A vásári komédiásokból hétköznapi utazókká visszavedlett társaság szótlanul üldögélt a Torhoutból kifelé vezető sínpálya mentén egy ócska, elárvult víztorony tövében. A toronyból langyos, poshatag víz csöpögött Remington Bibry Sherlock Holmes típusú sapkájára, amely immár az egyetlen fejfedő volt, amivel a rendelkeztek. A magyarmintás láda a vasúti töltés oldalán hevert, és majdnem úgy nézett ki, mint egy koporsó.
James Bound professzor hol a ládát, hol a fák közül éppen csak idelátszó vasútállomást figyelte, közben pedig szaporán nézegette az óráját is, amit gyűrött és darócszerű szmokingjából halászott elő.
– Mennyit mutat? – törte meg a csendet Wheeler.
– Egy óra két percet – közölte a professzor. – Úgy tűnik, Mr. Rideback kudarcot vallott.
– Ez most már több mint biztos – bólogatott Wheeler. – Csak a csoda segíthetne rajtunk.
– Nem, kedves barátom – ingatta a fejét a professzor. – A tudományban meg a fogadásban nem léteznek csodák. Tesla találmánya sajnos elveszett…
– Értsem úgy, hogy máris eldőlt a fogadás? – tápászkodott föl a fűből a meghipnotizált.
– Értse, ahogy akarja! – legyintett a professzor.
– Pompázatos! – lelkedzetett Bibry, és megigazította magán a kabátot. – Drága hölgyem, kedves uraim, nagyon jó volt magukkal, de közös kalandozásunk ezennel véget ért.
– Csak nem akar itt hagyni bennünket? – nézett rá Liza megütközve.
– Mi mást tehetnék? – tárta szét a karját a segédnyomozó. – Herr Spahrwasser engem azért delegált, hogy ügyeljek a fogadás szabályosságára. Most, hogy nincs többé fogadás, szabályok sincsenek, amelyekre ügyelnem kéne. Nem tehetek mást, mint hogy távozom.
– Ebben a felemás állapotában? – kérdezte Liza olyan hangon, mint aki nem hisz a fülének.
Bibry leporolta a nadrágjáról a fűszálakat.
– Az öltözékem valóban hagy némi kívánnivalót maga után, de legalább nem vagyok meztelen – mondta.
– Nem a ruházatára gondoltam, hanem arra, hogy meg van hipnotizálva! – mondta Liza.
– Ó, az nem gátol semmiben! – legyintett Bibry.
– De ha az őrgróf nem ébreszti föl, továbbra is az ő parancsai szerint fog cselekedni – kötözködött Liza.
– Lizának igaza van – mondta Wheeler. – Ha ebben az állapotában megy vissza Londonba, egész életében alvajáró marad.
Bibry megvakarta a tarkóját.
– Szó, ami szó: nem szeretnék egész életemben alvajáró maradni – mondta. – Mit tanácsolnak, mit tegyek?
– Ébredjen föl! – bökte oda a magnetológus.
– Herr Spahrwasser nélkül nem tudok – vonogatta a vállát Bibry.
– Akkor mindaddig velünk kell maradnia, amíg a német föl nem ébreszti – mondta Wheeler.
– Arra céloz, hogy maguk még ezek után is cipelni fogják a ládát? – hüledezett a segédnyomozó.
– Nincs más választásunk – mondta Wheeler. – A fogadás végeredményét hitelesíteni kell.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy elmennek egészen Budapestig?!
– Elvileg ez is benne van a pakliban, de szerintem, ha azok ketten észreveszik, hogy elmaradt egy jelzés, le fognak ereszkedni, és megkeresnek bennünket – szólt közbe a professzor.
– Szomorú, hogy éppen most ér véget ez a történet, amikor már kezdtünk belelendülni – mondta Liza. – Az előadás például elég tűrhetően sikerült.
– Szerintem is jók voltunk – okoskodott Wheeler. – Rideback például egész élethűen alakította a ládát. Kár, hogy a végén egy kicsit kiengedett, már úgy értem, hogy magából.
– És még csak nem is kalapoztunk – sóhajtott Liza. – Van valakinek egy cigarettája?
Wheeler rögtön belemélyesztette a kezét a zsebébe, ám ekkor motorzúgás támadt, és a vasútállomás felől kisvártatva megjelent egy olajzöld automobil. Nem a puszta földön, hanem a síneken közlekedett, éspedig úgy, hogy gumiabroncsok helyett vasúti kerekeken gördült. Még föl sem ocsúdtak a meglepetésből, az automobil máris eléjük ért és csikorogva lefékezett. A társulat egyik csodálkozásból a másikba esve konstatálta, hogy Aston Rideback kászálódik ki belőle.
