– Az ott már Brüsszel! – rikkantotta Rudolf von Spahrwasser, és kolbászszerű mutatóujjával a távolba bökött.
A keleti horizonton egy keskeny barna csík látszott, amelyről Lord Meltinghouse csak hunyorogva tudta megállapítani, hogy apró házak tömkelege. Mérhetetlenül büszke volt rá, hogy olvasáskor nem kellett okuláréhoz folyamodnia. Ez egyébként általános jelenségnek számított az egész Meltinghouse ágon. A Lord ősei arról voltak nevezetesek, hogy egyetlen ősz hajszál nélkül és kristálytiszta látással szálltak bele a sírba, már ha az ilyesmi az elhalálozás után egyáltalán lehetséges.
– Ez lesz közös utazásunk legveszélyesebb periódusa – mondta az őrgróf, és jelentőségteljesen a Lord szeme közé nézett.
– Azt reméltem, a torhouti ribillióval letudtunk minden veszélyességet – körülményeskedett a Lord.
– Csak ami a földi veszélyeket illeti – pontosított az őrgróf, és egyre idegesebben pislogott kifelé a kémlelő ablakon. – A brüsszeliek nem fogják ölbe tett kézzel nézni, hogy léghajóval közlekedünk az egükön.
– Azt hittem, az égbolt mindenkié… – értetlenkedett Lord Meltinghouse.
– Bizonyos értelemben így is van, de vajon mit tenne az Angol Királyi Légierő, ha egyszer csak megjelenne a fővárosuk egén egy német zeppelin?
– Ugyanazt, amit a parti őrség egy felségvizeinkre merészkedő idegen hajóval: megállítanák és ellenőriznék a papírjait.
– A Belga Királyi Légierőnél sincs ez másként.
– Föltételezem, hogy a szükséges repülési engedélyt idejekorán beszerezte – húzta ki magát a Lord a nyugalom látszatát keltve.
– Mi sem természetesebb – vágott vissza a német.
– Akkor nincs mitől tartanunk – igazgatta magán a lecsúszott magyar parasztgatyát a Lord. – Leereszkedünk, igazoljuk magunkat, és folytatjuk az utazást.
Spahrwasser erőszakosan fölnevetett.
– Azt hiszi, ez ennyire egyszerű? – fordult szembe a Lorddal.
– Hát nem az?
– Ó, egek! Maga egyáltalán nem ismeri a németalföldi bürokráciát!
– Még nem volt hozzá szerencsém – mondta a Lord, miután végzett a parasztgatya megregulázásával, ami időnként ugyan félrecsúszott, de a hózentrágerrel megerősítve azért elfogadhatóan szuperált.
– Ha most leereszkednénk, a belgák beszednék a papírjainkat és továbbítanák a légügyi hivatalhoz láttamozásra – közölte a német jó adag keserűséggel a hangjában. – Az ilyesmire rendes körülmények között is rámenne legalább fél nap, de ma ráadásul ünnep van, és a hivatal nem is dolgozik. Tudja, mit jelent ez ránk nézve?
– Naná, hogy tudom: mivel garanciát vállalt arra, hogy végig a ládacipelők fölött fogunk tartózkodni, Németország elbukja a fogadást! – vidámkodott a Lord.
– Ez lenne a szomorú helyzet – dünnyögte a német. – De azért ne igyon előre a medve nőjére! Nem fogom megadni magam holmiféle duplaszárnyasoknak!
– Magának elment a józan esze! – kerekedett ki a Lord sasszeme. – Ha nem engedelmeskedünk, azok a duplaszárnyasok úgy leszednek bennünket, mint a pinty!
– Mint a díszpinty – bólogatott a német. – Hacsak nem cselezzük ki őket.
– De ezen a masinérián még motor sincsen! – túrta szét a haját a Lord. – Arra megyünk, amerre a légáram kegyeskedik vinni bennünket. Egy papírsárkányt sem tudnánk vele kikerülni, nemhogy egy belga vadászrepülőt!
