– Egyszerűen imádom ezt a várost! – mondta María Orlanda, és Fitzpatrick arcába fújta a hosszan letüdőzött cigarettafüstöt.
A nyomozó elköhintette magát.
– Pardon, zavarja a füst? – hajolt közelebb a portugál hölgy.
– Egészen idáig azt hittem, hogy nem – pislogott a nyomozó. – De én leragadtam a Mysterynél, ami jóval lágyabb ennél a gyárkéménytölteléknél.
– Ó, a Mystery! – kacagott María Orlanda. – Amerikai selyemfiúk és angol szállodaportások kedvelt szívnivalója! Kóstolja meg ezt!
Egy ezüstdóznit hajított a kör alakú kávézóasztalra, amelyen két apró porcelánfindzsa és egy nagy korsó sör hevert aszimmetrikus elrendezésben.
A Sint Peters pályaudvartól nyíllövésnyire – bocsánat: két nyíllövésnyire – a König Leopold II. sugárúton ültek egy hangulatos kávézó teraszán. Szemben velük ott magasodott a híres citadellapark a maga kacskaringós sétányaival. A trópusi hőség dacára szerelmespárok andalogtak az erődítés felé vezető szűk utakon, az árnyékos padokon pedig fürkész tekintetű bácsikák üldögéltek.
– Ez a tobacco a Mato Grosso lankáin nevelkedett – jelentette ki María Orlanda, és vörösre lakkozott körmével kipattintotta a dózni fedelét.
Elloy Fitzpatrick kivett egy szál elősodort cigarettát és meggyújtotta. Pukkadozva próbált kibújni belőle a köhögés, de visszatartotta. Néhány slukk után már nem is érezte annyira vészesnek az egészet. Jutott ideje arra is, hogy elképzelje a Mato Grosso lankái fölött lebegő napot. Az sem bocsáthatott ki magából több hőséget, mint ez itt, Gent felhőtlen égboltján.
– Nini, egy léghajó! – bökött az égre a portugál delnő.
Elloy Fitzpatricknak torkára szaladt a cigarettafüst. A fejük fölött jóllakott denevérként lebegett a LED Zeppelin.
– Ha émelyeg tőle, ne erőltesse – mondta María Orlanda, és barátságosan megveregette Fitzpatrick hátát.
– Semmi baj – motyogta a nyomozó. – Csak ez a hőség…
– Igen, ez maguknak, angoloknak eléggé szokatlan lehet, nem úgy, mint nekünk, délieknek. Megjegyzem: a sör ilyenkor csodákra képes.
– Köszönöm, nem élek vele – szabadkozott a nyomozó. – De a kávé egyenesen fantasztikus.
– Pedig nem is ez Gent legfőbb specialitása.
– Hanem?
– A karmonádli. Maniókagyökérrel és burjánsással tálalva egyenesen mennyei.
– Valóban?
– Brüsszelben pedig csipkét kell vásárolni. Ha arra jár, feltétlenül vegyen néhány rőffel a feleségének.
Fitzpatrick már majdnem rávágta, hogy nincs is felesége, de hirtelen meggondolta magát. Nem azért, mintha bármit is remélt volna ettől a hozzá képest izgága és könnyelmű nőszemélytől. María Orlanda keresztbe tett lábbal ült a karcsú tonettszéken, egy cseppet sem törődve azzal, hogy a szoknyája alól kivillan a térde kalácsa.
A bőre még erős napfényben is krémbarnának látszott, a haja pedig fekete volt, akár a pókfogó szurok. A sört nyeldeklés nélkül döntötte le a torkán, s miután végzett vele, akkorát böffentett, hogy tán még odafönt, a citadellában is meghallották. Mindezt pajzán, sőt szemtelen módon egyenesen Fitzpatrick arcába cselekedte, aki annak ellenére, hogy nem volt túl jártas a női praktikák útvesztőiben, kérlelhetetlen nyomozói logikával kiokoskodta, hogy María Orlanda bizonyára kivetette rá a hálóját. Ebben nem volt abszolút biztos, de mintha valahol olvasta volna, hogy ilyen akarnok nők is léteznek a világon: nem várják meg, hogy a férfiember megtegye irányukba az udvarlás első lépéseit, hanem valamilyen apró trükkel – például egy leejtett zsebkendővel, vagy böfögős sörivással – magukra terelik a figyelmet.
María Orlanda nem vacakolt semmiféle zsebkendővel, inkább rendelt egy újabb korsó sört, majd a német konyha förtelmességét kezdte ecsetelni.
– Ha ne adj isten Németország az úti célja, akkor nem árt, ha Brüsszelben jól teleeszi magát – mondta, miközben rágyújtott egy újabb Mato Grossó-i szívnivalóra. – A sörük sem annyira jó, mint ahogy állítják, de az ételeik kifejezetten pocsékak.
