– Gyerekkoromban leestem az ördögmalomról, azóta nem bírom a sebességet – jegyezte meg Fitzpatrick, miután María Orlanda gázt adott és széles ívben megelőzött egy hosszú, kékes füstcsíkot vonszoló furgont.
– Nagy kár – kiáltotta túl a motorzúgást a nő. – Ez a fenevad százzal is tud menni. Pillanatok alatt ott lehetnék Brüsszelben.
– Mindjárt kidobom a taccsot – nyögte a nyomozó. – Legyen szíves, lassítson és álljon be a furgon mögé a szélárnyékba.
– Nem az ördögmalom a maga baja, hanem a hőség – mondta María Orlanda, és levette a lábát a gázpedálról. A kocsi engedelmesen visszahúzott a furgon mögé, amelynek rakodóplatóját majdnem tejesen beterítette egy tömzsi faláda. A láda mellett egy fiatal, kísértetszerű lányka ült, ölében ringatva valami paprikajancsiszerű alak fejét, akit talán szintén az erős napfény csípett meg, mert szemlátomást alig volt magánál. Tőlük kicsivel távolabb, hátát a sofőrfülkének támasztva, keresztbe font karral ült egy tudományos újságíró kinézetű férfiú. A vak is látta rajta, hogy majd szétfeszíti az ideg.
– Ezek a belgák még tudják, mi az igazi szerelem! – sóhajtotta a portugál delnő, mihelyst a gépkocsival behelyezkedett a furgon mögé.
– Mire alapozza ezt a hipotézist? – szólt oda az ülésen csaknem vízszintes helyzetben fekvő Fitzpatrick. Még csak az hiányzott volna, ha azok ott a platón fölismerik és integetni kezdenek neki.
– Figyelje meg azt az ifjú párt a teherautón! Öröm nézni, ahogy dédelgetik egymást.
Fitzpatrick még lejjebb csúszott.
– Most már jobban vagyok – szólt föl María Orlandának. – Talán mégis az lenne az üdvös, ha nagyobb sebességre kapcsolnánk.
– Ahogy gondolja, kedves Bummit! – helyeselt a portugál divatdáma, és akkorát taposott a gázpedálra, hogy mind a négy kerék megcsikordult. A luxusautó megugrott, és pillanatok alatt lehagyta a teherautót.
Fitzpatrick ekkor följebb helyezkedett az ülésen, és annak ürügyén, hogy szétzilálódott hajzatát akarja megigazítani, odafordította magához a hátrafelé pillantó tükröt. A ládaszállító járműnek nem látta semmi nyomát.
– Ne vegye akadékoskodásnak, de egy kicsit már megint rosszul vagyok – mondta fátyolos hangon. – Mindjárt megszámolom a kisrókákat.
– Azt akarja kiprovokálni ezzel, hogy ismét lassítsak? – nézett rá szigorúan a portugál delnő.
– Csak egy hangyányit, ha lehetséges…
– A fene se tud magukon, angolokon eligazodni – mondta María Orlanda, és megint levette a lábát a gázpedálról. – Így jó lesz?
A luxusautó valamelyest lelassúdott.
– Igen, vagyishogy… talán…
– Ne álljunk meg inkább, amíg jobban lesz? Félrehúzódnánk valamelyik árnyékos ligetbe, és lőnénk a stukkerével egy kisnyulat.
– Isten őrizz! – pattant egyet az ülésen Fitzpatrick. – Alighanem tudom, mi a bajom.
– Valóban? – nézett rá mosolyogva María Orlanda.
– Egy tipikus férfibetegségben, a nemvezetés szindrómában szenvedek. Akkor jelentkezik, ha utasok vagyunk egy kocsiban, aminek nem mi markoljuk a kormányát. Először csak émelyegni kezdünk, aztán hányingerünk támad, végül pedig elveszítjük az eszméletünket.
– A nemvezetés miatt?
– Igen, amiatt!
– Mindig is tudtam, hogy ütődött nép az angol, de hogy ennyire! – nevetett María Orlanda.
– Ez világjelenség – magyarázkodott Fitzpatrick. – Éppen a múlt héten közölt róla egy terjedelmes cikket a Life and Science magazin. Amerikában a fölnőtt férfilakosság hetven százaléka meg van fertőződve ezzel a kórsággal.
– Megáll az ész!
– Inkább az automobilja álljon meg, velünk együtt.
– Hogy érti ezt?
– Ha meg akarja menteni az életemet, most rögtön adja át nekem a kormányt!
María Orlanda teljes súlyával ránehezedett a fékpedálra. A kocsi kacsázva, csikorogva, de végül megállapodott az útpadkán.