– Csak semmi pánik – mondta a német a kezét dörzsölgetve. – Ha nem látnak meg bennünket, gond nélkül elérhetjük a határt. Ennek érdekében le fogunk ereszkedni, amennyire csak lehet. A LED Zeppelin tetején egy téglamintázatú drapéria van kifeszítve. Fölülről így tökéletesen beleolvad a város mintázatába, ami ugyebár megnehezíti a levegőből történő észlelését. Nemsokára pedig itt lesz az alkony és vele együtt a sötétedés. Ha jól számolom, Brüsszel elhagyása után már szürkületi fényben fogunk haladni, a vadászpilóták számára láthatatlanul.
– Maga tényleg mindenre gondolt – bosszankodott a Lord, mert ezzel a rafinált óvintézkedéssel egyszersmind elszállt a könnyű győzelem lehetősége. Tüntető semmittevéssel figyelte, ahogy a német csappantyútól csappantyúig ugrál, meg hogy különféle rézfogantyúkat tologat, aminek nyomán valahol a léghajó tatjánál kinyílt egy szelep, és a Wasserstoff nevű gáz süvítve tódul kifelé a szabadba.
A LED Zeppelin orra egy kissé megemelkedett, és a szerkezet lassú, méltóságteljes süllyedésbe kezdett. Lord Meltinghouse most már különösebb erőlködés nélkül is ki tudta venni az országút szélén sorakozó nyárfákat, meg a mezőn legelésző Holstein-fríz fajtájú teheneket. Eleinte ez a fölismerés megnyugvással töltötte el, ám a tehenek egyre nagyobbak lettek, a közelükben púposodó szénakazlakról pedig kiderült, hogy mindnek fölfelé állított, háromágú villa ágaskodik a tetején.
– Nem merülünk túl alacsonyra? – fordult oda a némethez, aki vöröslő homlokkal, buzgón donnerwetterezve próbált elzárni egy vörösréz karmantyút.
– Beszorult a zárómütyür! – kiabált hátra a válla fölött. – Jöjjön segíteni!
A Lord nehézkesen fölállt a szabószékről és odacaplatott a némethez.
– Ne bámuljon, hanem segítsen elzárni, különben fennakadunk valamelyik boglyazátonyon!
A Lord megmarkolta a langyos érintésű rézmütyürt.
– Háromra! – kiabálta túl a német a kiáramló hidrogén sivítását.
– Háromra! – kiabált vissza a Lord, és oldalvást lenézett a rohamosan nagyobbodó mezőre. Már nemcsak tehenek voltak rajta, hanem Holstein-fríz bikák is. Némelyik csak állt és kérődzött, de akadt köztük olyan is, amelyik a patájával kifejezetten rosszindulatúan kapálta a földet.
Mind a ketten nekiveselkedtek a rézkarmantyúnak, és tolták, ahogy bírták. Az meg se moccant.
– Próbáljuk meg még egyszer – sziszegte a német. A homlokán gyöngyözött a verejték. Lord Meltinghouse ismét kinézett az oldalablakon, és úgy találta, a lent várakozó agresszív bikafalka érdeklődését igencsak fölkeltette a léghajó.
Erejének minden porcikáját összeszedve, teljes súlyával nehezedett rá a szelepzáró szerkezetre. A német ugyanúgy. A történelemben egyszer sem fordult még elő azelőtt, hogy e két nép ennyire egyetértett volna, és ezt a törekvést hathatós siker koronázta: a vörösréz fogantyú pendült egyet, aztán a tengelyéről letörve a kezükben maradt.
– A haditanácsot ezennel megnyitom! – jelentette ki Aston Rideback, és egy határozott mozdulattal szétterítette a dohányzóasztalkán az alaposan megviselődött Belgium térképet.
A magyarmintás rádióláda odébbtolva, a vasvázas ágy mellett hevert, amelyről gyűrötten és piszokfoltosan lógott le a szövettakaró. A tágasnak egyáltalán nem mondható emeleti szoba egyetlen, firhang nélküli ablaka a motel parkolójára nézett, ahol büszkén, de magára hagyottan várakozott Pavel Nyikiforovics szebb napokat látott szolgálati furgonja.
