A belga erdők hírhedten veszélyesek. Nappal is könnyű bennük eltévedni, de éjjel ez szinte természetes. A fékeveszetten huhogó baglyok, a megmagyarázhatatlan neszek és recsegések sokasága még a legtapasztaltabb földerítőt is tévútra vezetik, nem szólva arról a rengeteg bokafogó gyökérről és szúrós iszalagról, amelybe belegabalyodva mozdulni is képtelenség. Éjjel mindezt a sötétség is tetézi, nem csoda, hogy az eltévedt kiránduló ilyenkor azt sem tudja, merre van a fönt és a lent. A belga erdőkben veszettségre hajlamos rókák és világító szemű őzek ólálkodnak, nem beszélve az elszórtan, ám annál agresszívebben jelentkező vadkanokról. Ha mindennek a tetejébe még a német határhoz is közel esik ez az erdő, különféle csapdákra meg kelepcékre lehet számítani. Ennyi nehézséggel megpakolva, ám ezek nélkül is: a belga erdő maga a pokol.
1934. augusztus 15-éről 16-ára virradó éjjel egy minden korábbinál furcsább társaság szorult be az Eupen meg a német határ közötti erdőségbe. Négyen voltak, bár abban az áthatolhatatlan sötétben lehettek volna dupla annyian is. Egy böhöm nagy láda cipelésével voltak elfoglalva, pontosabban ezzel a tákolmánnyal viaskodtak, miközben áttörni igyekeztek a fák sűrűjén. Ha azt mondjuk, hogy nem láttak semmit, bűnös egyszerűséggel ábrázoljuk a rájuk telepedett kínokat. Alig fél órája botladoztak és vergődtek a tüskés rengetegben, de ez hosszabbnak tűnt nekik, mint a teremtés kezdete óta eltelt idő. Fölváltva jajgattak és káromkodtak, ezzel is inspirálva egymást a továbbhaladásra.
– Még mindig nem hiszik el, hogy eltévedtünk? – kérdezte egy varjúszerű hang a láda bal első csücskénél. – Végső ideje, hogy félretegyük a büszkeségünket, és a vereséget beismerve segítségért kiabáljunk.
– Eszébe ne jusson! – replikázott egy másik hang a láda bal hátulsó csücskénél. – Rögtön itt teremnének a németek, és úgy letartóztatnának, hogy pislogni sem lenne időnk.
– Előbb talál itt vadkörtét, mint németet! – vitatkozott az iménti hang. – Kezdettől fogva rossz irányba megyünk. Mindjárt visszaérünk Eupenbe.
– Az iránnyal nincs semmi baj – avatkozott be egy öblös hang a láda jobb első csücskénél. – Nemsokára kijutunk az erdő szélére, és ott lesz előttünk Mützenich.
– Ne higgyenek neki, blöfföl! – mondta a bal első csücsök.
– Maga meg károg! – mondta a professzor. – Ennyi erővel akár kiabálhatna is, hogy hahó, itt vagyunk!
– Bibry nem tehet semmiről – szólalt meg egy bársonyosan nyugodt, ám kissé lihegő hang a láda bal hátulsó csücskénél. – Meg van hipnotizálva.
– Ez nem menti föl a tisztességes viselkedés meg a hazafias helytállás szabályai alól – így a professzor.
– Azt állítja, hogy nem vagyok jó hazafi? – torpant meg Bibry. – Az átkelés után nem én voltam, aki megszereztem az ökrös szekeret?
– Ha most nekiállunk vitatkozni, le fogjuk késni a háromórás jelentkezést. Tartsanak ki és türtőztessék magukat! – szólalt meg az öblös hang a jobb első csücsöknél.
A társaság egyik fele sértődötten, a másik fele megkönnyebbülten hallgatott. Tovább caplattak az áthatolhatatlannak tűnő rengetegben, és a fáradozásukat csakhamar siker koronázta, mert a fák ritkulni kezdtek, aztán meg el is maradoztak mellőlük.
– Az ott a Göncölszekér, fölötte meg a Sarkcsillag! – seppegte Wheeler. – Tényleg jó irányba jöttünk! Rideback, maga egy mágus!