– Nem áll szándékomban Németországba utazni – mondta Fitzpatrick automatikusan, és közben azon tűnődött, hogy a nőismerősei közül egyik sem hasonlított erre a portugál dámára, még nyomvonalakban sem. Vagy túl mulyák, vagy túl álmatagok voltak mindannyian, de főlek kísértetszerűk és vértelenek. Az előbbire Lizácska volt a legszebb példa, az utóbbira pedig azok a nőszemélyek, akikkel munkája közben találkozott. A vértelenség precíz és kimerítő jellemzés volt az ő esetükben, mivelhogy szinte mindegyik vízszintes helyzetben, áldozati minőségben leledzett.
– Nagy kár, pedig már majdnem megkedveltem magát – pöfékelt María Orlanda hamiskásan mosolyogva.
Ezzel egy időben Fitzpatrick lába szárát egy női szandálcipő kezdte ostromolni, ami egy aranylánccal átfogott női bokában, feszes, barna lábikrában, térd fölé csúszott szoknyában, széles krokodilbőr övvel átfogott derékban, dús kebelhalmokban, elegánsan rövid, aranyláncdíszes nyakban, határozottságra valló szögletes állban és kirúzsozott női ajkakra tapadó söröskrigliben folytatódott.
Elloy Fitzpatrick úgy tett, mintha ezt az egészet nem is vette volna észre. Félresunyta a fejét, és hallatlan összpontosítással a König Leopold II. sugárutat kezdte tanulmányozni.
Éppen jókor, mert a Sint Peters pályaudvar irányából megjelent egy parasztfurgon, amely a délutáni eseménytelenséghez képest talán túl gyorsan is közeledett. A női lábról időlegesen megfeledkezve Fitzpatrick nyomozó immár teljes érdeklődéssel a jármű felé fordult. Pontosan tudta, hogy a Scotland Yardon hosszas tréningezéssel kifejlesztett kopóösztön támadt föl benne, amivel mestervizsga nélkül is képes volt kiszimatolni a küszöbön álló bűncselekményt.
És lőn: a furgon szinte hajszálpontosan a kávézó küszöbe előtt fékezett le, sofőrülése mellől pedig nehézkesen, szuszogva kimászott az a félszemű, lakájöltözetű alak, aki tönkretette Fitzpatrick automobilját az Old Kent Roadon.
A nyomozó lábában megrándult egy ideg. Nagy nehézségek árán, de türtőztette magát és nem ugrott föl, kirúgva maga alól a karcsú tonettszéket, hogy a köpcös alak elé toppanva megmarkolja szűk lakájkabátjának gallérját, és néhány keresetlen szóval kérje tőle számon a Ford–T tönkretételét. Mindez éppen hogy megcsikamlott Fitzpatrick elméjében, mert rögtön eszébe jutott, hogy ezzel az önleleplezéssel veszélybe sodorná az egész küldetését, amely cseppet sem mellékesen magától Őfelségétől V. Györgytől eredezett. Így hát tekintetét a portugál divatdívára szegezve tágra meresztett füllel hallgatta, amint a félszemű az asztalokat porolgató garsontól – ékes flamand nyelven – azt kérdezi, melyik út megyen innét Brüsszelbe. A garson színtelen kappanhangon válaszolt valamit, ami úgy látszik, elég volt a buldogképűnek, mert nagy talpcsattogással visszament a járdaszegélyen alapjáratban hagyott furgonhoz, és bepréselte magát a sofőrülésre.
Fitzpatrick egészen addig nézett a jármű után, amíg az el nem tűnt a König Leopold II. sugárút és a …… [1] kereszteződésében. Ekkor a huncutul mosolygó portugál delnőhöz fordult.
– Mit is mondott az előbb a brüsszeli csipkéről? – kérdezte.
– Csak annyit, hogy kiváló minőségű. Ha arra jár, ne felejtsen el venni néhány rőffel a feleségének.
– Jó hogy mondja: most jutott eszembe, hogy égető szükségem van néhány rőf brüsszeli csipkére – mondta Fitzpatrick, és energikusan fölemelkedett a székéről. – Nagyon jó néven venném, ha elvinne odáig.
– Rendben, csak előbb megiszom a kávémat – mondta María Orlanda.
– Arra most nincs idő – közölte Fitzpatrick, és megragadta a nő karját. – Induljunk rögvest!
– Mire föl ez a kapkodás? – csodálkozott a nő. – A csipke megvár bennünket, nincsen lába, hogy elszaladjon.
– Erre azért nem mernék mérget venni – mondta a nyomozó, és betuszkolta a nőt a nyitott sportautóba. – A királyért és a hazáért előre!
Pavel Nyikiforovics Morozov szolgálati furgonja már a belga szántóföldek és veteményeskertek tarka szőttese közt döcögött, amikor Aston Rideback letekerte az ablakot és hátrakiabált a platóra:
– Jobban van a barátunk?
Liza kidugta a fejét a sofőrkabin mögül, és a légáramlattal dacolva visszakiabált:
– Még mindig hanyatt fekszik és az eget bámulja.
Rideback biztosan meg volt elégedve ezzel a közléssel, mert visszatekerte az ablakot, és rátaposott a gázra.
