futotta, aminek következtében elegáns vadászgúnyáján különféle jellegű és hosszúságú repedések keletkeztek.
Lord Meltinghouse nem próbálkozott semmivel: hasra fordulva feküdt a gondola padlóján, és arra a ferde orrsövényű, vörös hajú grófnőre gondolt, akivel egy jótékonysági bálon találkozott úgy negyven évvel ezelőtt. A hölgy nevére már nem emlékezett, de arra igen, hogy hajnalig táncolt vele, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem vette el feleségül. Ehhez képest most egy lezuhanni készülődő német zeppelin gondolájában reszketett, teljes terjedelmében kiszolgáltatva a vak véletlen kényének és kedvének. Már ez a tény is végtelenül elszomorította, ám ha belegondolt, hogy Rudolf von Spahrwasser hózentrágergyártó őrgróffal együtt fog elpusztulni, akkor sírhatnékja is támadt.
A Liebevoll Edelweiss Dumpfenzugen névre keresztelt zeppelin közben addig pattogott a kémények között, amíg oda nem ért a Mosel és a Rajna találkozásának pontjához, és a gondolája hozzá nem ütődött I. Vilmos császár lovas szobrához. A megrázkódtatás meg sem kottyant a szobornak, de a LED Zeppelin mozgását kellő mértékben megfékezte. Az őrgróf végre föltápászkodhatott, egy kissé megigazgatta szétzilálódott öltözetét, aztán kivette a csizmaszárából a bajonettjét, és az oldalablakon kihajolva energikus mozdulattal beledöfte a ballon vászonborításába.
A már eléggé petyhüdt hólyagból süvöltve áramlott ki a wasserstoff, leejtve a gondolát a talapzatra helyezett szobor tövébe. Mire a Lord fölfoghatta volna, mi történik, a közönséges impregnált vászonná lefokozott léghajótest összeroskadt és szobrostól, gondolástól beborította őket.
– Megérkeztünk, itt a végállomás! – rikkantotta a szemlátomást megkönnyebbült Spahrwasser, és a gondola ajtaját kinyitva, a ballon vászonredőit emelgetve kibotorkált a szabadba.
– Lizácska, szép virágszálam! – rikoltott Wheeler fele arányban izgatottan, fele arányban vidáman. – Maga meg hogy kerül ide?!
Már múlófélben volt az éjszakai sötétség, így a furgonból kitekingetők szeme előtt jól fölismerhetően rajzolódott ki a zsákruhás lány alakja.
– Majd később megmagyarázom – mondta Liza, és még szélesebbre tárta a raktér ajtaját. – Jöjjenek ki, amilyen gyorsan csak tudnak!
– Ácsi! Nekem itt valami gyanús – károgott Bibry. – Úgy emlékszem, Lizácska kisasszonyt föláldoztuk a haza oltárán. Mi lett a beígért epilepsziás rohammal?
– Nem volt rá szükség. A tragacs lefulladt, és mielőtt újraindíthattam volna, odaért mellém egy krémszínű sportautó. Azt hittem, elájulok, amikor megláttam, hogy Elloy unokabátyám ült benne egy vadidegen nővel – mondta Liza.
– Ezt nevezem meglepetésnek… – morogta Bibry.
– De ez még semmi! – folytatta a kísértetszerű leányka. – Kiderült, hogy az idegen nő egy nemzetközi divatsztár, és az unokabátyám menyasszonya! Hát ettől kis híján rám jött az epilepszia! Aztán mielőtt még észhez térhettem volna, az unokabátyám – Liza a mellette álló Fitzpatrickra sandított – berángatott a kocsi hátulsó ülésére, és nekivágtunk a belga határnak.
– Menetpasszus nélkül? – szörnyülködött a professzor.
– Nem volt szükségünk papírokra – nevetett Liza. – A belga határőrök kapásból kezitcsókolomot köszöntek a sógorasszonynak, és szó nélkül megemelték előtte a sorompót. Nem firtatták azt sem, hogy mi kik vagyunk ott mellette. Hajbókolva integettek, hogy mehetünk tovább. De a legnagyobb röhej az, hogy a németek még autogramot is kértek tőle! A Deutsche Bienenzuckt címlapjára íratták rá, amit az őrbódéjuk faláról kaptak le nagy hirtelen.