– Bocsánat a késésért, de akadt egy kis gond az állomáson – mondta, miután megigazgatta magán a komornyikkabátot.
– Magasságos egek! Ugye senkit sem kellett megölnie? – riadozott Liza.
– Egy jércét sem! – vicsorgott Rideback. – Pedig a dolog nagyon rosszul indult: a mozdonyból le volt eresztve a víz, a forgalmista pedig elfelejtette meglocsolni a virágokat…
– Szorítkozzunk a lényegre! – vetette közbe a professzor.
– Nos, a lényeg az, hogy megláttam ezt a gyönyörűséget az egyik mellékvágányon. Habozás nélkül bementem az állomásfőnökhöz, és megkérdeztem, milyen föltételekkel kaphatnám kölcsön.
– Elképesztő! – nevetett Wheeler. – Csak úgy besétált az állomásfőnökhöz?
– Az állomásfőnök éppen ferblizett a sorompókezelővel, így nem kellett mást tennem, mint odaállni mögéjük kibicelni – mondta a komornyik.
– Megáll az ész! – vakargatta a tarkóját Bibry. – Csak úgy odaállt kibicelni!
– Szerencsémre a sorompókezelő éppen akkor bukta el a partit.
– Mi ebben a szerencse? – érdeklődött a professzor.
– Az, hogy leülhettem a helyére.
– Nem értem – tűnődött a professzor. – Hogy lett ebből az egészből sínautó?
– A titok nyitja az, hogy a második búr háború idején az expedíciós hadsereg bajnoka voltam ferbliben – nevetett Rideback. – A harmadik osztás után már enyém is volt az autó.
– Hát ez remek! – lelkendezett Wheeler. – No és mennyivel megy ez a masina?
– Tiszta, szélcsendes időben az óránkénti hatvan mérföldet is eléri – mondta Rideback. – Ha a számításaim nem csalnak, ez éppen elég lesz arra, hogy időben érkezzünk a találkahelyre.
– Mennyire pontos az a hatvan mérföldes sebességhatár? – kérdezte a professzor.
– Annyira, mint a halál! – kiáltotta Rideback, és már tuszkolta is föl a rádióládát a jármű tetejére. – De nem árt, ha iparkodunk, mert 14.50-kor elindul errefelé egy tehervonat.
– Értem – bólintott a segédnyomozó. – Adott a lehetőség, hogy ez a vonat valahol a nyílt pályán ripityára törjön bennünket.
– Ha teljes sebességgel megyünk, talán még a vonat indulása előtt célba érhetünk – mondta Rideback.
– Miért csak talán? – akadékoskodott Bibry.
– Azért, mert az egzakt tudományokban nincsenek abszolút értékek – magyarázott Wheeler. – A szép, kerek eredmények minden esetben hamisak. Én is elvégeztem egy gyors fejszámolást, és ugyanoda jutottam, ahová Mr. Rideback: maximális sebességgel haladva úgy 14.50-kor kell megérkeznünk Gentbe.
– Ha ennyire számít minden másodperc, akkor nem kéne máris indulnunk? – szólt közbe Liza.
– Igaza van, kisasszony! – kiáltott a professzor. – Mindenki a fedélzetre! A királyért és Angliáért előre!
– Bárcsak abszolút érték lenne az a 14.50! – morgott Bibry, amikor ő is befurakodott a hátulsó ülésére.
Aston Rideback elfordított egy kapcsolót, a masina pedig meglódult, és irányt vett Gent felé. A rádióláda jóféle belga gurtnikkal lekötözve nyugodott a tetején, de ezt a benne ülők inkább csak sejtették, mint amennyire tudták. Egy pillanatig mintha a LED Zeppelin is fölbukkant volna előttük az égen, ám ekkor egy erdős rész következett, amelyet elhagyva már hiába lesték az eget, a léghajót sehol sem látták.