– Látom a falu fényeit! – kurjantott Bibry. – Végre német földön vagyunk!
– Nem akarja esetleg megcsókolni? – epéskedett a professzor.
– És maga az enyémet? – vágott vissza a segédnyomozó.
A professzort elöntötte a pulykaméreg. Megállt, elengedte a ládát, és csípőre tette a kezét.
– Maga alávaló, pimasz fráter! – mondta. – Majd adok én magának olyan csókot, hogy megemlegeti!
Bibry megszimatolta a veszélyt. Se szó, se beszéd, ő is elengedte a ládát és megiramodott a falu felé. A professzor ugyanígy tett, nem törődve azzal a körülménnyel, hogy a láda így teljes egészében Wheelerre és Ridebackre marad.
– Álljon meg, maga németbérenc! – kiabált a professzor, és futott, ahogy a lába bírta.
– Ezek meghibbantak – nyugtázta a helyzetet Wheeler. – Ránk fogják szabadítani a németeket.
– Igyekezzünk mielőbb eltűnni a határzónából – szuszogott Rideback. – A faluban már biztonságban leszünk.
– Moccanni sem tudok ezzel a teherrel – nyögött Wheeler. – Úgy érzem, hogy süpped alattam a talaj.
– Tolja rá a hátamra! – szól hátra a komornyik. – Ha nem négyen visszük, akkor ez a teher egyemberes.
– Sérvet fog kapni – szuszogott Wheeler.
– Ha lendületből lefutok vele a domboldalon, nem is fogom érezni a súlyát. Meg kell próbálni, mert ketten biztos hasra esnénk vele. Rajta! Nyomja rá a hátamra!
A komornyik előrehajolt, Wheeler pedig fogcsikorgatva, erőlködve rácsúsztatta a hátára a rádióládát.
– Lökjön meg! – hörögte Rideback. – Egyedül nem bírok megindulni.
– Egy életem, egy halálom! – mormogta a zsurnaliszta, és nekiveselkedett a lecövekelt komornyiknak.
Mintha egy házat kellett volna odébb tolnia. A ládával megpakolt Rideback úgy feketéllett a rét közepén, akár egy középkori romtemplom. Wheeler nyomta, lökte és taszigálta, de a képződmény meg se akart moccanni.
– Mi lesz már? Igyekezzen! – nyögdécselt a komornyik. – Mindjárt beleragadok a sárba!
Wheelernek eszébe jutott, hogy zakója hajtókáján ott van a Life and Literacy jelvénye. Kihúzta a helyéről az ezüst tollacskát, és erőteljesen farba döfte vele Ridebacket, aki mintha csak erre várt volna: öblös hangon fölnyerített, aztán dülöngélve, botladozva, ám egyre gyorsuló iramban kezdett törtetni a falu felé. Kisvártatva utolérte a még mindig szitkozódó magnetológus professzort, aztán elhagyta a paprikajancsiként kalimpáló Remington Bibryt. Zúgott és zakatolt, akár a túlfűtött gőzmozdony, és ugyanakkora erővel fújtatott, pedig nem is vett levegőt.
A falu valójában egy kiterjedt majorság épületeiből állott. Két sor stukkóberakásos parasztház szegélyezte a németes precizitással karbantartott dűlőutat, ami valami térszerűségre, vagy inkább túlméretezett udvarra vezetett. A térség közepét terebélyes itatóvályú foglalta el, távolabb pedig jókora deszkahombár sötétlett. A közvilágításról egyetlen villanykaróra kötött izzólámpa gondoskodott, melynek fénye pontosan ráesett arra a hirdetőoszlopra, amelyet szinte teljesen beborított egy szigorú nézésű Adolf Hitler-portré.