– Idióták ezek a boche-ok, nem csoda, hogy elvesztették a háborút – dünnyögött a professzor.
– Maga tehát Liza kisasszony unokabátyja? – fordult oda az idegen férfihoz a furgonból kimászó zsurnaliszta. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam: George F. Wheeler vagyok, a Life and Science és a Life and Literacy főmunkatársa.
– Örvendek – nyújtotta a kezét a nyomozó. – Elloy Fitzpatrick, a Scotland Yardtól.
– Már megbocsásson, de nem találkoztunk mi már valahol? – furakodott oda a professzor. – Olyan ismerősnek tűnik…
– Én vagyok az, akivel kis híján összeütköztek a New Kent Roadon – mondta Fitzpatrick.
– Hát persze! Az óraszolgálat vigéce! – csapott a homlokára a professzor. – Maga hozta vissza a rádiót, amiért nem lehetünk eléggé hálásak.
– Javítson ki, ha tévedek, de úgy vélem, ez a mostani találkozás nem lehet a véletlen műve – körülményeskedett Wheeler, mint mindig, ha olyan hölgy volt a társaságában, akinek tenni szándékozta a szépet.
– Mindent a maga idejében – jelentette ki Fitzpatrick. – Most sürgősen el kell párolognunk innen. A furgon vezetője mindjárt magához tér.
– Egyetértek – jött közelebb a professzor. – Vissza kell mennünk Mützenichbe a rádióért.
– Nem ajánlom – mondta a nyomozó. – Amíg maguk a kocsma előtt haptákban álltak, María meg én odalopózkodtunk a fogadó falához, és kihallgattuk a németek beszélgetését. Én nem beszélem ezt az undorító, recsegős nyelvet, de María igen. Azt mondta, a németek az önök likvidálására készülődnek.
– Vajon miért? – csodálkozott Wheeler. – Mert beosontunk az országukba?
– Valaki szólt nekik.
Wheeler meg a professzor egyszerre néztek a furgonból kikászálódó Bibryre.
– Nem én voltam, a főnököm lelki üdvére esküszöm! – szabadkozott a meghipnotizált.
– Hiszi a piszi! – dünnyögte a professzor. – Kezdettől fogva a németeknek trombitál.
– Igaz ez, Bibry? – lépett közelebb Fitzpatrick. – Valóban a németeknek trombitál?
– Maguk ismerik egymást? – csodálkozott a zsurnaliszta.
– Remington Bibry az inasom. Cselédkönyves nyomozó a Yardon – mondta Fitzpatrick.
– Nocsak Bibry! Hát mégis igaz a nyomozósága? – nevetett Wheeler. – A meghipnotizált nyomozósegéd. Ez lesz a címe a következő tárcanovellámnak.
– Ehhez azért nekem is lesz egy-két szavam – mondta Fitzpatrick, és Bibryhez fordult. – Miért hagyta így elfajulni a dolgokat? Brit nyomozósegédként azonnal föl kellett volna kapaszkodnia a helyzet magaslatára.
– Kapaszkodtam volna, de sajnos nem volt hová. Síkságon haladtunk… – rebegte Bibry.
– Nem bántsd őt, Elloy! – állt közéjük Liza. – Az őrgróf meghipnotizálta, és azóta csak neki engedelmeskedik.
– Mesebeszéd! – legyintett indulatosan a detektív.
– Ez az igazság, főnök, a németek trombitáján fújom a trallalát, de közben brit hazafi vagyok – mentegetőzött Bibry.
– Remington többször is tanújelét adta, hogy küszködik evvel az áldatlan állapottal, és néhányszor az ő talpraesettsége vitte tovább az expedíciót – szólalt meg Wheeler. – Kizártnak tartom, hogy ő értesíthette a németeket.