A szélvihar fülledt, karibi meleget terített egész Belgiumra, de ez nem zavarta azt a biciklistát, aki ósdi járművével Gent felé kerekezett. Az eszköz panaszosan nyikorgott és recsegett, miközben hajtója – Elloy Fitzpatrick detektív – konok elszántsággal taposta a pedált. Fejfedője nem volt, így az angol téglagyári munkások által kifejlesztett módszerrel védekezett a napszúrás ellen: kockás zsebkendőjét mind a négy sarkánál megcsomózta, és az így nyert vászonszütyőt öblös részével lefelé fordítva a fejére helyezte. Borzasztóan fájt minden alkatrésze, és a gyomrát is egyre jobban mardosta az éhség, de még a ládavivők előtt meg kellett érkeznie Gentbe, hogy elfoglalhasson egy titkos és kényelmes rejtekhelyet, ahonnét figyelemmel követheti a mozgásukat. Nem volt gyakorlott kerékpáros, de egyszer azt hallotta valakitől, hogy az ilyen hosszú, monoton utakon legjobb fölvenni egy állandó menetsebességet, és azt tartani lejtőn és emelkedőn. Ez az elv kezdetben elég jól működött, de aztán kiderült, hogy Emerald Bummit csodakerékpárja egy elfuserált csinálmány. Lehet, hogy a sráfolásos technikával meghúzott küllők Walesben megkönnyítették a kanyarodást, de hogy a belga makadámúton fölösleges rugózással terhelték meg a szerkezetet, az hétszentség. Elloy Fitzpatrick valósággal ügetett a kerékpár nyergében, ami még inkább igénybe vette és megkínozta sportoláshoz kevéssé szokott izmait.
Már vörös meg kék karikák táncoltak a szeme előtt, amikor a háta mögött dudaszó harsant. Ültében hátrafordult, és egy krémszínű, nyitott luxusautót vett észre, amely a bringa hátsó kerekéhez nyomta a lökhárítóját. Az automobil kormányánál, amennyire a csillagokat látó Fitzpatrick ezt meg tudta ítélni, egy rikító színekkel kikent nőszemély tartózkodott.
– Hé, Mister! Segíthetek valamiben? – kiáltotta a nő ékes angolsággal.
Fitzpatrick lefékezett, és lekapta fejéről a megcsomózott zsebkendőt.
– Miből gondolja, hogy angol vagyok? – kérdezte levegő után kapkodva.
– Több mindenből – mondta a nő, miután az út szélére irányította és megállította a járművét. – Először: csak egy angol lehet annyira marha, hogy ebben a pokoli hőségben sportedzést tartson. Másodszor: a menetirány szerinti bal oldalon közlekedik. És harmadszor: ezt a ruhát, amiben teker, én terveztem a Harrods Nyomozati Göncök és Ambalázsneműek részlege számára.
A nyomozó végignézett önmagán. A nőnek igaza volt: ezt a göncöt három évvel ezelőtt a karácsonyi vásár idején vette a Harrodsban, egy fontot és két shillinget kitevő nyomozói kedvezménnyel. Egy kissé elrestellte magát, de nem a gönc miatt, hanem mert a nagy kapkodásban elfelejtette, hogy itt, a kontinensen az utak rossz felén szokás közlekedni.
– Ha már ilyen mesteri módon leleplezett, engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondta. – Emerald Bummit vagyok, egy túrakerékpárokat forgalmazó londoni cég vigéce.
– Örvendek! – nyújtotta a kezét a nő. – María Orlanda textilművész és divattervező. Éppen Németországba igyekszem a legújabb kollekciómmal.
– Már megbocsásson, de ez a név… csak nem spanyol véletlenül?
– Véletlenül portugál – nevetett a nő. – Lisszabonból.
– A teremburáját! – törölte le a homlokáról az izzadságot a nyomozó. – Az több mint ezer mérföld!
– És még vagy négyszáz hátravan – bólogatott María Orlanda. – Nürnbergbe megyek egy különleges fesztiválra. És maga?
– Egyelőre csak Gentig, aztán majd meglátjuk.
– Ha nincs ellenére, szívesen elviszem Gentig.
– Azt nagyon megköszönném – mondta Fitzpatrick, és a sráfolásos technikával készített kerékpárt nagy ívben belehajította az út menti árokba.
María Orlanda mindebben nem talált semmi kivetnivalót. Rövidesen cigarettával is megkínálta a melléhuppanó Fitzpatrickot, aki ezt készséggel el is fogadta. Jólesett neki az autó kavarta szél és a kifejezetten selymesnek tűnő dohányfüst.
– Jól fogynak a biciklik Londonban? – kérdezte a portugál hölgy váratlanul.
– Fogyogatnak – vágta rá Fitzpatrick.
– London a biciklizés szempontjából kiváló hely – folytatta a megkezdett témát María Orlanda. – A maga cége melyik részén található?
– Az Old Kent Roadon – mondta a nyomozó. – De inkább beszéljünk valami másról. Éppen kilépőfélben vagyok a kerékpárbizniszből.
– Várjunk csak! Nem az Old Kent Roadon van az a lepusztult Yard iroda, azzal a seregnyi mihaszna nyomozóval? – érdeklődött María Orlanda.
– De ott van – morogta Fitzpatrick, és újfent megtörölgette a homlokát.
– Kerékpárboltra viszont nem emlékszem – tűnődött a portugál hölgy.
