– Megérkeztünk – mondta Aston Rideback, miután az út szélére kormányozta a furgont és leállította a motort. Mintegy nyolcszáz lábnyira előttük ott sárgállott az egy szál villanykörtével megvilágított belga határőrbódé. Az őr a piros-sárga-fekete sorompót tartó betonoszlopnak támaszkodva cigarettázott. Sem az ép szemét meresztgető komornyik, sem a mellette ülő magnetológus professzor nem látta, hogy van-e puska a vállán, és azt sem, hogy a bódéban ül-e még valaki.
Rideback előhúzta mellényzsebéből az óráját és fölpattintotta a fedelét.
– Negyed kettő lesz két perc múlva – mondta. – A térképen megnéztem, hogy a határ túloldalán van egy kis falu, bizonyos Mützenich. Ha átjutunk, egy órán belül oda fogunk érni. Éppen annyi időnk lesz, hogy rácsatlakozzunk az első villanypóznára és leadjuk a háromórás jelentést.
– Még sosem vittük a ládát negyedóránál tovább egyhuzamban. Most meg éjszaka van, ráadásul egy erdőn kell keresztülmennünk – aggodalmaskodott a professzor.
– Ha szerencsénk lesz, egy útba eső majorságban is találhatunk áramot, de a faluba mindenféleképpen be kell mennünk, mert muszáj lesz járművet szereznünk – mondta a komornyik, és kikászálódott a furgonból.
Bibry, Wheeler és Liza a teherautó mellett ácsorogtak. Úgy néztek Ridebackre, ahogy a birkák tekintgetik a nyájat vezető szamarat: tele bizakodással és reménykedéssel.
– Ismételjük át a haditervet – mondta Rideback fojtott hangon. – Bibry, magának mi a feladata?
– Enyém a láda bal első csücske.
– Helyes. És maga zsurnaliszta úr?
– Az enyém a jobb hátulsó – mondta Wheeler kedvetlenül.
– Jól van – bólintott Rideback. – A professzor fogja a bal hátulsó csücsköt, én meg a jobb elsőt. Liza kisasszony – fordult a lányhoz –, még egyszer hangsúlyozom: nem kell tartania semmitől. Ismerve a maga színészi képességeit és látva az alkatát, a németek is el fogják hinni, hogy epilepsziát kapott.
– És ha nem? – pöckölte el a cigarettacsikket Liza. – Mi lesz, ha rájönnek az egészre és letartóztatnak?
– Mondtam már, hogy akkor sem lesz bántódása. A hatályos nemzetközi egyezmények szerint haza fogják toloncolni Londonba, és kész. Annyi kellemetlensége származhat csak, hogy egy jó ideig nem kap majd beutazási engedélyt Németországba.
– Nem vágyom Németországba, és azt is tudomásul veszem, hogy az én föláldozásom nélkül nem tudnak átmenni a határon, de hazudnék, ha nem mondanám ki, hogy rosszulesik ez az egész. Valami másra számítottam, de hogy mire, azt magam sem tudom. Az igazság az, hogy megkedveltem magukat. Bibryt, amiért meghipnotizáltan is kedves tud maradni, a professzort, mert hazafi és mert optimista, és magát is Wheeler, bár ez nem ment könnyen. Először azt hittem, hogy egy beképzelt fajankó, de amikor a láda visszaszerzésért rögtönöztük, észrevettem, mennyire szeret és tud is játszani. Az én szememben ez már erény. Lehet, hogy nem a tudományos újságírással kéne foglalkoznia? Talán ez teszi olyan rideggé, amilyennek külsőleg látszik. Köszönöm, hogy fölkínálta a lehetőséget, de ezt a riportot, úgy látszik, maga fogja megírni helyettem. Magára pedig, Rideback, egyáltalán nem haragszom, bár egy kicsike okom azért lehetne rá. Ha előbb szól, és megmondja, milyen feladatot szánt nekem, jobban is fölkészülhettem volna. Így, hogy valósággal lerohant ezzel a tervvel, egy kicsit zavarban vagyok, és nem tudom, meddig tartson bennem a hazám iránt érzett szeretet, és meddig az ösztönös menekülés. A szívem azt mondja, ne tétovázzak, mert Anglia azt várja tőlem, hogy üljek be a furgonba, és mint a puskagolyó menjek neki a határsorompónak. Az eszem meg visszavág, hogy semmi szín alatt ne tegyem ezt.
– A Dr. Jekyll és Mr. Hyde effektus – bólintott a professzor.