Rideback odavánszorgott az itatóvályúhoz, és erejének utolsó morzsáival ráállította a peremére a rádióládát. Kisvártatva a zihálva lélegző Bibry is megjelent, röviddel utána pedig a levegőhiányát köhécseléssel palástoló Wheeler. A sort a végkimerülés szélén álló James Bound professzor zárta, aki bár nem fuldoklott és nem is köhécselt, egyenesen odament a vályúhoz és belenyomta a fejét. Lucskosak és sárosak voltak mind a négyen, ami egy kissé kajánkodóra változtatta Mr. Hitler plakáttekintetét.
– Hány óra van? – kérdezte a professzor, miután kihúzta a fejét a vályúból.
Rideback elővette a zsebóráját.
– Tíz perc múlva három – mondta.
– Akkor munkára föl! – törölgette az arcát a professzor. – Ott egy villanypózna! Ki lesz az a bátor legény, aki leszedi róla az áramot?
– Rám ne számítson – mondta Bibry. – Teljesen kikészültem.
– Maga eszembe sem jutott! – emelte föl a mutatóujját a professzor. – Mindössze azt kérdeztem, hogy ki lesz az a bátor legény, aki megcselekszi, amit megkövetel a haza.
– A német haza vagy az angol haza? – akadékoskodott Bibry.
– Ne kezdjék már megint! – szólt közbe a komornyik. – Senkinek sem kell karóra másznia. Ott egy kocsma, és úgy tűnik, nyitva van!
A hirdetőoszlop mögött, egy cégtáblával ellátott parasztház ablakában fény pislákolt.
– Vajon miért van nyitva egy kocsma éjjel három órakor? – tűnődött Wheeler, de nem figyelt rá senki. Rideback utasítására levették a ládát a vályúpadkáról, és átmasíroztak vele a téren, egyenest be a kocsmába.
A képeslapokból ismert, hagyományos német ivóban találták magukat, ahol nem volt más, csak egy gyalulatlan asztal, két hosszú lóca és egy rönkfából ácsolt italpult. Emögött egy Ridebackhez hasonló testi adottságokkal rendelkező férfi álldogált és egykedvűen törölgette az eszcájgot.
– Jó estét! – biccentett a professzor a csaposnak, miután a rádióládát óvatosan ráfektették az asztalra. – Beszél ön angolul?
– Natürlich! – mondta a német.
– Ó, ez remek! – lelkendezett a professzor. – Hol tanult meg? Az iskolában?
– Egy frászt! A hadifogságban – mormogta a német. – Verdunnél elkaptak a vörös seggűek.
– Maga tudja, kik azok a vörös seggűek? – hajolt oda Wheelerhez Bibry.
– A tizennegyedik skót lövészhadosztály. Azért lettek vörös seggűek, mert gyakran fölkapta a szoknyájukat a szél.
– Mivel szolgálhatok az uraknak? – kérdezte a csapos.
– Áramot szeretnénk – mondta a professzor.
A német nem lepődött meg.
– A csatlakozó ott van a sarokban – bökött az asztal mögé. – Szolgálják ki magukat!
A professzor kihúzta a ládából a zsinórt és valamit matatott vele a sarokban.
– Nézzék meg a ládán a varázsszemet! – rendelkezett. – Világít?
– Még csak nem is pislog – mondta Rideback.
– Hát az meg hogy lehet?! – lépett közelebb a professzor. – Biztos, hogy van a csatlakozóban áram? – fordult a csaposhoz.
– Első osztályú német áram van benne – szólt oda a csapos.
– Szétrázódhatott benne valami. Nem ilyen vad hajszákra lett ez kitalálva – vakargatta a vályú vizét is túlélt szakállmaradványát a professzor.
– Nyissuk ki, és nézzünk bele, hátha csak egy apróság – ajánlotta Wheeler.
– Az olyan lenne, mint egy fölboncolt hullát életre kelteni – legyintett a professzor. – Ha az a kakukkos óra a falon pontosan jár, akkor Anglia pillanatokon belül el fogja veszteni a fogadást…
– Nem kell mindjárt betojni! – kiabált Bibry. – Tudok egy módszert, amivel minden készülék megjavítható.
– Bolond lyukból bolond szél! – legyintett a professor.
– Mi az a módszer, Bibry? – kérdezte Wheeler.