Aston Rideback ugyanabban a hadvezéri pózban tenyerelt rá a térképre, ahogy azt fiatal katonaként a fölötteseitől látta. Mögötte ott imbolygott a meghipnotizált és a kora délutáni ájulástól egy kicsit még mindig kába Remington Bibry, aki mellett egy srégen odaállított, nyikorgó rugójú, de még így is kényelmes fotőjben James Bound professzor szundikálgatott. George F. Wheelernek már csak egy billegő tonettszék jutott, de őt ez nem zavarta. A tudományos újságírók éteri nyugalmával tanulmányozta az elébe tett térképet.
– Mielőtt rátérnék a lényegre, jelezni szeretném, hogy a ma éjszakai feladatunk minden korábbinál veszélyesebb lesz, ezért átmeneti jelleggel magamhoz ragadom az irányítást. Van valakinek ellenvetése? – kérdezte Rideback, és ép szemét végighordozta a társaságon.
Nem szólalt meg senki.
– Akkor ismertetem a haditervet.
– Liza kisasszony merre van? – rebbent föl a professzor.
– Tisztálkodik – vetette oda Rideback, és mutatóujját végighúzta a hullámosra gyűrt térképen.
– Meg kéne várni, elvégre ő is teljes jogú tagja az expedíciónak – mondta Wheeler.
– Fölösleges – morogta Rideback. – Katonai témákhoz úgysem tudna mit hozzátenni.
– De az ő bőre is éppúgy vásárra kerül, mint a miénk! – vitatkozott a professzor.
– Nem hinném – jelentette ki a buldogképű. – Lizácska kisasszony szerves részét képezi a haditervnek, hogy úgy mondjam: kulcsszerepe van a határátlépésünkben.
– Mi az ördög! – hajolt előrébb Wheeler. – Ezt eddig egy szóval se mondta!
– Mindent a maga idejében – fordult vissza a térképhez Rideback. – Egyelőre maradjunk a tényeknél: a német határon hagyományos, rejtőzködő, osonó és meglapuló módszerekkel lehetetlenség átjutni. Nem csak a világító aknák és a szögesdrót miatt, hanem mert ötszáz yardonként érzékeny hallómembránok vannak elhelyezve, amelyek a lépések hangját azonnal továbbítják a legközelebbi karaulára. Mi is biztos kudarcra lennénk ítélve, ha nem vetnénk be ellenük Liza kisasszonyt.
– Egyre vadabb dolgok derülnek ki – ráncolta a homlokát Wheeler.
– Ugyan már! – legyintett Rideback. – Mindössze arról van szó, hogy Liza lesz a csali. Ma éjjel, pontban egy óra húsz perckor fogunk megérkezni a határhoz. Félreállunk a kocsival, leszedjük róla a ládát, és megindulunk a rámpa felé.
– Mi ebben a trükk? – biggyesztette le a száját Bibry.
– Az, hogy Liza kisasszony a furgonban marad, és teljes gázt adva áttöri a belga sorompót.
– Atyavilág! – csapta össze a kezét a professzor.
– Ne féljen, nem lesz semmi baj – mondta a komornyik. – Miután Liza átszakította a belga határsorompót, a német oldalon hirtelen lefékez, az útpadkára kormányozza a furgont, és kibukva a kormánykerék mellől epilepsziás rohamot színlel.
– Maga megőrült! – rúgta ki maga alól a széket Wheeler. – Liza sosem fog belemenni ebbe a színjátékba, aminek egyébként sincs semmi értelme!
– Már hogyne lenne! – húzta mosolyra a száját a buldogképű. – Ezzel a mutatvánnyal Liza kisasszony teljes egészében magára vonja a boche-ok figyelmét, és mi az őrbódé mögött észrevétlenül átcsusszanhatunk a határon! Ha a kisasszony igazi angol honleányból van faragva, meg fogja érteni a helyzetet, és megcselekszi, amit megkövetel tőle a haza.
– Ez a lehető legközönségesebb aljasság! – tiltakozott a zsurnaliszta.
– Nincs más választásunk.
– De miért éppen ő?!
– A professzor úr mint tudós, nem jöhet számításba, Bibry pedig meg van hipnotizálva, ráadásul ő képviseli a németeket.
– No és maga?
– Természetesen rám is sor kerül majd, de csak a magyar határon. Az még rázósabb lesz, mint az itteni. A magyarok nem ismernek kegyelmet – mondta Rideback lehiggadva.