– Igen is meg nem is – folytatta Liza. – Egyszerűen arról van szó, hogy nem tudok kocsit vezetni…
– Hogyan!? – meresztette ki küklopsz szemét a komornyik.
– Ahogy mondom: nem tudok kocsit vezetni – ismételte meg Liza.
– És ezt miért csak most mondja?! – sziszegte Rideback.
– Eddig a kutya se kérdezte. Végig azt hajtogatták, hogy Anglia érdeke azt kívánja, játsszam el az epilepszia című nagyjelenetet a német határőröknek, miközben maguk átcsusszannak a ládával a bódé mögött. Egész este ez volt a téma, a kocsivezetésről egy szó sem esett – mondta Liza.
– Ha nem tud vezetni, akkor borul minden – szólalt meg Wheeler. – Majd én áttöröm azt a sorompót!
– Szó sem lehet róla! – ellenkezett a komornyik. – Maga nélkül nem tudnák egy óra hosszáig cipelni a rádióládát. Egy pirinyót sem tud vezetni? – fordult ismét Lizához.
– A kormány működését talán ismerem… – tűnődött a lány.
– Akkor minden rendben – könnyebbült meg Rideback.
– Meg tudja csinálni? – hajolt oda Bibry Lizához.
– Nem tudom… talán…
– A talán női nyelven azt jelenti, hogy igen! – vágta rá Rideback. – Gyerünk, mert még kifutunk az időből!
– Nézzék csak! Jön egy kocsi! – kiáltott a professzor.
A hátuk mögött egy piciny fénypont látszott, ami úgy rázkódott ide-oda, mint egy gépkocsi fényszórója.
– A francba! – sziszegte Rideback. – Ez még rendőrautó is lehet.
– Nem kellett volna kétszer is átmenni a piroson Liége-ben – károgott Bibry.
– Csak így tudtuk tartani az ütemtervet – mondta a komornyik. – Tapasztalatból tudom, hogy éjjel egy és két óra között a legbágyadtabbak az őrök, ilyenkor van a legnagyobb esély a sikeres támadásra.
– Mit tegyünk, maga nagyokos? – kérdezte Bibry.
– Megkezdjük a hadműveletet most, azonnal! – jelentette ki Rideback, és intett Wheelernek, hogy segítsen levenni a ládát a platóról.
– Na, de mi lesz énvelem? – sopánkodott Liza. – Még a motort sem tudom beindítani.
– Tessék, már megy is! – mondta Rideback, és benyúlt a kormánykerék alá.
A motor fölröfögött.
– Ez itt a gáz, ez meg a váltó, de tudja mit? Ne is váltson, csak tegye sebességbe és adjon rá teljes gázt, úgy hihetőbb lesz, hogy rosszul van.
– Sebességbe? – nézelődött Liza.
– Nyomja le ezt a pedált, aztán húzza meg ezt a kart! – hadarta Rideback, és egyre idegesebben tekintett az erősödő lámpafény felé. – Sajnos ennél többet nem tehetek, de maga értelmes lány, egyedül is boldogulni fog. Sok szerencsét!
– Liza, én csak azt szeretném magának mondani, hogy ha túl leszünk ezen az egészen, és nem halunk bele, okvetlenül meg fogom keresni Londonban. Általában a Dry Boatmanben szoktam tartózkodni, ott van a Glouchester sugárút végén… – somfordált oda Wheeler.
– Hé Wheeler! – förmedt rá a komornyik. – Fogja meg a ládacsücskét, és irány a bozótos! Gondoljon Angliára!
Wheeler egyáltalán nem gondolt Angliára.
Engedelmesen megragadta a neki rendelt ládacsücsköt, és a másik hárommal egy ütemre lépve lemasírozott az útról. Mielőtt még bebújtak volna az út menti erdőbe, egy pillanatra visszafordult. Liza ott állt a röfögő, rázkódó furgon mellett, és szomorúan, tán könnyezve nézett utánuk.
– Viszlát, Lizácska, viszlát… – suttogta Wheeler elcsukló hangon, aztán kénytelen volt elfordulni a kísértetszerű lánykától, mert beértek a fák közé, ahol a talaj már tele volt kiálló, bokaakasztó gyökerekkel. A láda súlya semmiségnek tűnt ahhoz a teherhez képest, ami a lelkét nyomkodta.