– Akármilyen nehezemre esik, meg kell ezt erősítenem – sóhajtotta a professzor.
– Köszönöm, professzor úr! Ezt igazán nem gondoltam volna magáról! – lelkendezett a meghipnotizált.
– Hallgasson, maga fajankó! Ez csak a tudomány kötelező tárgyilagossága, nem pedig a magánvéleményem – hűtötte le a professzor.
– Ha valóban meg van hipnotizálva, akkor föl kell ébreszteni – rendelkezett a nyomozó.
– Az őrgróf zsebórája nélkül ez sajnos nem fog menni – tárta szét a karját Wheeler.
– Jól van, hagyjuk ezt! – legyintett Fitzpatrick. – Most sürgősen Koblenz felé kell vennünk az irányt, hogy utolérjük és megállítsuk a Liebevoll Edelweiss Dumpfenzugen Zeppelint.
– Maga tud a léghajóról? – kapott a szón a professzor.
– Rövid ideig a potyautasa voltam – mondta a nyomozó. – Mielőtt leléptem volna, alkalmam nyílt beszélni az öreg Lorddal, aki egy bizonyos Aston Ridebacket ajánlott a figyelmembe.
Azt nem tette hozzá, hogy a Lord ragaszkodott a Sherlock Holmes sipkás alak likvidálásához, csak egy lapos oldalpillantást vetett Bibryre.
– Mielőtt elkaptak bennünket, Rideback fölkerekedett, hogy beváltson egy csekket – mondta a professzor.
– Amivel ugyebár gyanúba keverte magát – bólintott a detektív.
– Rideback?
– Igen ő. Azzal az ürüggyel, hogy csekket vált, könnyedén riadóztathatta a németeket.
– Már megbocsásson, de ez hülyeség! – nevetett a professzor. – Rideback a legelszántabb híve az angol hazának.
– Ha kelepcébe kerültünk, ő húzott ki bennünket a csávából – tette hozzá Liza.
– Kezeskednek érte? – fordult a társasághoz a nyomozó.
– A legteljesebb mértékben! – vágta rá a professzor. – Biztos vagyok benne, hogy most is a láda visszaszerzésén ügyködik.
– Akkor irány Koblenz! – összegzett Fitzpatrick. – María Orlanda kocsijában öten kényelmesen elférünk, de egy kis leleményességgel mind a hatunknak jut hely.
– Világos: enyém a csomagtartó… – bosszankodott Bibry.
– Lehet, hogy rosszul teszem, de hiszek magának – szólt oda a professzor a nyomozónak. – Nem bánom, menjünk Koblenzbe, és csípjük el a LED Zeppelint, amikor leszáll egészségügyi szünetet tartani. Az a bádogképű talán meg fogja érteni, hogy nem mi vagyunk a hibásak, hanem a honfitársai.
Fitzpatrick nem tartotta fontosnak informálni a társaságot azokról a lényeges részletekről, amelyeket az öreg Lordról hallott. Mindenkit odaterelt a furgon előtt parkoló krémszínű sportautóhoz, és protokollárisan bemutatta nekik María Orlandát. A divatdíva kedélyesen meghatározta az ülésrendet – az anyósülés Fitzpatrické, a bal hátulsó hely Wheeleré, a közép Lizáé, a jobb szél a professzoré, Bibry pedig a csomagtartóba –, aztán a motort fölbőgetve megindult Koblenz felé.
Röviddel később a leütött Joseph Schwartz mocorogni kezdett az árokban. Borzasztóan fájt a feje, és mintha egy verébraj is keringett volna benne, de a legrosszabb mégis az volt, hogy egy fehérnép bánt így el vele, mégpedig a retiküljével. A derék ordonáncot nem vigasztalta az sem, hogy az ütést leadó nő mellett egy mogorva fickó állt, csőre töltött fegyverrel a kezében. Lassan éledező tudattal arra gondolt, hogy fölmondja ezt a veszélyes állást, és visszamegy Schweinfurtba parasztnak.
_____________________
[1] katonai küldönc
[2] hóhér