Wheeler erre már nem szólt semmit, hanem lábra állította az imént földöntött tonettszéket.
– Liza kisasszony biztosan remekül alakítja majd az epilepsziás rohamot, de tudnia kell, melyik faluban fogjuk megvárni – mondta Bibry a térképet nézegetve.
– Sajnos erre nem kerülhet sor – mormogta Rideback. – A kisasszonytól ma éjjel el fogunk búcsúzni. A németek majd szépen hazatoloncolják, és nekiláthat megírni az élményeit, ahogy azt eredetileg is tervezte. Az utat mi négyen folytatjuk tovább, egészen Csehszlovákia határáig, ahol a zsurnaliszta úr annak rendje-módja szerint eskórt fog kapni.
– Ezt nem mondja komolyan! – kapta föl a fejét Wheeler.
– Halálosan komolyan mondom – hunyorgott az ép szemével Rideback. – Útlevél nélkül sem a cseh, sem a magyar határon nem juthatunk át, kivéve, ha valaki föláldozza magát, és eljátssza a határőrök előtt az epilepsziás nagyjelenetet.
Az áporodott levegőjű motelszobára mély csönd telepedett. A fürdőfülke ajtaja mögül kihallatszott a zuhany surrogása, meg valami cincogásszerű ének, amit nem tudtak beazonosítani.
– Tételezzük föl, hogy sikerül meggyőznie Lizát – járkált föl s alá Wheeler. – Németországban akkor sem jutunk messzire, mert nem lesz egy fityingünk sem, amivel fizethetnénk az üzemanyagért meg az élelemért. Ami a belga frankból megmaradt, azt kénytelenek leszünk odaadni ezért a koszos motelszobáért.
– Lizácska a teherautón azt mondta, hogy Frankfurton is átmegyünk, és ott ilyenkor van a nyári sörvásár. Mi lenne, ha ott is előadnánk a magyarmintás láda történetét? – kérdezte Bibry.
– Nem lesz rá szükség – mondta Rideback, és elővett a nadrágzsebéből egy cetlit. – Ez egy látra szóló csekk, ötszáz birodalmi német márkáról.
– Honnan került magához? – élénkült meg az eddig bágyadtan üldögélő James Bound.
– Az őrgróf nyomta a kezembe a New Kent Roadon.
– Furcsa, hogy éppen magának adta, és nem ennek a meghipnotizált holdkórosnak, aki egyébként a vazallusa – tűnődött a professzor.
– A vazallus ellen semmi kifogásom, de a holdkórost azt kikérem magamnak! – vörösödött el Bibry.
– Ne kezdjék már megint! – tárta szét a karját Wheeler. – Nyilvánvaló, hogy azért Rideback úr kapta meg a csekket, mert egy német nem szívesen bízza a pénzügyeit olyasvalakire, aki nem ura a cselekedeteinek.
– Igen, ez érthető – helyeselt a professzor. – Most már csak az a dolgunk, hogy megvárjuk, amíg a kisasszony befejezi a tisztálkodást, aztán meg kell őt győznünk, hogy áldozza föl magát a haza oltárán.
– Vajon ki lesz, aki ezt a feladatot magára vállalja? – ripacskodott Bibry.
– Rám ne számítsanak – szabadkozott Wheeler.
– Engem sem visz rá a lélek – sóhajtott a professzor. – Annyira közénk tartozónak érzem ezt a lánykát…
– Majd én beszélek vele – mondta Rideback, és tüntetően leült az ágy szélére.
– Van valakinek egy cigarettája? – szólalt meg a professzor mintegy öt perc múlva, amikor az ajtó mögött a vízsusorgás meg a cincogásszerű ének is abbamaradt. Mivel nem kapott választ, az ajtó felé fordulva, merev derékkal várta, hogy Liza kisasszony a maga kísértetszerű mivoltában, vastag törülközőturbánnal a fején megjelenjen. Ezzel egyidejűleg kintről fojtott moraj hallatszott, és mintha egy sötét árnyék is rávetült volna a légypiszkos ablakra, de ezekkel a külsőségekkel nem foglalkozott senki. Mind a négyen tudták, hogy a Budapest felé vezető kalandos utazásuk a fordulópontjához érkezett.
(Folytatjuk)
