Pavel Nyikiforovics Morozov, az orosz cári vasutak főrevizora, aznap délután is a bakterház előtti lócán pihente ki az ebéd fáradalmait. Tizenhét éve, közvetlenül a bolsevik hatalomátvétel után, szinte az akasztófa árnyékából menekült Brüsszelbe Mamuskával, a nejével, abban reménykedve, hogy Mamuska kefegyáros unokaöccse segít nekik átjutni Amerikába. Morozovnak nem titkolt tervei voltak a Western Union Vasúttársaság főrevizori székével kapcsolatban, de mielőtt még Antwerpenben hajóra szállhattak volna, az egyébként is légnyomásos unokaöcs elkapta a spanyolnáthát és meghalt. Ezzel szinte egyidejűleg a kefegyár is becsődölt, és az ebből adódó nyűgös ügyletek Morozovék nyakába szakadtak. Hosszas hánykolódás után végül Gentben kötöttek ki, ahol Pavel Nyikiforovicsnak sikerült megcsípnie egy szabályszerű bakteri állást. A Snepkaa-i út és Aalterből jövő sínpár kereszteződésében álló sorompó kezelését bízták rá, a hozzávaló szolgálati kulipintyóval együtt, ami csak egy kőhajításnyira volt a De Pinte meg az Aalter felőli sínek találkozási pontjától.
Az öregedő Morozovnak és a tőle valamelyest idősebb Mamuskának minden földi igényét kielégítette ez az állás. Belga frankból ugyan nem sokat láttak, de mert a Dender folyó partjától egészen a De Pinte-i sínpárig művelhették a földet, krumpliban, articsókában és jávorkagyökérben nemigen szenvedtek hiányt. A gépek iránt fokozottan érdeklődő Mamuska minden szerdán beült kicsiny és rozoga szolgálati furgonjukba, hogy a város legnagyobb zöldségpiacán eladhassa azt, amit a termésből megmaradt. A bevételből rendszerint kenyeret, szappant, cigarettát meg néhány szelet karmonádlit vásárolt. Pavel Nyikiforovicsnak ugyanis a jóféle szívnivaló meg a tepsiben sült, jávorkagyökérrel és articsókával tálalt karmonádli volt a gyengéje.
Azon a rossz emlékű augusztusi napon, amikor tragédiák egész halmaza szakadt a nyakukba, ugyanez volt a délebéd, de a hús talán túlságosan is fűszeresre sikeredett, mert Morozovot három körül már goromba szelek mételyezték. Lelógó bajuszát pödörgetve ült a bakterház elé tett lócán, és tekintetét a messzi távolba szegezve próbált összpontosítani. Mamuska mindeközben az Áll egy ifjú nyírfa a réten kezdetű orosz népdal ritmusára kapálgatta a kertet, nagy ívben hajítva félre a vacak belga földből előkerült téglákat és cserépdarabokat. Egy aprócska jel se mutatott arra, hogy ezen a helyen pár perc múlva rendkívüli események fognak történni.
Háromnegyed háromkor Morozov hirtelen arra lett figyelmes, hogy a De Pinte felőli síneken valami nagy sebességgel közeledik. Ekkor már harcedzett bakternek számított, így jól tudta, hogy ugyanebben a pillanatban gördül ki a Sint Peters pályaudvarról a Torhout felé induló menetrend szerinti tehergőzös, amelynek értelemszerűen De Pinte irányába kell haladnia. A hajdanvolt főrevizor fölemelkedett a lócáról, és a lehető legszigorúbb hivatalnoki arckifejezését öltve magára alaposabban is szemügyre vette a közeledő eszközt. A látása már nem volt a régi, de azt azért sikerült megállapítania, hogy egy sötétzöld sínautóról van szó.