– A hófehér mágia! – jelentette ki a meghipnotizált, és tenyerével hatalmasat ütött a láda tetejére. A berendezés halkan búgni kezdett, a varázsszem pedig zöldre változott.
– Voilá! – mondta és szertartásosan meghajolt.
– Hipp, hipp, hurrá! – rikoltott Wheeler. – Sikerült!
– Gratulálok, Bibry, megérdemel egy nagy korsó sört! – villogtatta rézzel burkolt fogait a komornyik. – Tud valahol egy helyet, ahol be lehet váltani egy birodalmi csekket? – fordult a némethez.
– Az utca végén van egy éjjel is nyitva tartó posta, ott megpróbálkozhat – mondta a csapos.
– Remek! – nyugtázta Rideback. – Elmegyek, és megmárkásítom az őrgróf ajándékát. Rögtön itt leszek, addig iszogassanak!
– Ha már úgyis körülnéz ebben a porfészekben, nem hozna egy doboz cigarettát? – kérdezte Wheeler.
– Meg valami járművet, amivel továbbállhatunk – toldotta meg a professzor.
– Lesz jármű is, meg cigaretta is – biccentett a komornyik, és távozott.
– Hol is tartottunk? – dörzsölgette a kezét Bibry. – Ja, igen: egy korsó sört kérek!
– Én is! – emelte föl a mutatóujját Wheeler.
– És én is! – csatlakozott a professzor.
A csapos fitymáló tekintettel hordozta rajtuk végig a pillantását, aztán mindkét kezét leeresztette a pult alá. Amikor ismét fölemelte, a baljában egy hegyes német zsandársüveget, a jobbjában egy Walther Gewehr márkájú pisztolyt tartott.
– Maguk le vannak tartóztatva – mondta rekedt kriptahangon.
A társaság arcáról egy szempillantás alatt lehervadt a mosoly.
– És… mi a vád? – nyögte Wheeler.
– Tiltott rádiózási tevékenység – szólt a csapos, és a fejére tette a zsandársüveget.
A LED Zeppelin komótos lassúsággal haladt át a kelet-belgiumi erdőségek fölött. Lord Meltinghouse a gondolakabin meztelen padlóján üldögélt, hátát erősen a falnak támasztva, Rudolf von Spahrwasser pedig idegesen járkált föl és alá. A szűk beltérben ez leginkább arra a tevékenységre hasonlított, amikor a kutya megpróbálja elkapni a saját farkát. Az őrgróf bizonyos időközönként megtorpant, és rézsút fölfelé nézve hallgatózott. Ha lentről, az alig hatvanlábnyira lévő talajról gyanús zörejeket hallott, letekerte a kanócot a plafonon lógó Bunsen-lámpában, aztán kihajolt az oldalablakon és lélegzetvisszafojtva nézelődött. Igazi éjszakai sötétség terpeszkedett mindenfelé, amelyet bágyadt szentjánosbogarakként szaggatott át a távoli villanykörték fénye.
– Itt már biztonságban vagyunk – mondta az őrgróf egy idő után. – Mindjárt átsurranunk a határ fölött.
– Máris? Alig hagytuk el Liége-t – nézett föl a Lord.
– Remélem a Liebevoll Edelweiss Dumpfenzugen kitart Koblenzig, mert ha nem, Németország leggyérebben lakott vidékén leszünk kénytelenek kikötni – vakargatta a tarkóját Spahrwasser.
– Milyen messze van ide Koblenz? – tápászkodott föl a Lord.
– Légvonalban úgy százötven kilométerre lehet Liége-től.
– Az majdnem nyolcvan mérföld – dünnyögött a Lord. – Kötve hiszem, hogy kibírja addig a járgánya.
– Nappal valóban nem lenne esélyünk, de éjjel a föld kisugározza a fölvett meleget és az egy kicsit megemeli a hajót. Alig pár méterről van szó, de erre nincsenek hegyek, úgyhogy akár meg is úszhatjuk a dolgot. Kolbenz pedig egy nagy iparváros, tele wasserstoff töltőállomásokkal, meg minden egyébbel.