– Nem szándékozom eltenni önt láb alól, kedves Bummit, ám előbb magának is le kell bonyolítania egy életmentő akciót.
– Állok rendelkezésére – tárta szét a karját Fitzpatrick.
– A helyzet az, hogy én pedig egy tipikus női nyavalyában szenvedek: százmérföldenként kapnom kell egy csókot valakitől, különben idegrohamot kapok, és a földdel teszek egyenlővé mindent magam körül.
És a szemét behunyva kicsücsörítette a száját. Fitzpatricknak eszébe villant, hogy nem is olyan régen átélt már egy példát a mindent elpusztító női idegrohamra, és úgy vélte, nem érdemes még egyszer kihívnia maga ellen a sorsot. Engedelmesen előrehajolt, és kicserepesedett szájszéleit odanyomta María Orlanda érett cseresznyeként duzzadó ajkára.
A nyomozó olyasféle bizsergést érzett, mint amikor a Big Ben óratornyában megcsapta az áram, de ez sokkal szelídebb volt. Mit szelídebb: kifejezetten jólesett! Nem is gondolta volna, hogy a csókolózás ennyire kellemes is lehet, pláne egy vadidegen portugál divatdiktátor hölggyel, aki egy igazi diktátor számára gyárt kreációkat. Elloy Fitzpatrick minden egyes a csókolózás terén tett eddigi kísérletezése kudarcba fulladt. Azt éppenséggel nem lehetett mondani, hogy olyasféle katasztrófába torkollottak, mint Nikola Tesla próbálkozásai a magasfeszültséggel New Yorkban, de mindegyik gyors lefolyású volt, és zavart köhécseléssel záródott. Azok a nőcskék, akiket ilyen céllal és szándékkal megkísértett, egytől egyig keskenyszájúak voltak, és ez olyan hatást tett a nyomozóra, mintha egy élesre fent beretvával kellene csókolóznia. Nem csoda, hogy még a foga is belevásott ezekbe a fura ügyetlenkedésekbe. De most minden ilyen emléke egy villanyáram-kisülésnyi idő alatt megsemmisült. María Orlanda ajkai ugyanis éppen olyan puhák voltak, mint a zselécukor, amit jobb kávémérésekben az itóka mellé porcióztak. Elloy Fitzpatrick hagyta, hogy ez az ernyedtséget hozó érzés szétáramoljon meggyötört izmaiban, és mint valami cserkészsátor, a feje tetejétől a lába ujjáig beterítse. Észre sem vette, amint a ládát szállító teherfurgon hangos röfögéssel és füstcsíkhúzással elrobogott mellettük.
– Ezek a belgák még tudják, mi az igazi szerelem! – sóhajtott James Bound a teherfurgon sofőrkabinjában, miután a kormánykereket markoló Aston Rideback egy ügyes chauffeur maneuverrel[1] kikerülte az út szélén veszteglő luxusautót.
Mivel Rideback az iménti megjegyzést kommentár nélkül hagyta, a skótmagyar megereszthetett még egy megjegyzést:
– Ugye maga is észrevette azt az önfeledten csókolódzó párocskát? – kérdezte, és kitörölt egy könnycseppet a szeme csücskéből. Miként a tudomány oltárán gyakorta áldozó személyeknek, neki is meglehetősen sivár volt a szerelmi élete, pedig igénye az lett volna az ellenkezőjére.
A búr háborút még két szemmel látott, de onnét egy szemmel visszatért Aston Rideback szóra se méltatta volna ezt az egész komédiát, ha nem kívánkozott volna ki belőle egy szerfölött fontos megállapítás:
– A nőt sohase láttam, de az a pofa, aki a csöcsét markolászta, fölöttébb ismerős.
– Nocsak! – igazgatta állán a leválással fenyegető kecskeszakállat a professzor. – Szabadna megtudnom, mire alapozza ezt?
– A maga modorában azt felelhetném erre, hogy egy tapasztalati tényre, amely tegnap ment végbe a New Kent Roadon.
A professzor megmerevedett.
– Csak nem az a pasas volt, aki majdnem nekünkjött azzal a rozoga járművel?!
– Nem mernék rá megesküdni, de mióta a búr háborúban átestem egy földerítő alapkiképzésen, elég egy villanás, hogy megjegyezzek és rögzítsek bizonyos dolgokat – mondta a komornyikból lett chauffeur.
– Nem vonom kétségbe a kiképzését, Mr. Rideback, de ha ez az ember valóban az az ember, vajon miért csókolózik itt, Belgiumban egy luxusautó mellékülésén, ahelyett, hogy szaporán kémkedne utánunk?