Pavel Nyikiforovics rosszat sejtve tolta hátra a homlokán a szolgálathoz kapott simléderes sapkát. Körülbelül most kellett volna kisétálnia a sorompóhoz, és leengedni, hogy a Sint Peters pályaudvarról kistartoló gőzös akadálytalanul továbbhaladhasson, de ő csak billegett, akár a szikes talajba ültetett palánta. A sínautó meg egyre csak közeledett. Az öreg főrevizor – pardon: bakter – nem tudta mire vélni ezt az egészet. Sok sínautót látott már életében, de mindegyik csak poroszkált, és sohasem akkor, ha pirosat mutatott a szemafor.
Most valami szörnyű keveredés történhetett, mert az állomás felől máris az ég felé bodrozódott a mozdony füstje, ami a legbiztosabb jele annak, hogy a masiniszta ráengedte a gőzt a dugattyúra. Pavel Nyikiforovics nem tudta, mit tegyen. Hirtelen egy régi plakát rémlett föl előtte, amely egy ifjú fehérgárdistát ábrázolt. A fiatalember kiterjesztett karral rohant Gyenyikin páncélvonata elé, hogy megakadályozza annak szakadékba zuhanását. Senki sem tudhatta, hogy a fáradozását végül mennyire koronázta siker, de az öreg baktert ez nem is érdekelte. Kiköpte a szájszegletében fityegő csibukot, aztán széttárt karral meglódult a sínautó felé. Nem törődött a krumplival meg az articsókával – még szerencse, hogy a jávorkagyökér mélyen a föld alatt rejtőzött –, rohant, ahogy a lába meg a tüdeje bírta. Elviharzott az egészből mit sem értő Mamuska mellett, és teli tüdőből kiabálni kezdett:
– Megállni! Jön szembe a vonat!
A sínautó oda se bagózott. Mint a szélvész, úgy suhant a Snepkaa-i út és Aalterből jövő sínpár kereszteződése felé, ahol a sorompó továbbra is az égnek meredt. A De Pinte felől jövő sínpár, amelyen az olajzöld jármű száguldott, innét alig száz yardnyira torkollott bele az Aalterből jövő sínpárba, mely egyenesen futott a Sint Peters pályaudvar felé. Világos tehát, hogy amíg az Aalterből jövő mozdonyvezetők kényelmesen ráláttak a pályaudvarra, addig a De Pintéből jövők egyáltalán nem, így azon sincs mit csodálkozni, hogy a sínautóban ülők nem észlelték a szembejövő gőzöst.
Morozov néhány nappal később, a városi bíróság előtt azt vallotta, hogy minden igyekezetével a katasztrófa megakadályozásán fáradozott, pedig csak pár lépést tett meg. Ezt követően tehetetlenül nézte, hogy a sínautó nekicsapódik a kanyarból kiforduló és a De Pintébe vezető egyenes pályára álló, immár jó negyven mérfölddel vágtató vonatszerelvénynek.
Az ütközés robaja egészen Gent központjáig hallatszott, pedig az legalább tíz mérföld. Szemtanúk állítása szerint a piacon lustálkodó macskák hátán égnek meredt a szőr, és volt olyan ablak, amelyik hosszanti irányban kettérepedt. Pavel Nyikiforovics európai mértékkel mérve alig száz méterre lehetett a szörnyű csattanás helyszínétől, így nem csoda, hogy a füsttel, korommal és a röpködő autóalkatrészekkel megtűzdelt légnyomás leverte a lábáról.
A krumpliföldre tottyanva, levegő után kapkodva bámulta a sínautó szerteszét repkedő darabjait, amelyek a szivárvány minden színében pompázva, hatalmas tűzijátékot gabalyítottak a mozdonyfüsttel és gőzzel terhelt levegőbe. A detonáció erejétől meg saját szívverésének hangjától részben megsüketülve Morozov nem tudhatta, hogy ez a szerencsétlenség csak előjátéka az életét beárnyékoló tragédiának.