– Csábítóan hangzik, de mi lesz, ha a rádióadó előbb ér oda?
– Akkor olybá vesszük, hogy megfelelő módon és időben jelentkeztek. Én itt otthon vagyok, úgyhogy ne aggódjon: holnap délig mindenképpen megérkezünk Koblenzbe.
– Szabadna tudnom, hogyan? Nehezebben lesz megtalálni bennünket, mint egy fogvájót a tűzvészben.
– Van egy titkos fegyverem – mondta az őrgróf, és a kabin plafonján elfordított egy alig látható, ónozott csappantyút. Az imígyen fölfedett rekeszből egy madárkalitkát vett elő.
– Íme, egy fajtiszta német postagalamb! – mondta.
– Eléggé bágyadtnak látszik – jegyezte meg a Lord.
– Csodálkozik rajta? Két napja a vaksötétben kuksol. De ne aggódjon, mindjárt magához tér.
– Mi a szándéka vele?
– Ha úgy hozza a sors, hogy le kell szállnunk, rákötök egy cetlit a lábára, a pontos helyzetünkkel és eleresztem. A kuzinom Koblenzben két órán belül meg fogja kapni az üzenetet, és a segítségünkre siet.
– A terv remek, sőt, majdnem hibátlan – mondta a Lord. – De van egy apró bökkenője: hogyan fogja meghatározni a helyzetünket éjnek évadján egy rengeteg erdő közepén?!
– Ezek az erdők tele vannak turistautakkal. Bárhol is érünk földet, nagyon gyorsan rá fogunk találni valamelyikre. A cetlire csak az út jelzését meg a kilométerszámát kell ráírni.
– Így már minden tiszta – csücsörítette a száját a Lord. – A kuzinja elővesz a fiókból egy turistatérképet, és a jelzés meg a szám alapján idefurikázik a wasserstoffal. Maga tényleg mindenre gondolt, hogy vinné el az ördög!
– Hát persze! – villogtatta fogait a német. – Meg akarom nyerni a fogadást.
A Lord kommentár nélkül hagyta ezt a megjegyzést, az őrgróf pedig kikönyökölt az ablakon, és elgyönyörködött egy ideig a sötétségbe burkolt hazai tájban. Amikor megelégelte a dolgot, elővette a hipnotizáláshoz használt zsebóráját, megnézte, mennyi az idő, majd teljesen fölsrófolta a Bunsen-lámpa kanócát. Az iménti félhomályhoz képest szinte fényárban úszott a kabin.
– Bármilyen nehéz is nekem, kénytelen vagyok köszönteni önt abból az alkalomból, hogy beléptünk hazám légterébe – fordult a Lordhoz. – Hause, süche nach Hause!
Sir Charles Meltinghouse kidugta az orrát az oldalablakon. Mintha egy fekete bársonyterítő fölött suhantak volna, amelyet itt-ott tűszúrások lyuggattak át, fényes kis csatornákat tágítva a lepel alatt bujkáló fénynek. Először szippanthatott be német levegőt, és úgy találta, egy kissé olajszaga van. Az őrgróf mindeközben a német himnuszt fütyörészte, de csak úgy, mint egy műkedvelő kanári. Nyoma sem látszott rajta annak a zavart idegességnek, ami az utazás kezdete óta feszítette, és amit demonstratív magabiztossággal próbált leplezni. Katonásan szigorú lett az arca, és bár az égvilágon semmi oka nem volt rá, kerülni kezdte a Lord pillantását.
Mindeközben a Liebevoll Edelweiss Dumpfenzugen névre keresztelt légi alkalmatosság egyre lejjebb ereszkedett. Gondolájának páncélozott alja néha már hozzá is ért a dombtetőkön álló óriásfák legmagasabbra nőtt ágához, ilyenkor olyasféle hang hallatszott, mintha késsel csikartak volna végig valamilyen üvegfelületen. Spahrwasser egyre sürgetőbben tutujgatta a kalitkában pilledező galambot, de az továbbra is csak nyiklett és nyaklott.