– Hol vagyok? Maga meg ki az ördög? – hunyorgott föl Fitzpatrick a koszos motelpamlagról, amelyen hasmánt feküdt. A málladozó tapétájú szobában égett a villany, az ablak mellett egy félig megvakult tükrű öltözőasztalkánál kombinéra vetkezett nő ült, és púderozta magát.
– Mrs. Bummit vagyok, a maga hites felesége, és mind a ketten egy bűnmocskos motelszobában tartózkodunk – mondta María Orlanda.
– Hány óra van? – dörgölte a szemét a nyomozó.
– Mindjárt éjfél.
– Úgy látszik, egy kissé elszundikáltam…
– Mi az hogy! Mihelyst meglátta a pamlagot, sírva fakadt és rázuhant. A következő pillanatban már aludt is.
– A fenébe!
– Többször is próbáltam fölébreszteni, de úgy fél nyolc körül föladtam.
– Majdnem négy órát aludtam?!
– Öt és felet.
– Nem lett volna szabad hagynia! Még szerencse, hogy az anarchisták itt durmolnak a szomszéd szobában.
– Ez nem teljesen igaz. Fél órával ezelőtt fogták magukat és elvonultak. Egy láda is volt náluk, úgy nézett ki, mint egy koporsó.
Fitzpatrick fölkelt, és kinézett az ablakon.
A parkolóba éppen ekkor gördült be egy fekete limuzin. Két ballonkabátos, puhakalapos alak szállt ki belőle. Fitzpatrick nem értett a belga férfidivathoz, de azt tudta, hogy csak a detektívek meg a biztosítóügynökök öltözködnek így, szerte a világon. Vajon mit keres két kefebajszú biztosítóügynök egy kietlen motelparkolóban éjnek évadján? A rejtély szinte azonnal megoldódott: a motelből elébük sietett egy mélynövésű ember, valamit súgott nekik, és fölmutatott arra az ablakra, amely mögött Fitzpatrick leskelődött.
– A recepciós! – morogta. – Még hogy nem mer kokettálni a rendőrséggel!
– Arra gondoltam, hogy magát biztosan érdekelni fogja, hová igyekeznek ezek a magyarok, így hát követtem őket egészen a lépcsőfordulóig – mondta María Orlanda. – Nem sok mindent láttam, de azt hallottam, hogy a recepciós fölhívta a rendőrséget.
– Mit mondott nekik?
– Azt, hogy a tolvajok Liége felé indultak, de van itt egy sokkal gyanúsabb angol házaspár.
– Hol a stukkerem? – kapott a nadrágja korcához Fitzpatrick.
– Kidobtam az ablakon. Ha magánál marad, előbb-utóbb bajba sodorja. Egy oknyomozó újságírónak nem kell más fegyver, csak egy írógép.
– Nem vagyok oknyomozó újságíró! – mérgelődött Fitzpatrick.
– Akkor sem kell magának mordály. Nem megy a szeme színéhez.
A folyosón nehéz, detektíves lépések hallatszottak.
– Mindjárt itt lesznek a zsaruk! – forgolódott Fitzpatrick. – Ki kell ugranunk az ablakon! Én leszek az első, mert ismerem a mélybeugrási technikát. Ha sikerül pozíciót fognom, füttyentek egyet, hogy jöhet maga is. El fogom kapni.
– Csábító az ajánlat, de nem lesz rá szükség – mosolygott María Orlanda.
A lépések elhalkultak. Valaki megkopogtatta az ajtót.
– Peut entrer![1] – kiáltott María Orlanda.
Az ajtó hevesen kinyílt, és két lapos pillantású férfi lépett a szobába.
– Mr. és Mrs. Bummit? – kérdezte a nagyobbik.
– Mi vagyunk. Mit óhajtanak? – állt föl az asztalkától a delnő.
– Le vannak tartóztatva.
– Ugyan miért?
– Bejelentést kaptunk egy léghajóról, amelyben angolul beszélő, garázda marslakók utaznak – mondta a belga nyomozó egész tűrhető angolsággal.
– Ha jól értelmezem, akkor innentől minden angolul beszélő egyén gyanús, akár marslakó, akár nem? – kérdezte Fitzpatrick.
– Így van – bólintott a detektív.
– De hát ön is angolul beszél!
A detektívek egymásra néztek.
– Azt akarja mondani, hogy mi is marslakók vagyunk?
– Csak ha a maguk logikája szerint gondolkodom.
– Te mit szólsz ehhez Eric? – nézett a társára a detektív.
– Nem tudom – tűnődött Eric. – Nem sokat értek a csillagászathoz.
– De beszélsz angolul!