A sínautó óriási csattanást követően darabokra tépődött, miután a Sin Peters pályaudvarról kivágtató tehergőzös fölöklelte. Ám ezt megelőzően mind a négy fémkerekével iszonytatót és kétségbeesettet fékezett. A kerekek szikrákat vetve csúsztak a síneken, előcsalva a vasból az ilyenkor szokásos, halálsikolyszerű hangot, amely még a belvárosban is elvásolta a sétálgatók zápfogát. Az öreg főrevizor soha nem látott még ehhez fogható borzalmat, pedig az 1904-es Szmolenszk–Minszk vonatkisiklást is ő főrevizionálta. A szerteszét röpködő autóalkatrészek annyira lenyűgözték, hogy teljesen mellékesnek vélte azt az illékony pillanatot, amikor is a csikorogva fékező sínautó egy hajszállal a mozdonnyal lefolytatott összeütközés előtt végtére is megállt, és egy sereg furcsa öltözékű ember pattogott ki belőle. Először egy köpcös, komornyikruhás alak henteredett rá a töltésre, majd egy detektívsapkás paprikajancsi, aki pontosan úgy nyakladozott, ahogy a kőműves farzsebéből kizuhanó colstok. Ezzel egyidejűleg a hátulsó ajtó is föltépődött. Onnét egy frakkba bújtatott, de ingmellény és cipő nélküli figura bukott elő, mögötte pedig valami tudományos újságíró kinézetű fickó. A sort egy zsákruhába öltözött fakó, kísértetszerű lányka zárta le, akinek a rémülettől kávéscsészényi méretűvé tágult a szeme és égnek állt minden haja szála.
Pavel Nyikiforovics figyelmét az a körülmény is elkerülte, hogy a komornyikruhás alak egy utolsó utáni pillanatban még lekapta a sínautó tetején elhelyezett tulipánmintás ládát, és a hátára véve trappolni kezdett vele a többiek után, akik akkorra már mélyen bent jártak a krumpliban meg az articsókában. A detektívsapkás mintha egy pardont is elrebegett volna, amikor elugrabugrált mellette, ám a dörejtől ez már nem hallatszott, vagy ha mégis, akkor szervesen illeszkedett a szerteszét repülő gépdarabok hangjaiba. Az öreg főrevizor nem tudta levenni a szemét az elé táruló látványról, de aztán a háta mögött is csörömpölés támadt, és kénytelen volt megfordulni.
Ha nem ült volna, biztosan hanyatt vágódik, mert a magasba mutató sorompó mögött vánszorgóvá lassult tehervonatba éppen belekoccant egy megállni képtelen furgon. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a furgont egy teherautó tolta hátulról, amelyet egy harmadik, azt meg egy negyedik és így tovább. Legalább tíz, de inkább tizenöt furgon csusszant nagy hirtelen egymásba annak következtében, hogy az első a magasba meredő sorompó miatt későn fékezett. A legelső furgon orrát valósággal legyalulta a vonat, de ez semmiség volt ahhoz a szomorú tényhez képest, hogy rakománya – vesszőkosarakban szállított tyúktojás – az utolsó darabig összetört. A második furgon tejet szállított – lazán egymásra pakolt furnérládákban –, ami szintén pocsékba ment. A harmadik jármű platóján cserépedényekben tárolt melasz helyezkedett el, ez ugyancsak megsemmisült. A negyedik jármű alól valami sárga lé kezdett folydogálni, amiről csak gyanítani lehetett, hogy egészen friss kacsazsír, az ötödik jármű történetesen egy sörszállító volt, ennek tartálya kipukkadt, akár a széttaposott dinnye, a hatodik felől csak valami szomorú csörömpölés, a hetedik irányából egy hosszúra nyúlt női sivalkodás hallatszott, a nyolcadik kigyulladt, a kilencedik recsegett, a tizediknek kiesett a jobb első kereke, és így tovább. Morozov most már tényleg nem tudta, hová forduljon, de aztán eszébe jutott, hogy a sorompó leengedésével bizony ő volt megbízva. Négykézlábra henteredett, majd féltérdre állt, és végül föltápászkodott. Rogyadozva, szelektől megkínzatva vánszorgott föl az útra, amelyről akkor már vastag csíkokban folydogált le a tejjel kevert tojássárga.