George F. Wheeler hátát a sofőrkabinnak feszítve ült a rakodóplacc deszkáin. A rádióláda előtte hevert, kicsit távolabb pedig a széttárt karral eget bámuló Remington Bibry. Liza válla minden egyes döccenőnél hozzáért Wheeler izmos felkarjához, ami az újságíróban kellemes bizsergést váltott ki.
– Maga tudta, hogy egy meghipnotizált személy is képes elájulni? – kérdezte a zsurnaliszta a tőle telhető legnegédesebb hangon.
– Honnét tudhattam volna? – igazgatta a frizuráját Liza. – Nem vagyok valami jártas az ilyen okkult kérdésekben.
– Biztos vagyok benne, ha leírja, örökös helye lesz az orvostudományban.
– Mit írjak le? Azt, hogy Bibry úgy trappolt, mint egy vadszamár párzás előtt?
– Meg hogy hirtelen hanyatt vágta magát – bólintott Wheeler.
– A lehető legrosszabbkor történt – mondta a kísértetszerű lányka. – A professzor ráförmedt, hogy ne tátsa a száját, hanem tépje ki a falból a vezetéket, erre ő, puff hanyatt. Annyira megijedtem, hogy azt sem tudtam, ki rántotta ki végül a vezetéket.
– A komornyik.
– Nem maga volt?
– Én a láda zsinórját tartottam.
– Már megbocsásson, de akkor ki volt, aki ráengedte az áramot?
– Ki más, mint a professzor. Maga hol volt, hogy semmit sem látott?
– Lesben álltam az ajtó mellett.
– Mi szükség volt erre?
– Attól féltem, hogy bejön a bakter, és arénázni kezd.
– Vagy úgy!
– Már az elején láttam, hogy Bibrynek összeakad a szeme, de azt álmomban sem hittem volna, hogy hanyatt is vágja magát. Mit gondol: megrázta az áram?
– Dehogyis. Csak kijött rajta az idegfeszültség.
– A hipnózissal együtt ez tényleg sok lehetett neki. Most már elárulhatom: én is alig álltam a lábamon. Csak egy hajszálon múlott, hogy nem ütköztünk össze azzal a vonattal.
– Ha jól emlékszem, úgy ordított, mint a fába szorult féreg, és ököllel verte Rideback hátát, hogy azonnal álljon meg.
– Maga meg imádkozott.
– Valóban? Nem emlékszem semmi ilyesmire.
– Latinul mondta a miatyánkot, ráadásul visszafelé.
Wheeler elpirult.
– Magának ugye írek voltak az ősei? – fordult oda hozzá Liza.
– Ha már ilyen szépen leleplezett, azt is bevallom, hogy ifjú fejjel papnak készültem. Másfél évig teológiát hallgattam a dublini egyetemen.
– Ki hitte volna! – nevetett Liza.
– És ez még nem minden: anyai ágon az egyik ősöm hugenotta volt.
– Aj-aj! – csóválta a fejét Liza. – A végén még az is kiderült, hogy egészen a Szentföldön gyökerezik a családfája.
– Az nem lenne ellenemre – nevetett Wheeler is, ám ekkor panaszos nyöszörgés hallatszott a rakodótér azon részéről, amelyen Bibry feküdt kiterítve.
– Anyukám, meghalok! – sopánkodott a nyomozósegéd, és lassan, körülményesen négykézlábra állt. – Hol vagyok, és mi történt velem?
– Tudományos fenomén lett magából – közölte Wheeler némi ingerültséggel a hangjában. Sokért nem adta volna, ha Bibry még vagy negyedórát ájultan fekszik. Egy belga paraszthajszálon múlott, hogy nem csókolta meg a csodálkozástól elkerekedett szemű Lizát, ám a pillanat varázsa elmúlt, és a lány most már a gyengélkedővel foglalkozott.
– Rettentő pocsékul érzem magam… – nyögte Bibry.
– Jó alaposan belevághatta a fejét a küszöbbe, amikor hanyatt esett – kúszott oda hozzá Liza.
– Hanyatt estem? – csodálkozott a segédnyomozó, és megtapogatta a tarkóját. A következő pillanatban fájdalmasan fölszisszent.
– Hagyja, majd én! – rendelkezett a lányka, és hátát a rádióládának vetve ölébe vette a még mindig kóválygó Remington Bibry fejét. Mint a zsákszerű ruhát viselő nőcskéknek általában, neki is volt valahol egy használatlan, tiszta rejtekzsebkendője, amit most trükkös ügyességgel elővarázsolt és rányomta a segédnyomozó bakterküszöböt látott nyakszirtjére.
A meggyötört, agyonhipnotizált segédnyomozó arcára jámbor kifejezés telepedett, Wheelert pedig majd elemésztette a méreg. „Nem baj” – vigasztalta magát. „Rövidesen megérkezünk Brüsszelbe, és most, hogy van járművünk, lesz néhány szabad óránk. Meghívom Lizácskát egy kis városnézésre, és megkörnyékezem. Isten engem úgy segéljen!”
(Folytatjuk)
________________
[1] Ennél a résznél a kézirat olvashatatlanul elmosódott.