– Beszélek. Na és?
– Gyanús vagy te nekem.
– Te pedig énnekem.
– Ne hülyéskedj, tizenkét éve dolgozunk együtt.
– Ne próbálj hatni az érzelmeimre. Elsősorban hazafi vagyok, csak aztán jó barát.
– Milyen hazafi és milyen jó barát?
– Hiába próbálkozol, nem fogsz ki rajtam!
– De uraim! – avatkozott közbe Fitzpatrick. – Mi, angolul beszélők, lényegében egyek vagyunk. Kár macerálnunk egymást.
– Úgy van! – vágta rá Eric.
– Te csak ne helyeselj nekik! Nem látod, hogy megpróbálnak elkábítani bennünket? Itt van például ez a fehér por. Külsőre olyan, mint a púder, de lehet, hogy egy veszélyes kábítószer. Nézzük csak meg közelebbről!
– Ahogy óhajtják! – mondta María Orlanda, és közelebb riszálta magát. Amikor karnyújtásnyira ért, hirtelenül beletüsszentett a púderes dobozba. Mintha bomba robbant volna a motelszobában: a fehér por szétcsapódott és tetőtől talpig beterítette a jövevényeket. A detektívek fuldokolva, köhögve veregették egymás hátát, mert nemcsak az orruk meg a szemük lett töményen púderes, hanem a szájuk is, ahonnét selymes siklással jutott le a torkukba és a tüdejükbe.
– Pardon! – köhintette el magát a divatdíva, hogy a tisztes baleset látszatát keltse, aztán összekapkodta a ruhadarabjait meg a kézitáskáját, és kilibbent az ajtón.
Fitzpatrick ekkor már a folyosón kalimpált.
– Ugye mondtam, hogy nem lesz szükség pisztolyra? – kérdezte a divatdíva, amikor a lépcsőfordulóban utolérte a férfit. – A púder a legjobb önvédelmi fegyver.
– Akkor rántson elő egy újabb adagot! – mondta a nyomozó és lefelé mutatott.
A lépcső alján ott állt Jap Klipsen és két kézzel markolta Fitzpatrick szolgálati Smith&Wessonját.
– Még mindig úgy gondolja, hogy jó ötlet volt kidobni az ablakon? – kérdezte Fitzpatrick rideg nyugalommal. Tisztában volt vele, hogy ilyen távolságból egy kocalövész is röhögve célba talál. A Smith&Wesson pedig nem játékszer: a Life and Science-ben tavaly megjelent egy cikk, hogy Indiában valaki evvel a fegyverrel terített le egy megvadult kanelefántot.
– Valódi angol hétlövetű – billegette a fegyvert a recepciós. – Ha rákényszerítenek, hogy használjam, egy pillanatig sem fogok tétovázni!
– Fulladj meg a neved napján! – morogta Fitzpatrick.
– Emeljék föl a kezüket és vonuljanak a kanapéhoz! – rendelkezett Jap Klipsen.
– Menjen oda hozzá, és keverjen le neki egy pofont! – súgta a delnő Fitzpatrick fülébe.
– Megtenném, ha nem lenne elvi akadálya – súgta vissza a nyomozó.
– Mire céloz?
– Én semmire. Ez a majom céloz énrám.
– Ne törődjön vele!
– Ez az én mordályom. Pontosan tudom, mire képes.
– Akkor húzódjon félre! – rendelkezett a divatdíva, és a nyomozót félretolva lesétált a lépcsőn.
– Drága hölgyem, ne kényszerítsen rá, ho… – mondta a recepciós, de nem fejezhette be, mert María Orlanda egy gyenge nőhöz képest szokatlanul kemény pofonütéssel beléfojtotta a szót. Jap Klipsen a búgócsigát utánzó mozgással hátrébb tántorodott, és amikor a falnál végre támasztékra lelt, a szemét behunyva meghúzta a Smith&Wesson ravaszát.
Fitzpatrick tudomásul vette, hogy a delnőnek vége van. Már szinte látta a csipkés kombinét befestő vércsíkot, és hallotta azt a bugyborékoló sóhajt, amivel ez a különleges jelenség ki fogja lehelni a lelkét. Eszébe jutott mindaz a sok szép és jó, amivel María Orlanda rövid ismeretségük során elhalmozta, és a nyelve alatt máris érezte a beteljesületlenség fémes ízét. A térde megroggyant, fenekén a nadrág kiülepesedett, és ha napközben rostban gazdag táplálékot vett volna magához, biztosan el is szellenti magát. A fegyver mindeközben annyit mondott, hogy: katt!