A Lord közömbösen nézte ezt a tevékenységet, mert a gondolatai máshol jártak. Szerette volna tudni, hogy az a zavart tekintetű detektív vajon likvidálta-e a Sherlock Holmes sipkás árulót. Ha ez megtörtént, és ha Aston Rideback fölismerte az azonosítás céljából küldött órát, akkor a társaság biztosan megállt Belgium határánál. Neki mostantól az lesz a dolga, hogy megszerezze azt a kagylóforma műszert, amely a helyzetmeghatározásra szolgál. Amíg megvolt a szabóasztal, a német ott tartotta rajta, de amikor abban a nagy ribillióban minden berendezési tárgyat kihajítottak, fogta és becsúsztatta a vadászkabátja zsebébe.
A Lord alaposan szemügyre vette von Spahrwasser kidudorodó kabátzsebét, amelyben a műszer mellett egy viszonylag ép szabókréta is helyet kapott, meg tán egy apró jegyzetfüzet is. A Lordot ebből az egészből csak a kagyló kinézetű műszer érdekelte. Ezt kellett most megkaparintania, és lelépni vele, amilyen gyorsan csak lehet, hogy az éj leple alatt visszasurranhasson Belgiumba. Később, Németország szívében ez aligha volna lehetséges, ráadásul ha a detektív sikerrel járt, és azok a derék angol emberek tényleg rájöttek, hogy ez a krumplizabáló csak a rádióládát próbálta velük becsempészni Németországba, aligha fognak a menetrend szerint jelezni. Mindjárt három óra, és a műszer hallgatni fog. Spahrwasser ebből még talán nem fogja leszűrni azt, hogy leleplezték, de olybá fogja venni, hogy Anglia elbukta a fogadást, és még jobban vigyáz majd a kagylóra.
A Lord erős kísértést érzett arra, hogy a padlóról fölkelve egy elegáns horogütéssel leterítse az őrgrófot. Ezt követően csak ki kellett volna hajolnia az oldalablakon, és a német csizmaszárából előhúzott késsel lyukat ütni a ballon anyagába, hogy gyorsan, de biztonságosan leszálljon a földre.
Kéjes beleéléssel játszogatott ezzel a gondolattal, amelynek megvalósulását két tényező is akadályozta. Egyfelől a német majd húsz évvel fiatalabb volt őnála, és ráadásul kiváló erőnlétnek örvendett, másfelől pontban hajnali háromkor a posztoló őrmester pózába helyezkedett Spahrwasser hirtelen a zsebéhez kapott, elővette a kagylóműszert, és azt mondta:
– Olyan gyönge a jel, mint a kísértetfing, de fogható. Embereink tőlünk valamivel délebbre, ám német földön vannak. Most már akár le is szállhatunk.
A Lord szívét úgy szorította össze a keserűség, ahogy a cselédlány nyomja össze az agyonhasznált mosogatószivacsot. A rádióláda német földön, a távolságmérő meg német levegőben van, a detektív tehát kudarcot vallott. Most már csak abban reménykedhetett, hogy azok ott lent valamilyen csoda folytán megmenekülnek a német rendőrség inzultusaitól, és amilyen gyorsan csak tudnak, továbbkotródnak a terhükkel Magyarországra. Ha nem restellte volna, ott helyben beleveri a fejét a pilótakabin falába, amiért hagyta magát becsapni, és belement ebbe a fogadásnak látszó, de alapjában véve mégiscsak csempészakcióba. A német ügyesen elérte azt, hogy behozzák az országába ezt a kivételes jelentőségű találmányt, és most már nem volt más dolga, mint hogy egy kézbe, a saját medvemancsába hozza össze mind a kettőt. Az is megtörténhet, hogy az a szeplősképű bohóc a Sherlock Holmes sapkával úgy van hipnotizálva, hogy amint átérnek a határon, rögtön a társaság nyakára hozza a német titkosrendőrséget. Sir Charles Meltinghouse csalhatatlan magabiztossággal érezte, hogy ebből a kelepcéből nem mászhat ki másként, csak ha elteszi láb alól ezt a bádogképű németet.
(Folytatjuk)