– Talán mert a boltunk jócskán lejjebb van, mint a Yard iroda – mondta Fitzpatrick. – A gőzmosodával szemben.
– Nem emlékszem semmilyen gőzmosodára az Old Kent Roadon.
– Pár hete nyílt meg.
– Vagy úgy! – húzta föl vékonyra szedett szemöldökét a divattervező hölgy.
Ezután jó darabig nem szóltak egymáshoz. Fitzpatrick egy kicsit talán el is szenderedhetett, mert teljesen váratlanul érte a kérdés:
– Mondja csak, kedves Bummit úr, mi szüksége van egy kerékpárvigécnek fegyverre?
Fitzpatrick a nadrágszíjára sandított, ahonnét jól láthatóan kikandikált a szolgálati stukker markolata.
– Erre az izére gondol?
– Nem is arra, ami lejjebb, a nadrágjában van – incselkedett a nő.
– Rengeteg válaszom létezik erre a kérdésre, de csak egyet mondok.
– Csupa fül vagyok.
– Én nem annyira kerékpárvigéc vagyok, mint amennyire nyomozó. Egy titkos összeesküvőkből álló csoportot üldözök, akiknek föltett szándékuk, hogy egy utazóládányi rádióval végveszélybe sodorják Angliát és vele együtt a világbékét.
María Orlanda akkorát kacagott, hogy mind a harminckét makulátlanul fehér foga kivillant.
– Kedves Bummit, magának mindenképpen meg kéne próbálkoznia az írással. Átlagon fölüli a fantáziája – mondta, amikor egy kissé lecsillapodott.
– Köszönöm – mormogta Fitzpatrick, és egy kissé odébb tolta az ágyékától a mordály csövét.
Ezután megint nem szóltak egymáshoz egy ideig. Fitzpatrick kellemesen ellazult az automobil ütemes rázkódásáról, és már majdnem az álom határmezsgyéjére érkezett, amikor meghallotta María Orlanda csilingelő hangját:
– No és Adolf Hitlerről mi a véleménye?
– Nincs róla véleményem, legföljebb annyi, hogy egy piperkőc alak – mondta Fitzpatrick révetegen.
– Nagyjából egyetértünk – nevetgélt María Orlanda, miközben megelőzött egy lassan vánszorgó szénásszekeret. – Képzelje csak, ez az ember személyesen hívott meg a nürnbergi egyenruhafesztiválra!
A nyomozónak rögvest kiment a szeméből az álom.
– Micsodára? – fordult a hölgy felé, aki továbbra sem vette le a szemét az út szalagjáról.
– Ahogy mondom: holnapután Nürnbergben nagyszabású egyenruhafesztivál lesz, de ez szigorúan titkos. Rossz néven venném, ha kifecsegné.
– Ne aggódjon, tudok titkot tartani, de ha már így szóba hozta: az imént emlegetett kollekciója is erre a fesztiválra készült?
– Magában nemcsak egy író, hanem egy detektív is elveszett – kacagott a hölgy. – Bár ami azt illeti, nem nagy kunszt volt kitalálni, hogy egy egész garnitúra egyenruhát késztettem ennek az Adolfnak, aki egy pojáca. Remélem, tetszeni fog neki, mondjuk a rózsaszín.
Fitzpatrick majdnem becsúszott a műszerfal alá.
– Rózsaszín egyenruhát tervezett Adolf Hitlernek?! – szörnyülködött.
– Mi ebben a meglepő? – fordult oda hozzá egy pillanatra María Orlanda. – A Führer, vagy hogy nevezik errefelé, írásos parancsba adta, hogy formabontó modellekkel kísérletezzek, mert már elege van a barna, a fekete és a zöld tónusokból. Hát én terveztem neki egy rózsaszínű szériát, de van egy gennysárga szettem is.
A nyomozó erre már nem válaszolt. Valósággal elringatta az autó monoton zúgása és a feszesre fújt gumiabroncsok keltette lágy ringatózás. Immár nemcsak az álom és az ébrenlét határán egyensúlyozott, hanem teljesen át is lépte azt. Álmában látta, hogy Adolf Hitler rózsaszín tüllszoknyában illegeti magát egy égig érő tükör előtt, és közben folyton azt kérdezgeti: ugye, jól nézek ki? Mielőtt még teljesen elharapózott volna ez a rémálom, a kocsi lefékezett, és Fitzpatrick fölébredt.
– Itt vagyunk Gent történelmi városközpontjában, a citadella előtt – mondta María Orlanda, és körbemutatott.
Mivel Fitzpatrick egyre csak a szemét dörgölgette, kisvártatva azt is hozzátette:
– Ugye meghívhatom egy jó erős belga feketére?
(Folytatjuk)