– Ezt magam sem értem – dörmögte Rideback. – Biztos valami titkosszolgálati trükk.
– Rejtjelezett üzenetre gondol?
– Például.
– Na de kinek szólhat ez?
– Mit tudom én! – vonta meg a vállát Rideback. – Lehet, hogy a cinkosai itt lapulnak az út szélén, és mindjárt meg fognak állítani bennünket.
– A rádiónk kellhet nekik?
– Nem is a maga szakálla!
– Akkor taposson rá még jobban arra a nyamvadt gázpedálra!
– Gondolja, hogy ezt nem értem föl ésszel? Kezdettől fogva teljes sebességgel megyünk!
– Aj-aj! – sopánkodott a skótmagyar és a frakkja ujjával megtörölte a homlokát.
– Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni! – csapkodta meg a professzor vállát Aston Rideback. – Az igazat megvallva nemigen hiszek én abban, hogy útonállók rejtőzhetnek az út szélén. Az ilyesmire csak akkor van esély, ha tudják, merre megyünk. Mi pedig akár százféle módon is eljuthattunk volna Brüsszelbe.
– Ez igaz. Jól rám ijesztett – fújta ki a tüdejéből a belészorult levegőt a professzor. – Mikorra érünk oda?
– Mindjárt. Brüsszel ide csak parasztköpés.
– Remek! – tért vissza a lelkesedés a professzorba. – Kiveszünk egy motelszobát, rendbe szedjük magunkat, és szunyálunk egy kicsit az esti jelentkezésig.
– Szó sem lehet róla! – vágta rá a komornyik. – Muszáj lesz haditanácsot tartanunk. A német határon nem lehet csak úgy átsuttyanni.
A professzor elkomorodott.
– Se útlevelünk, se pénzünk – motyogta. – Sajnos elragadott a hév, és nem fogtam föl, mekkora őrültség belevágni ebbe az egészbe. Ha az a bikkfagatyás német nem szán meg bennünket, és a LED Zeppelinjével nem ereszkedik le az égből, annyi esélyünk sem lesz, mint egy csirkének a vasárnapi levesben. A németek valósággal megkergültek, mióta azt a kefebajuszos alakot, azt a hogyishívják… Hitlert vezérüknek választották. És amióta az holland fölgyújtotta nekik a Reichstagot, minden külföldiben meg kommunistában ellenséget szimatolnak.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy maga kommunista? – nevetgélt Rideback.
– Isten őrizz! – szabadkozott a professzor. – De külföldi vagyok, és az éppen elég.
– A búr háborúban, ha nagyon szorult körülöttünk a hurok, mindig Őfelségére meg Angliára gondoltunk. Ez most is legyőzheti a kételkedésünket. Gondoljunk a királyra, meg Angliára!
Eztán vagy fél percig nem szóltak egymáshoz, végül a professzor oszlatta el a motorzúgással megfestett némaságot.
– Föltételezem, hogy van valami ötlete, ha már haditanácsot akar tartani – jegyezte meg.
– Természetesen van – válaszolta kurtán Rideback. – Egyelőre csak annyi, hogy az első utunkba kerülő motelben fogunk tanyát ütni, mert az pontosan a LED Zeppelin repülési útvonala alatt fekszik. Ezzel megspórolunk legalább egy órát, ami nagyon jól jön majd a határátlépéskor, mert arról ne is ábrándozzon, kedves professzor, hogy rendes turistaként fogunk belépni Németországba. A zöldhatáron megyünk át, éjjel egy és két óra között.
– Maga meghibbant! – fordult oda a professzor. – Minden iskolás gyerek tudja, hogy ez a világ legjobban ellenőrzött határszakasza! A németeknek idomított juhászkutyáik vannak, a föld meg egy ötszáz yardos sávban el van gereblyézve, nem beszélve a mindenhová lerakott világító aknákról. Egy róka se tudna átcsusszanni, nemhogy mi, ezzel a társasággal – intett hátrafelé, a platóra, ahol Remington Bibry éppen álomba szenderült Liza ölében.
– Közönséges földi halandók nem is csusszanhatnak át, de mi nem vagyunk azok – mosolygott Rideback hamiskásan. – Maga például remek magnetológus, én pedig éppen ilyen akadályok leküzdésére kiképzett földerítő vagyok.
– A magnetizmusnak itt nem vehetjük semmi hasznát – mormogta a professzor.
– Azt majd még meglátjuk – vágta rá Aston Rideback, és lekormányozta az útról a teherautót.
Brüsszel külvárosába érkeztek, egy ütött-kopott motelépület elé.
(Folytatjuk)
[1] sofőrmanőverrel