Morozov szédelegve tántorgott be a bakterházba, hogy a kurblis telefonon segítséget hívjon, ám ekkor észrevette, hogy amíg odakint tartózkodott, idebent valaki kitépte a falból a villanyvezetéket. A főrevizorból lett bakter csodálkozva hajolt közelebb az orosz csúzlinyélhez hasonlóan szétálló, lecsupaszított végű drótokhoz, és bár nem volt túl jártas a műszaki kérdésekben, rögtön rájött, hogy itt bizony áramlopásról van szó. Arra alapozta mindezt, hogy a lecsupaszított végű drótok egy kicsit meg voltak kunkorodva, mintha valaki előbb föl, aztán meg lebogozta volna őket. És hogy a baj még nagyobb legyen: ekkor lépett be a szobába a rémülettől halottsápadt arcú Mamuka, és elújságolta, hogy egy ládacipelő banda meglovasította a fészer alól a szolgálati furgont.
Morozov az ablakhoz hajolt. A koszos üvegen át is látta a város felé döcögő furgont, amelynek platóján – egy detektívsapkás és egy zsurnaliszta kinézetű pasas között – valami ládaszerű berendezés hevert. A bakterház előtt mindeközben egyre többen és egyre dühödtebben kezdtek kiabálni. Az egykorvolt főrevizor nem sokat tudott flamandul, de annyit azért megfejtett, hogy a kárvallott teherautósofőrök egytől egyig az ő fejét követelik. Mindezt figyelembe véve jobbnak látta elbarikádozni magát, és megvárni a rendőrség kiérkezését.
Két nappal később a Genti Ítélőtábla bűnösnek mondta ki különösen nagy kárt okozó kötelességszegés vétségében, és azonnali hatállyal elcsapta az állásából. Az orosz cári vasutak hajdanvolt főrevizora nejével, Mamuskával ennek a bírói ítéletnek köszönhetően jutott el végül Kongóba, ahol néhány éven belül szép sikereket ért el az ébenfa meg a tritikálé termesztésében. De a Morozov név mégis az 1934-es genti tömegkarambol miatt ragadt meg Belgium írott és íratlan történelmében.
– Das ist fantastisch! – buggyant elő Rudolf von Spahrwasserből a lelkesedés, mihelyst a szabóasztalon fekvő mérőberendezés – három órakor – ciripelni kezdett. – Hajszálpontosan a megadott időben jelentkeztek, pedig semmi esélyük nem volt, hogy ideérjenek.
A LED Zeppelin álmatagon terpeszkedett Gent felhőtlen égboltján. A déli órákban támadt zivatarból mostanra egy tollpihét megmozgatni képes fuvallat sem maradt, csak valami megmagyarázhatatlan, szinte már karib-tengeri hőség, ami lenyomta és megbénította a kilencszáz lábnyira alattuk heverő várost.
– Jó emberem, Aston Rideback keze lehet a dologban – mondta a Lord, és kitekintett a gondola oldalablakán. – Talán elkötött egy mozdonyt vagy egy sínautót.
– Lehetséges – tűnődött az őrgróf mintegy próbálgatva nemrég visszanyert, öblösen mély hangszínét. – Mindenesetre ez volt az első komolyabb erőpróba. Ettől már csak nehezebbek jönnek.
– Jól tudom, mire gondol – nézett rá a Lord szúrós szemmel. – Az önök országában már a macskák is egyenruhában feszítenek. Nehéz lesz egy olyan társaságnak boldogulnia, amelyik nem hord bricsesznadrágot.