Jap Klipsen arcára kiült a rémülettel vegyes csodálkozás. Még egyszer meghúzta a ravaszt, aztán még egyszer. Katt!, katt!, mondta a fegyver. A jelenséget Fitzpatrick sem értette. A Smith&Wesson negyedik éve szolgálta őt kifogástalanul. A beteljesületlenség érzését egy szempillantás alatt váltotta föl benne a kíváncsisággal elegyített nyugtalanság, ami kizárólag férfiembereknek lehet a sajátja, de nekik is csak akkor, ha észreveszik, hogy bedöglött valamelyik masinájuk.
– Minek babrál vele, ha nem ért hozzá?! – förmedt a recepciósra, és kivette a kezéből a fegyvert. Jap Klipsen zavarában flamandul hebegett valamit, ám a nyomozót ez nem hatotta meg. Megpenderítette a tengelye körül a kis embert, és úgy rúgta fenéken, hogy az egy elegáns tigrisbukfenccel átrepült a recepciós pult fölött.
– Szép munka! – bólintott María Orlanda.
– Nem értem – nézegette a fegyvert a nyomozó. – Még sosem mondott csütörtököt.
– Talán valami hiányzik belőle – titokzatoskodott a delnő, és belekotort a kézitáskájába. Öt töltényt meg egy hűznit vett elő.
– Kiszedte belőle a töltényeket! Ugyan miért?
– Megtetszettek, és úgy gondoltam, fölhasználom őket egy kreációmban. De ha óhajtja, mindet visszaszolgáltatom. A töltényflitteres estélyi ruha nem is olyan jó ötlet.
A nyomozó fölmarkolta a lőszert, de a fegyvert megtölteni már nem maradt ideje, mert az emeletről köhécseléssel megtűzdelt kiabálás hallatszott.
– Marslakó társaink alighanem kiköhögték a slejmet. Ha most letartóztatnak, egy napig is eltarthat, mire tisztázom magam. Az anarchisták addigra rég Németországban lesznek.
– Merő véletlenségből én is oda igyekszem.
– Magával tarthatok? – bájmosolygott Fitzpatrick.
– Még szép! – vetette oda a delnő.
– Akkor nyomás! – rendelkezett a nyomozó.
A parkolóban nyugalom honolt, csak néhány álmatlanságban szenvedő tücsök hegedült kitartóan, mintegy megkontrázva a kissé távolabbról, de ugyanolyan erőszakosan hallatszódó békabrekegést.
– Akár megbetegszik tőle, akár nem, most én vezetek – mondta María Orlanda, és beült a kormánykerék mögé.
A motel ajtaján közben kitántorgott a két bepúderezett nyomozó. María Orlanda ügyet se vetett rájuk.
– Kapaszkodjon! – vetette oda Fitzpatricknak, és kifaroltatta a kocsit a parkolóból.
Az elegáns sportautó megrázta nem létező sörényét, és a lámpáiból kitüremkedő fénycsíkot követve belefúrta magát a belga éjszakába.
– Jelentős összeget mernék rá föltenni, hogy követni fognak bennünket, és hogy riasztják a határőrséget. Szemernyi esélyünk sincsen – tekingetett hátra a nyomozó.
– Mi, portugálok sosem adjuk föl a reményt! – mondta María Orlanda, és rátaposott a gázra. – Úgy emlékszem, hogy Liége-től délkeletre van egy kevésbé használt átkelőhely. Arrafelé elég kacskaringósak az utak, könnyedén lerázhatunk egy nehézkesen forduló limuzint. Kivéve persze, ha a makadámúton durrdefektet kapunk, mert a pótkerék ugyebár üres.
– Muszáj ekkorát kerülni? Az anarchisták biztosan Aachen felé mennek.
– Miből gondolja?
– A makadám szétrázná a furgont.
– Igen, ez lehetséges – tűnődött a delnő. – De egy kis kerülőút meg sem kottyan ennek a kocsinak. Százzal is képes menni, Németországban meg első osztályúak az utak. A túloldalon van egy kis falu, ott megtankolunk, aztán irány észak, vagyis Aachen.
– Úgy legyen – bólintott Fitzpatrick, és belenézett a visszapillantóba.
Mögöttük egy piciny fehér pont világított. Pontosan úgy rázkódott, mint egy gépkocsi fényszórója.
(Folytatjuk)
___________________
[1] Tessék belépni!