– Ezt meg honnan veszi? – emelte föl a pillantását az őrgróf. – Az én hazám a legtisztább és a legbiztonságosabb egész Európában. Dacára annak, hogy önök meg a franciák kis híján tönkretették.
– Nem vonom kétségbe, hogy muskátli virít minden német parasztház ablakában – mondta a Lord –, de nem mi kezdtük a háborút, és nem is mi segítettük hatalomra azt a tehetségtelen festőt, aki imád katonásdit játszani.
– Mi baja van magának Adolf Hitlerrel? – bökte az állát a Lord felé az őrgróf.
– Semmi a világon – szabadkozott a Lord. – Csak ne lenne olyan érdes a hangja meg olyan pocsék az ízlése.
– Ha Adolf Hitler történetesen primadonna lenne a londoni Royal Opera House-ban, akkor megérteném a kifogásait, de mivel nem az, kár a szóért.
– Eszem ágában sincs vitatkozni. Egyébként is maga kezdte.
– Méghogy én?! – szörnyülködött a német. – Ezt meg honnan veszi?
– Nem maga mondta, hogy ami Torhoutban történt, attól már csak komolyabb próbák jönnek? Ez bizony pszichológiai hadviselés!
– Badarság! Én csak megpróbáltam ráterelni a figyelmét arra, hogy az a vidék, amelyet a ládacipelőknek a határ túloldalán be kell járniuk, az egyik legcudarabb rész egész Németországban. Koblenzig erdős, lápos és gyéren lakott a terep, ami magától értetődővé teszi, hogy villanyvezeték is csak elvétve akad. Jó emberének, Aston Ridebacknek nagyon föl kell kötnie a gatyáját, ha nem akarja elveszíteni a fogadást.
– Ne vegye sértésnek, amit most mondok, de attól tartok, maga kezdettől fogva cinkelt kártyákkal játszik. Miért nem jelezte ezt még a fogadás megkötése előtt?
– Azt hittem, tudja.
– Honnan tudhattam volna?! Sosem jártam Németországban!
– Hát most fog – dünnyögte az őrgróf, majd kicsivel hangosabban folytatta: – Úgy tudom, ez a Rideback katonaviselt ember. Egy kis terepgyakorlat nem okozhat neki gondot.
– Neki nem, de ott vannak a többiek. Az a ficsúr újságíró, a skótmagyar professzor meg a kísértetszerű lányka.
– És a nyomozósegéd, aki meg az én jó emberem – bólintott a német.
– Hogy törné ki a nyavalya!
Az őrgróf szemlátomást befejezettnek tekintette a témát, mert lehajolt a szabóasztal alá és előhúzott egy kosárkát.
– Brüsszel még messze van, nem ártana, ha ennénk valamit – mondta, és kipattintotta a kosárka patentját, azazhogy csak kipattintotta volna, mert az nyitva volt.
– Fölöttébb különös – tűnődött az őrgróf. – Úgy emlékszem, benyomtam a patentot.
– Lehet, hogy magától kinyílt – mondta a Lord.
– Kizárt dolog – ingatta a fejét a német. – Ez a patentzár német csinálmány. Elronthatatlan.
Óvatosan, mintha egy mérges kígyó támadásától kéne tartania, kinyitotta a kosár fedelét. A következő pillanatban döbbenten fölkiáltott:
– Donnerwetter[1]! Valaki megette a kolbászomat!
A Lord felemás érzésekkel hajolt a kiskosár fölé, amelynek alján némi kenyérmorzsalék, száraz hammerschli[2] és pár alma között egy félig megevett, fehér színű kolbászdarabot látott.
– Ha egér volt, megérdemel legalább egy lovagkeresztet – mondta a Lord.
– Das ist scandal! – csapta le a táskát a német, és a csizmája szárából egy fél rőf hosszú, élesre fent bajonettet húzott elő. Úgy tartotta Lord Meltinghouse orra elé, mintha annak szájából kunkorodott volna elő a frankfurti kolbász hiányzó része.
– Kutya legyek, ha nem egy potyautast hoztunk át a csatornán! – mondta.
– Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni – csitítgatta a Lord. – Ebben a kabinban el sem férne egy potyautas.
– Rengeteg módja van annak, hogy egy potyautas elrejtőzzön egy léghajón. Fölmászhat például a ballon tetejére és rácsimpaszkodhat, mint a denevér.
– Onnét elég nehezen kaphatta be a maga kolbászát – mosolygott Lord Meltinghouse.
– De itt, az asztal alatt is elbújhatott! – kiabált a német, és hasra vágta magát.
A Lord elképedve figyelte, hogy Rudolf von Spahrwasser a szurdanccsal hosszasan kotorászik az asztal alatt, majd nehézkesen, fújtatva fölegyenesedik.
– Nos, mit gondol, was ist das? – és a Lord orra elé dugta a bajonettet, amelynek hegyén egy kolbászdarabka fityegett.
A Lordnak megakadt a torkán a levegő. Jól tudta, ki volt a titkos kolbászpusztító, de nem tartotta szükségesnek fölvilágosítani a németet.
– Íme, a bizonyíték! – mondta az őrgróf dühödten rázogatva a bajonettet, amelynek kolbászdarabkában végződő csúcsa vad nyolcasokat írt le a Lord szeme előtt.
– Amíg én magával csevegtem, valaki elrejtőzött a LED Zeppelin gondolájában. Lehet, hogy a belgák küldtek utánam valakit, de az is lehet, hogy a franciák vagy a dánok!
– Logikus – bólogatott a Lord.
– Szerintem is – helyeselt a német. – Az ügynök pedig kihallgatta a beszélgetésünket, és most már a belgák meg a franciák, de az is lehet, hogy a norvégok meg a svédek is tudják, miféle berendezést próbálgatunk.
– Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni – hebegte ismét a Lord.
– Nem-e?! – kiabált a német vérbe borult tekintettel. – Lehet, hogy egy egész detektívszázad figyel bennünket messzelátóval, és ha leereszkedünk, máris csattan a kezünk szárán a lábperec!
– Fantazmagória! – legyintett a Lord. – Mi oka lenne a belga, a francia meg a hottentotta titkosszolgálatnak arra, hogy nyomon kövessen egy ártatlan fogadást, ami egy érdekes, ám haszontalan eszközért zajlik?
– Ezer és egy oka lehet rá! – rázogatta a bajonettjét a német. – Mint ahogy magunknak, angoloknak, meg nekünk, németeknek is van néhány.
– Csak egyet mondjon – húzódott odébb a hokedlijével a Lord.
– Téved, ha azt hiszi, hogy egy laza keresztkérdéssel sarokba szoríthat – mondta Spahrwasser és lezuttyant a hokedlijére. – A presztízsnél például aligha létezik nagyobb ösztönző erő, és ez alighanem a belgákban meg a franciákban is működik, az oroszokról meg a japánokról nem is beszélve. Egy szó mint száz, elvetjük az A tervet és elővesszük a B-t.
– Miben mesterkedik?
– Tekintettel az előállt vészhelyzetre, nem ereszkedünk le Brüsszelben, hanem megállás nélkül folytatjuk az utunkat a német határ felé.
– Ha így cselekszünk, túl messzire kerülünk az adótól, és nem fogjuk regisztrálni az este kilenckor esedékes brüsszeli adást!
– Több is veszett a tannenbergi csatában! – vágta rá a német. – Olybá veszem, hogy ezt az állomást az emberei máris teljesítették.
– Ekkora előnyt adna Angliának? – élcelődött a Lord.
– Előny vagy nem előny, a biztonságunk mindennél fontosabb! – mondta a német, és bekapta a bajonett hegyén fityegő frankfurtikolbász-darabkát.
(Folytatjuk)
[1] Tradicionális német indulatszó
[2] Napon szárított német parasztkétszersült.
